Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-07-08 / 57. szám
EXKLUZÍV 1992. március 7-8., szombat-vasárnap 0 „Botcsinálta KISZ-titkárságom óta túl sokat nem változtam” Szokolay Zoltán, a Közakarat Egyesület elnöke a Nap Tv-ben Hétfőn reggel a Nap Tv-ben — melynek műsorát sajnos az utóbbi időben megyénkben sem lehet látni (nem a Nap Tv hibájából) — hangzott el az alábbi beszélgetés, melyet most így adunk közre. Juszt László: — Köszöntőm itt a stúdióban Szokolay Zoltánt. Az apropó pedig az, hogy tegnap este (vasárnap — a szerk.) a Közakarat Egyesület ülést tartott. Szokolay Zoltán: — Elnökségi ülést tartott. Van az egyesületnek egy 13 tagú ideiglenes elnöksége, amelyet október végén választott az alakuló közgyűlés hat hónapra. Április végéig tart a mandátumunk, akkor valamennyien le fogunk mondani. J. L.: — Különösen azért tarthat érdeklődésre számot az ott történt események sora, mert hiszen hát arról volt szó, hogy önök tüntetni kívánnak a rádió és a televízió elnökének lemondásáért. Sz. Z.: Nem tudom, hogy ezt... J. L.: Olvastam. Sz. Z.: — Én is olvastam, és tegnap este ezen nagyon megdöbbentünk és meglepődtünk mindannyian. Tízen voltak jelen a tizenhárom elnökségi tagból. Január 11-én találkoztunk utoljára így elnökségi ülésen, akkor ilyen felhívást nem fogalmaztunk meg, és a tegnap jelen volt tíz ember nem tudott ilyen felhívásról. Ettől függetlenül elképzelhető, hogy az egyesületnek valamelyik helyi csoportja, de akkor a maga nevében kellett volna hogy fogalmazzon, tüntetni kíván. Minket, sőt engem is levélben kerestek meg közakarat egyesületi tagok. Tulajdonképpen az érzelmeikkel, gondolataikkal sok tekintetben egyetértünk. Valóban mi is úgy gondoljuk, hogy Gombár Csaba, illetve Hankiss Elemér az eltelt idő során bebizonyította, hogy nem alkalmas a televízió és a rádió vezetésére. Ebben egyöntetű volt a véleményünk, de úgy gondoljuk, hogy ezeknek a dolgoknak nem az utcán kell eldőlniük, és főképpen nem március 15- én, a nemzeti ünnepen, amelynek valahogy inkább más kellene, hogy a tartalma legyen. J. L.: — Tehát akkor az egyáltalán nem igaz, ami megjelent a sajtóban, amire ön már reagált is egy-két helyen, hogy eléggé furcsa és összeegyeztethetetlen a kép, miszerint a Belügyminisztérium kabinettitkára tüntetést szervez. Éz akkor ezek szerint ilyen formában nem igaz. Sz. Z.: — Ilyen formában nem igaz, de az Országos Sajtószolgálatnak a Közakarat Egyesület nevében valaki ezt a közleményt még januárban laadta. Tegnap este mi fogalmaztunk egy másik felhívást március 15-ével kapcsolatban, az lesz az autentikus, az lesz a hiteles. J. L.: —De végül is, ha hói értem, akkor most is és a korábbi nyilatkozataiban is azt mondta, hogy a tartalmával tulajdonképpen egyetértene a felhívásnak, csak magával a ténnyel nem. Sz. Z.: — Igen. De úgy gondolom, hogy a közszolgálati médiák minden dolgát tárgyalásos úton, pártközi tárgyalások révén, tárgyalóasztalnál kell rendezni, nem az utcán, nem tüntetés formájában. Az nem jelenthet megoldást, akárhány ezren jönnek el erre a tüntetésre, csak egy csekély szeletét jelenthetik a hallgatóknak, illetve a tévénézőknek. Nem tudjuk erről mindenkinek megkérdezni a véleményét, nincsen is erre szükség. A médiatörvény tudná rendezni a dolgokat. Van két új alelnök. Lehet, hogy gazdaságilag, szerkezetileg rendbe teszik ezt a két intézményt, sok-sok vitás kérdést megoldanak, a többi pedig politikai kérdés, és a politikusok dolga. Nem politikai céllal jött létre a Közakarat Egyesület sem, nem elsődlegesen, és én magam sem tartom magamat jelen pillanatban politikusnak. Egy szürke köztisztviselő vagyok, egy pályakezdő köztisztviselő, tehát — mindarról, ami politikai kérdés a médiákkal kapcsolatban —, én nem kívánok most nyilatkozni. Az egyesület pedig elsősorban egyfajta olvasói, rádióhallgatói érdekvédelmet szeretett volna kifejezni, amikor én ezt létrehívtam. J. L.: — Szokolay úr, én megtaláltam annak idején a Magyar Ifjúságban megjelent verseiből néhányat. Egyet ki is választottam, felolvasná? (Átnyújtja az újságot.) Tudom, régen jelent meg, de hát a költőnek minden gyermeke sajátja. Egy rövid kis vers, több nem nagyon fér bele. Sz. Z.: — Hát, nem igazán szívesen. Ha jól látom, ez úgy 1972 táján jelenhetett meg. J. L.: — Nincs benne politika, előrebocsátom, semmi politika. Sz. Z.: — Nagyon örülök neki. Másodikos gimnazista voltam. Én nagyon sokáig, egészen 1987-ig elhittem magamról, talán mert elhitették velem, hogy értek a versekhez, a versíráshoz. Azután többen, autentikus, hozzáértő kritikusok, szaktekintélyek bebizonyították, hogy ez nem így van, és én, hogy úgy mondjam, mint egy káros szenvedélyről, erről leszoktam 1987—88 körül. Hozzájárult ehhez sok minden más, 1986 végén az írószövetségnek azon a botrányos közgyűlésén tettem egy felszólalást. J. L. — Azt mondta, hogy leszokott róla, mert úgy érzi, nem volt az ön pályája, akkor nem is kérem, hogy olvassa fel. Jó? Viszont a kérdés megmarad, hogy egy ilyen galamblelkű ember, aki végül is az életéből majd tíz évet áldozott a költészetnek, hogy érzi magát most a politika terén? Sz. Z.: — Nehéz időszak volt ez, és tulajdonképpen nagy kaland. De azt kell mondjam, hogy egy kicsit akkor megvédem a hajdani énemet, mert annak idején a versekkel is megpróbáltam valahogyan politizálni. Megpróbáltam politikai dolgokat kifejezni. Akkor másképpen nem lehetett, csak képekkel, jelképes kifejezésekkel, de hogyha egy április 4-ére megjelenő vers végére azt írtam, hogy „lobogó fáklyáját minden házra föltűzte már Néró”, hát ez bizony valami nem igazán kedvező dolgot jelentett az előző rendszerről és a vörös zászlókról. Számomra, túl minden téli botrányon egyfajta megkönnyebbülést jelentett az, hogy a Belügyminisztériumban olyan környezetbe kerültem, ahol nem a származása, nem a baráti köre és nem a pártszimpátiája alapján ítélik meg az embert, hanem kizárólag a munkája számít. Amikor egy egész délelőtt tartó beszélgetésre behívott Bosánszki Lajos, a kabinetiroda vezetője, akkor megmondtam neki, hogy ha néhány hónap múltán úgy érzi, nem tudom ellátni azt a feladatot, amivel megbíz, akkor ezt mondja meg határozottan, és én ezt be fogom látni. Mindenesetre sokkal nyugalmasabban, nyugodtabban érzem magamat. J. L.: — Hogyan fogalmazott ön az előbb? Hogy a pártsemlegességet kell képviselnie ott a minisztériumban? Hogy szólt pontosan ez a mondat? Sz. Z.: — Nem a pártszimpátiája alapján ítélik meg az embert. J. L.: — Értem. Akkor jól értettem... Sz. Z.: — Ez nem kerül valahogyan bele a munkánkba. J. L.: — Akkor jól értettem mégiscsak, de akkor fel kell tennem a kérdést, ugye az egyik feladata önnek, hogy a minisztériumon belül segítse a pártkoalíció érvényesülését. Sz. Z.: — Pontosan arról van szó, hogy a kormánypártok képviselői részéről nagyon gyakran elhangzott az a panasz, nem ismerik meg idejében a törvénytervezeteket, törvénykoncepciókat, nem tudnak arról, milyen intézkedéseket tervez a tárca. Ezeket a jövőben jó lenne hamarabb a tudomásukra hozni, jó lenne az egyes pártok szakembereit leültetni gyakrabban egy-egy beszélgetésre még akkor, amikor idejében megismerkedhet a minisztérium elképzeléseivel. J. L.: —Tehát itt pusztán dokumentumok megismertetéséről van szó, nem arról, hogy a párt, a kormánykoalíció érdekét segítse sikerre a minisztériumon belül? Sz. Z.: — Azt én képviselőként is érzékeltem, hogy egy túlhajszolt parlament mindig az utolsó pillanatban ismerkedik meg a már kész törvényjavaslatokkal. Ezt egy sokkal korábbi fázisban szeretnénk odaadni, és azt hiszem, az lenne az ideális... J. L.: — Minden képviselőnek vagy csak a kormány koal íciónak? Sz. Z.: — Egy-egy munkacsoportnak. Énsze- rintem az lenne ideális, ha mind a hat parlamenti párttal fölvennénk a kapcsolatot. J. L.: — De mégiscsak az az ön egyik feladata, hogy a kormánykoalíciót segítse. Sz. Z.: — Talán azért, mert végül is ez a kormány kormányoz, és lehet, hogy a legkorábbi fázisban az 6 képviselőikkel, szakembereikkel kellene fevenni a kapcsolatot. A világon mindenhol, minden tárcánál egyébként egy kabinetiroda a miniszter tájékoztatására, döntéseinek előkészítésére szolgál, egyfajta olyan háttérmunka, mint például láttam Juszt úr kezében egy gépelt papírt, amin kérdések voltak, nyilván ezeket a kérdéseket valaki előkészítette, megírta önnek. Hát most egy ilyen szerepcsere történt, nagyon sok mindent igyekszünk így előkészíteni Boross Péter miniszter úr számára. J. L.: — Az én kezemben a forgatókönyv van, ha ez önt érdekli, és a szerkesztő kollégámmal közösen készítettük. Sz. Z.: — ...egyfajta ilyen segédszerkesztő leszek most egy jó darabig. J. L.: — À következő feladata — legalábbis a sajtóban ez állt — a minisztérium imázsának megteremtése. Ehhez ért, mert végül is alakított a saját imázsán is nem keveset — most félre ne értse!... Sz. Z.: — De, de! J. L.: — Akkor értse félre, jó! Onnan indult, hogy az írószövetség KISZ-titkára volt, félre nem értse, ezt én most nem vádként mondtam, mint tényt jegyeztem meg és — úgy hiszem, ezt megtanultuk már —, hogy egy politikusnak változnia nemcsak hogy lehetősége, hanem úgymond kötelessége is. Tehát a maga imázsát is tudta alakítani, elég szépen átalakította. Úgyhogy nyilvánvalóan ehhez ért. Mit gondol változtatni a Belügyminisztérium imázsán? Sz. Z. :—Hát ez is egy kis félreértés azért ! Több más mellett az első munkámként két kész, megírt, vaskos tanulmányt kaptam elolvasásra és véleményezésre, ez a két tanulmány a Belügyminisztérium imázsteremtéséről szól. Ezt megkapta más is, több főosztály, és hamarosan, a közeljövőben mindenki, aki elolvasta összeül, és együtt megpróbálunk valamit. Tehát nem az én munkám és nem az én felelősségem lesz ez kizárólagosan. Ami pedig az én imázsomat illeti, azt hiszem, akárcsak minden ember, ezen sokat javít és sokat ront akár naponta, de botcsinálta KISZ-titkárságom óta túl sokat nem változtam. Én úgy lettem KISZ-titkár, hogy éveken keresztül már nem fizettem semmiféle tagdíjat, majd levélben értesített Csajka Gábor Ciprián, hogy most egy évig én leszek a KISZ- titkár. J. L.: — Én ezt nem azért mondtam... Sz. Z.: —Nem..., örülök neki. J. L.: — Én ezt egyeszerűen mint tényt jegyeztem meg, hogy ha valaki ilyen tehetséggel dolgozik az imázsteremtésben, a váltásban, a változásban, annak nagy lehetőségei vannak... Sz. Z.: — Ami a Belügyminisztériumot illeti, bizonyára évekbe telik még, hogy az a kép megváltozzon, ami a rendszerváltozás előtt kialakult a Belügyminisztériumról. J. L.: — Hogy tekint ma a parlamentre, amely parlament végül is, ha úgy tetszik meghurcolta önt, amely parlament cserben hagyta önt és amely parlamentben — lehet, hogy nem is teljesen igazságosan — bántak el önnel, mert hiszen hallani olyan hangokat, hogy nem ön volt az egyetlen (Hámori Csabán túl), aki gombokat nyomogatott, végül mégis csak önt pécézték ki? Sz. Z.: — Ez végső soron az én döntésem volt, egy tisztázatlan és bizonytalan helyzetben... És nem tudnám így sommásan megítélni a parlamentet, háromszázegynehány különböző egyéniségű képviselő ül ott. Igazából csak az bánt, hogy olykor túlzásokba bocsátkoztak velem kapcsolatban, hogy szavakat, félmondatokat kiragadtak néhá- nyan a megnyilatkozásaimból, vagy az, hogy képviselőtársaim, akár még a padszomszédom is, akivel egy frakcióban voltunk, ellentmondásosan nyilatkozik az esettel kapcsolatban; a megyei lapnak azt mondja, hogy az utolsó szavazata „nem” volt, a Beszélőnek azt mondja, hogy az utolsó szavazata „igen”... Ezek a dolgok egy darabig zavartak, bántottak, de azt hiszem, elmúlt. Talán valamelyest megértőbben szemlélem így kívülről az Országgyűlést, hiszen ott ültem két évig, és ott próbáltam követni ezt a munkát. J. L.: — Az nem bántja, hogy pont önt pécézték ki, holott tényleg mások is—legalábbis így tartja a parlamenti folyosói pletyka—nyomogattak gombot? Sz. Z.: — Én ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam. Utóbb aztán, december végén, januárban megkerestek többen, tippeket adtak, hogy erre meg arra hivatkozzam... J. L.: — Már hogy erre meg arra? Sz. Z.: — Példákat mondtak, hogy milyen napon, milyen szavazás közben ki, mit csinált, hogy gyufaszállal kitámasztotta a szavazógombját, hogy ezzel biztosítsa a határozatképességet, és kiment a büfébe fröccsözni, és így tovább. Én egyrészt úgy gondoltam, hogy mindenki a saját lelkiismeretével számoljon el, másrészt azt hiszem, akármilyen is ez a parlament, de a tekintélyét meg kellene óvni, hiszen az első szabad választásokon született ez az Országgyűlés. J. L.: — Tegnap, ahogy készültem erre a találkozóra, végigolvastam majd minden cikket és közleményt, és ott az tűnt fel, több helyütt is azt mondták, hogy nem az a baj, hogy más helyett szavazott, hanem hogy ön ezt elsőre nem ismerte el, hanem elkezdett mindenfélét kerülgetni és három-négyféle indokkal állt elő. Sz. Z.: — Abban a szituációban, amikor Dombach Alajos engem megszólított, nem tudtam mást válaszolni. J. L.: — Akkor volt ez az irodalmár lelkű? Sz. Z.: — Ezt ráadásul nem én mondtam, hanem Kerekes Attila, a békéscsabai szervezetnek az elnöke. J. L.: — Őjót akart! Sz. Z.: — Persze, persze, meg akart védeni az akaratom ellenére is... J. L.: — Hogy szólt az? Sz. Z.: — Hogy valószínűleg költői hevületében... Annyi igaz az egészből, és ezt neki is elmondtam, meg nyilvánosan Békéscsabán, ezt színezte ki aztán, hogy a mögöttem ülő két képviselővel vitatkoztunk, eléggé nem hétköznapi hangnemben, vagy ha úgy tetszik, nagyon hétköznapi hangnemben. J. L.: — Térjünk vissza az alapkérdésre. Mondom, többen azt írták, hogy nem az a baj, hogy ön gombot nyomott, hanem hogy utána ezt nem vállalta karakánul. Sz. Z.: — Igen, mert magam sem tudtam, hogy megnyomtam-e Varga Zoltán gombját. Az ő asztalán lévő papíron jegyzeteltem, ezt látták meg, tehát amit szemből állítanak, hogy átnyúlkáltam perceken keresztül, az legföljebb ez volt. Engem az egész ügy akkor meglepett. J. L.: — Végül is nagyon rosszul nem járt, mert ugyan a Parlamentből kikerült, de hamar álláshoz jutott, méghozzá előnyös álláshoz. Kívánom, hogy jól érezze magát. Sz. Z.: —Köszönöm. J. L.: — Én is köszönöm. „Nem pártszimpátiája alapján ítélik meg az embert”
