Békés Megyei Hírlap, 1992. március (47. évfolyam, 52-77. szám)
1992-03-14-15 / 63. szám
1848-1849 1992. március 14-15., szombat-vasárnap Nem volt mindig Himnusz, állami zászló és nemzeti ünnep Honfitársaink egymásra találtak Díszszablya és lovas nemzetőr zászló Ma már hihetetlennek tűnik, hogy Magyarországnak nem volt mindig Himnusza, állami zászlója, nemzeti dala és nemzeti ünnepe, holott napjainkban mindezek szerves részei magyarságtudatunknak. Pedig mindezek a XIX. század közepének gyümölcsei. Mégpedig — a Himnusz kivételével— az 1848-as esztendőhöz kapcsolódnak, s annak is egy bizonyos napjához: március 15- éhez. Annak ellenére, hogy tudjuk, a rendiséget megszüntető liberalizmus eszmevilágában alkotott és az ország újjászületését ezzel garantáló törvényeket április II-én szentesítette az uralkodó. De március 15-e volt az a nap, amikor — még a törvényjavaslat szentesítése, tehát kötelező erejűvé válása előtt, következésképpen a fennálló rend ellenében — a nemzeti követelések közül az egyik vérontás nélküli forradalomban valósult meg: a gyűlölt cenzúra mellőzésével nyomtatták ki a 12 pontot és Petőfi Sándor Nemzeti dalát. S ezt a közóhajt megvalósító dicső küzdelmet az ifjúság vitte győzelemre nemzetiszínű kokárdákkal ékesített, nemzeti zászlókat lobogtató (és esemyós) tömeg segítségével. A nemzet minden rendű és rangú tagja ezen a napon egymásra talált. E napon tette meg az ország ténylegesen a korszerű államberendezkedéshez és függetlenséghez vezető úton az első konkrét—de facto—, tehát kézzelfogható lépéseket. Cselekedett. És hoav pontosttr: £/: erezte es érzi ma is mindenki, vagyis hogy valóban ez volt a magyar újjászületés és szabadság első napja, azt az elmúlt időszak március 15-éhez kapcsolódó érzelmi töltése bizonyítja, amely ezt a napot avatta nemzeti ünneppé, és fogadta el másfél száz esztendőn át folyamatosan a magyar nemzeti szabadság kezdetét jelentő dátumnak. Köztudott, hogy ezt az első lépést kik tették, írók, költők, újságírók, köztük Petőfi Sándor, Jókai Mór, Degré Alajos, Vas- váry Pál, Irinyi József, amikor az egyetemi fiatalokkal és a hozzájuk csatlakozott néptömeggel — aznap országos vásárt tartottak Pesten — a Länderer- és Hecke- nast-nyomdában lefoglalták a nyomdát, és immáron előzetes cenzúra nélkül kiszedették és kinyomtatták Mit kíván a magyar nemzet? kezdetű, 12 pontból álló követeléseiket (amely lényegében megegyezett az or- iZÛggÿîiicsi törvényjavaslatban foglaltakkal, amelyet ugyanezen a napon vitt Pozsonyból Bécsbe Kossuth Lajos népes küldöttség élén), valamint Petőfi Sándor Nemzeti dalát. A déli órákban Irinyi József a 12 pont első kinyomott példányát lobogtatva jelent meg az összesereglettek előtt, és így szólt: „Március 15. nagy nap a magyarok történetében. Itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsősége mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot, magunk vívtuk ki!” A Nemzeti dal egyik első kinyomott példányára pedig Petőfi tintával a következőket írta: „Az 1848-iki márczius 15-kén kivívott sajtószabadság után le- geslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete. Petőfi Sándor.” Március 15-e nyilvános megemlékezésére azonban még hosszú ;d£ig yánii kellett, hiszen Haynau bitófái, Bach huszárai és Schmerling provizóriuma voltak mérföldkövek a szabadságharc utáni közel két évtizednek. De a szívekben és lelkekben élt, lángolt ennek a napnak az emléke, s a Nemzeti dal strófái kitörölhetetlenül beleivódtak a nemzet minden tagjába. Hivatalos, állami ünneppé azonban még az 1867. évi kiegyezés után sem vált március idusa. Már az is nagy eredménynek számított, hogy az 1898. V. törvénycikk nemzeti ünneppé nyilvánította április 11 -ét, az 1848. évi rendiséget megszüntető törvénycikkek szentesítésének s egyúttal a polgári átalakulás hivatalos, törvényes kezdetének napját. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy az ifjúság nem ünnepelhette meg a „magyar szabadság első lélekzetét”, kokárdákkal, hazafias előadásokkal, iskolai szünettel és a Talpra magyar! elszavalásá- val. Ez csupán azt jelentette, hogy az állam nem tudott mit kezdeni Petófiék forradalmi napjával, végül is az a Habsburg ült a trónon, aki leverette a szabadságharcot, és Magyarországot a birodalom egyik tartományává akarta tenni. Talán úgy is fogalmaz- hatúnk, hogy a szabadelvű eszmék mellett a nemzeti jelleg háttérbe szorult. Mindez megváltozott akkor, amikor Trianonban szétzúzták a Monarchiát, és Magyarország valóban független, önálló állammá vált. Az 1927. XXXI. törvénycikk a nemzeti ünnepek sorából törölte április 11 -ét, és helyébe március 15-ét helyezte. сккОг, i92/'-oen vált ez a nap hivatalos, piros betűs nemzeti ünnepünkké. Aztán jöttek az ötvenes évek, velük új állami ünnepek, s március 15-e ismét csak a diákság ünnepnapjává vált, hivatalos ellenőrzés alatti szavalatokkal, és szigorúan korlátozott felvonulásokkal. Rendszerváltozásnak kellett bekövetkeznie, hogy a márciusi ifjak által kivívott sajtószabadság és a magyar szabadság napja ismét nemzeti ünneppé váljon. Dr. Csonkaréti Károly Hétszilvafások, bocskorosok éi UwLbr.üiUsoK es Кипа iiemeseK Egy forint az emlékoszlopra A Borsod megyei levéltár régi iratai között bukkantam rá a sajószentpéteri „nemesi közönség” — ma így mondanánk: nemesi önkormányzat — jegyzőkönyvére. A Sajó menti mezővároska messze földön nevezetes nemesi fészek volt. Lakosságának mintegy harmada tartozott a múlt század első felében a kiváltságos osztályhoz. Ne gondoljunk azonban gazdag földbirtokosokra! Földműveléssel és kisiparral foglalkozó, többségben igen szerény körülmények között élő emberek voltak a sajószentpéteri nemesek, akiket — mint szerte az országban a hozzájuk hasonlókat — hétszilvafásnak, bocskorosnak, kurta nemesnek emlegettek, leplezetlenül célozva szegénységükre. Ám mégis nemesek voltak! Tehát nekik is volt veszíteni valójuk az 1848-as törvényekkel. Ezért is föltűnő, hogy a levéltárban megőrzött jegyzőkönyvben a nemesek 1849. január 26-án tartott gyűlésén elfogadott számadás szerint a következő tétel is szerepel: „Martius 15ke emlékére Pesten emelendő nemzeti oszlopra adott 1 forint”. Az oszlop ugyan sosem készült el, a sajószentpéteri nemesek azonban mégis küldtek a költségeire pénzt, holott az őket társadalmi kiváltságaiktól megfosztó események emlékét őrizte volna. Érdekes kettősség jellemezte a kor hétszilvafás vagy ahogyan még inkább közkeletűen nevezték, a kisnemességet. Nem nemeseknek nem lévén szavazati joguk, az 1848 előtti évtizedekben az ország lakosságának mintegy öt százalékát kitévő kisnemesség választotta a megyék alispánjait és az országgyűlési követeket. A korteshadjáratokban szavazatuk megnyeréséért mind az udvari párt, mind a reformellenzék vesztegetéssel, ingyenes etetéssel, itataással, napidíjfizetéssel versenyzett. A kisnemesség kihasználta helyzetét, viszszaélt vele, nagyon gyakran rombolt, verekedett, virtuskodott választások alkalmával. Tény azonban, hogy Kölcseytól Kossuthig senki sem nélkülözhette támogatását. A reformpárt a németellenes és nagybirtokos-ellenes hagyományokra hivatkozott kortesbeszédeiben, az udvari pártnak könnyebb dolga volt, mert csak azzal kellett riogatnia szavazóit, hogy az ellenfél előjogainak megszüntetését akarja, mint ahogyan úgy is volt. Ezek a vonások nem tüntették föl kedvező színben a kisnemességet a társadalom és az ország helyzetét a polgárosulás felé kimozdítani akarókban. Nem csoda, ha Petőfi A magyar nemes és a Pató Pál úr alakjait róluk mintázta, és mások is keményen bírálták őket. Eötvös Károly író, maga is kisnemesi származék, a bakonyi Szentgálon nőtt föl, és nagyon szerette saját rétegét, jó néhány évtizeddel a reformkor után visszatekintve azonban nem kevés iróniával írta le, mennyire idegenkedtek a derék szentgáliak Széchenyi eszméitől. Ugyanis a Bakonyban rejtező faluba is meghallották ezeket vándorok, hazatérő pápai diákok útján. Az ősiség eltörlése és a hitel nem találtak köztetszésre. Ki akarná elveszíteni örökségét, adósságcsi- nálásból pedig úgy is elég, mondták. Kaszinó, lófuttatás, tanulás idegen országoktól helyes dolgok, de nem falusi nemeseknek valók, folytatták. Lelencház, börtönviszonyok javítása, testi fenyítés és halálbüntetés eltörlése, perrendtartás bolondság, hiszen a betyárokkal így sem bírnak. Jobbágyfelszabadítás, törvény előtti egyenlőség, közteherviselés — mind fölháborító. Éjjel-nappal dolgozni szorgalmasan, mint az angolok, helyes lehet, de megint nem a nemesség számára. Végül sajátos értelmezésben egyedül a takarékpénztár ötletét fogadták el. Bármennyire is anekdotikusan kiszínezett ez a vélekedésfüzér, magja igaz lehetett. A szentgáliak hűséges szavazói voltak az udvari pártnak. Ám amikor 1848 szeptemberében Jellasics betört, hatszáz szent- gáli csatlakozott a magyar sereghez, és a hagyomány szerint megfogadták, hogy a különben nagyon büszkén emlegetett, ősi vadászati hűbéradót soha többé nem fizetik a királynak. Jellasics Balatontól délre manőverező hadtestének dolgát ugyancsak kisebb nemesi szabadcsapatok akciói nehezítették meg, nem kevés veszteséget okozva neki, míg végül Ozoránál kénytelenek voltak megadni magukat. A történetírás számon tartja, hogy az önvédelmi harc önkéntesei között igen nagy számú kisnemes harcolt. Szép emléket állít nekik Mikszáth korai kisregénye, A nemzetes uraimék, hőse „Mácsik, a nagyerejű” is fölcsapott honvédnek, és hősi halált halt. Podmaniczky Frigyes báró mára nagy visszavonulás idején jegyezte föl dicséretüket tiszti naplójába, mert kitartottak, míg a volt telkes jobbágyság idegenkedett a harctól. Visszatérve a sajószentpéteriekre: az idézett bejegyzés a nemesi önkormányzat magát föloszlató utolsó ülésén kelt. A szabadságharc ügye akkor igen rosszul állott. Budán Windischgrätz volt az úr, a téli hadjárat sikerei még várattak magukra, a kormány Debrecenbe menekült. Derék nemeseink — nem kétséges, hogy bízva a jövőben — elkönyvelték a márciusi emlékoszlopra küldött egy forint kiadását. Kosa László Babits Mihály verse: Petőfi koszorúi „Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?” Hol a szem, szemével farkasszemet nézni? Ki meri meglátni, ki meri idézni az igazi arcát? Ünnepe vak ünnep, s e mái napoknak szűk folyosóin a szavak úgy lobognak, mint az olcsó gyertyák. Szabadság csillaga volt hajdan a magyar, de ma már maga sem tudja, hogy mit akar: talány zaja, csöndje és úgy támolyog az idők sikátorán, mint átvezetett rab a fogház udvarán börtönből börtönbe. Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a gond messze az Övétől, mint sastól a vakond avagy gyáván bújik, s a bilincses ajak rab szavakat hadar? Csak a vak Megszokás, a süket Hivatal hozza koszorúit. Óh, vannak koszorúk, keményebbek, mint a deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a hideg temetőnek!... Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot, melyet eszméinek ellensége rádob emlékére—kőnek! Kelj, magyar ifjúság, légy te virág magad! Nem drótos füzérbe görbítve—légy szabad virág szabadföldön: hogy árván maradva megrablott birtokán mondhassa a magyar:,.Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön!” Avagy virág vagy te?... légy virág, légy vigasz! Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz az Ö ünnepségén: Koporsó tömlöcéi aki élkerüite, most hazug koszorúk láncait ne tűrje eleven emlékén! (1923) Korabeli nyomdagép. Képeink a Magyar Nemzeti Múzeum 1848-as szabadságharcot bemutató állandó kiállításán készültek •• (Fotó: Dolezsál — MTI-Press) Rózsa Endre verse: Rendörcsizma 73 A rendörcsizma fejében kincstári kapca jár: mint szabott számú agytekervény, tölti be marconán. A rendőrcsizma képéről mért sülne le a bőr, ha gazdája úgy ukmukfukk, néhány fejet betör? A rendőrcsizmának ma már emberi arca van: ha mosolyog a fenekedre, nem is néz morcosán. A rendőrcsizma derűjén még az idő se fog! Tovább él, mint akibe rúg, és mint akibe fog. Összecsap felettünk a bűz. Merre szökj? Hova másszak? Mint mezei ürgét a víz, kiönti őt a lábszag.
