Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01-02 / 27. szám
1992. február 1-2., szombat-vasárnap О MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Fesztivál előtt - Filmszemle(sütve) Van miből, de kinek rendezik? ■ «eg Ш l¥Bfe egint lesz Magyar Játékfilmszemle. Mikor e sorokat írom, még nem tudom, mekkora felhajtást csapnak körülötte az operatőrök, merthogy — egyéves kihagyással — idén a Magyar Filmoperatőrök Egyesülete vállalta a szervezéssel járó feladatokat. Élükön mindannyiuk tanítómesterével, Illés Györggyel, és egyik legjelesebb tanítványával: Koltai Lajossal. Mondom: nem tudom, mekkora felhajtás készül; lesz-e például a színészek felvonultatása, szakmai vita, tévéközvetítés, s lesznek-e egyáltalán díjak. Azt tudom csak, hogy a szemle-hír hallatán sokan felkiáltanak: ugyan minek? S főleg: kinek? Ha egy Oscar-díjas magyar rendező fdmjét — világsztárokkal — állítólag alig 30-40 ezren nézik meg a hazai mozikban, ha akadnak magyar produkciók, amelyek nem tudtak 4-5 ezernél több jegyváltó kíváncsit becsalogatni a vászon elé, ha vannak produkciók, amelyeket a megyék többségében a mozi vállalatok nem hajlandók forgalmazni, akkor minek a szemlézés? Ahelyett, hogy szemlesütve járnának a magyar alkotók, mert ennyire nem képesek elnyerni a közönség tetszését, most még eljátsszák a filmfesztiválosdit is? A közelmúltban a televízióban egy körkérdésre adott válaszokból az is kiderült, hogy tíz emberből jó ha egy emlékszik a legutóbb (egy hete, egy hónapja, vagy éppen sok éve?) látott magyar fdm címére. Vannak, akik a szemle-hír hallatán meg is kérdezik: egyáltalán készülnek még magyar filmek? Pedig készülnek. íme egy nem is teljes lista az elmúlt egy év produkcióiból: Három nővér (rendező: Lukáts Andor), Halálutak és angyalok (Kamondi Zoltán), Találkozás Vénusszal (Szabó István), Az utolsó nyár (András Ferenc), Melodráma (Gothár Péter), Julianus barát (Koltay Gábor), Isten hátrafelé megy (Jancsó Miklós), Hamis a baba (Bujtor István), Szerelmes szív (Dobray György), Sztálin menyasszonya (Bacsó Péter). Ez csak tíz film, de a rendezői névsor sem érdektelen, valószínűleg ez lesz a szemle élmezőnye, bár ott a kihagyás miatt az elmúlt két év termése, legalább még egyszer ennyi mű kerül a zsűri elé (ha lesz egyáltalán zsűri); s ha ismét ide sorolják a dokumentumfilmeket, akkor a címlista legalább háromszor ilyen hosszú lesz. Szóval szemlét van miből rendezni, csak elfe- lejthetetlenül itt a kérdés: minek? Azt hiszem, ha tisztességes választ akarunk adni, ezt a nagy kérdést legalább kétfelé kell választani. Először azokról a művészekről kell szólni, akik a skiccet, a vázlatot, gondolkodásmódjuk forgácsait is a legszélesebb nyilvánosságra, a normál moziforgalmazásra kívánják bízni. Valószínűleg ennek most nincs itt az ideje. (Nemcsak Magyarországon, máshol sem.) Talán a televízió az a hely, és az öt-tíz-tizenöt perc az az idő, ami egy szűk közvéleményt még érdekelhet az ilyenfajta kísérletezésekből. Amelyek gyakran nem is a kifejezési eszközök, tehát a fények, mozgások, vágások szokatlansága miatt irritálok — mint az alkotók hiszik—, hanem azért, mert a gondolat, amelynek kifejezésére próbálják mindezt használni, az bizony zavaros vagy lapos, unalmas, amit éppen a formai felhajtással próbálnak elfeledtetni. Ám hogy van értelme és helye az ilyennek is, azt most szerencsésen példázza a televízió Közjáték című — nagyon egyenetlen színvonalú, de mindenképpen eredeti — sorozata. Az viszont, hogy a magyar film—ha szabad az eredeti hasonlatot ilyen csúnyán elferdíteni — csak a „vájtszeműeknek” szólna; régebben sem volt egészen igaz, most sem az. A fentebb idézett címlistából a Hamis a baba vagy a Szerelmes szív éppen a legszélesebb közönséghez kívánt fordulni, de a Julianus barát, a Találkozás Vénusszal, Az utolsó nyár, a Sztálin menyasszonya szintén világos, mindenki számára közérthető, és a tág értelemben vett szórakoztatás céljait is szolgálni kívánó fdmek. (Hogy melyik milyen színvonalon teszi ezt, az más kérdés.) S van még egy szempont, még egy megközelítési mód, amely indokolja, még a mai helyzetben is, egy ilyen szemle létjogosultságát. Valljuk be: amennyire várjuk az amerikai tőkét, annyira nem kedveljük — sokan — az amerikai kommersz kultúra olyan méretű beáradását, ahogy az például ellepi a mozikat. Ha a magyarság túl gyakori emlegetése, „küldetéstudatának” előbányászása nem is szolgál mindannyiunk örömére, azt azért tudni kell, hogy van (még van) magyar kultúra, amely a magyarság megtartásának, megmaradásának kétségtelenül az egyik, de nagyon fontos eszköze. Eddig még általában meg is van az egyetértés, de egyetérteni kevés, ha valahol tenni is lehet ezért a kultúráért, akkor tenni kell érte. Esetleg áldozatok árán, mert ezek ugyan soká — de biztosan megtérülő áldozatok. A magyar fdm pedig, s ezt az elmúlt harminc év megannyi példája bizonyítja, ma már szerves része ennek a kultúrának. Á Talpalatnyi földtől a Szegénylegényekig, a Hideg napoktól a Tanúig, egy sor film képei-hősei úgy beépültek a köztudatba, mint irodalmunk legjobb regényeinek alakjai, mint halhatatlan költőink verseinek sorai. A ki tehát szemlét rendez a magyar filmnek, az a magyar kultúrát védheti. Aki sok pénzért rossz filmet csinál, az persze süsse le a szemét a szemlén, de akik az egészet szervezik: büszkén felvállalhatják. Mert a film ráadásul ma már nemcsak a mozi, hanem a televízió, a video, a mozgókép maga, s hogy éppen mikor, hol jelenik meg, egyre elhanyagolhatóbb kérdés. Van tehát értelme figyelni az értékekre, s persze a válogatással kijelölni nemcsak az első, hanem a hátsó helyeket is azoknak a munkáknak, amelyek nem méltóak ilyen megtisztelő figyelemre. (MTI-Press) Bernáth László újabbkori Történeti Múzeumban, a Budavári Palota „A” épületében. Az utóbbi negyven esztendő anyagából mutatnak be háromszáz politikai, kereskedelmi, gazdasági, kulturális témájú plakátot. A február közepéig látogatható „...játéka mindenféle szélnek” című bemutató alcímével — Plakát és történelem 1944— 1990—bővebb eligazodást is ad, a témát és a tárgyalt időszakot illetően. Az első plakát még feliratában azt hirdeti: közös erővel a bolsevizmus ellen, Európa és Magyarország fennmaradásáért! Ám ott vannak mellette a Vörös Hadsereg parancsnokságának felhívásai, meg az Ideiglenes Nemzeti Kormány tagjait felsorakoztató falragasz, az előbbi szegedi, az utóbbi debreceni kiadás. Újjáépítés, pártküzdelmek, választási harcok, földosztás, a termelés megindulása — mind, mind változatos és választékos plakátokon. Agitáló, felszólító, figyelemfelkeltő rajzokkal, feliratokkal. De ezzel a felsorolással már át is léptünk az ötvenes évekbe: itt a békeharc, a munkaverseny, az ötéves terv, a nagy filmsikerek: a Csapajev, a Kína lánya, a Dalolva szép az élet... Aztán ’56-ban a forradalom feliratos, információközlő falragaszai, amelyek hírül adják, rendkívüli állapot van, megalakult a forradalmi bizottság. Pártharcok, választások, munkásőrség, Tovariscsi ko- nyec. A kör bezárul. Kezdődhet elölről a plakátszemle: Közös erővel a bolsevizmus ellen... (MTI-Press) —kádár— „Játéka mindenféle szélnek” Plakátok körbe-körbe Miután Magyarországon nincs önálló múzeuma a plakátművészetnek, ezért aztán több helyen is gyűjtik, kiállítják a plakátokat. Nemrégiben láttuk a Magyar Nemzeti Galériában a rendszerváltás plakátjait. És ezekben a napokban is van egy történelmi áttekintés — plakátokban elbeszélve — a LegCzeglédi—Bánhegyi: Előre a békéért! Gink Károly hetvenéves Csak letettem a képet Hetvenévesen’ is — sok-sok díj és kitüntetés, több mint kétszáz hazai és külföldi kiállítás, ötvenhárom könyv után — fáradhatatlanul alkot. Egyike a legismertebb magyar fotóművészeknek. — Nagyon szegény családból származom — kezdi beszélgetését Gink Károly —, egy kis Sopron megyei községben születtem, Ivánon, ott volt erdész az apám. Onnan jöttünk fel Pestre, mert annyira nyomorogtunk, hogy ennivalónk sem volt. De Pesten sem lett sokkal könnyebb az életünk. —És a fotózás? — Az úgy kezdődött, hogy a háború előtt puszta kíváncsiságból elmentem az amatőr fényképészek egyesületébe a Belgrád rakpartra. De arra nem tudok válaszolni, hogy a kép miért került közel hozzám... 16-17 éves lehettem, amikor az első fényképezőgépet kézbe vettem. És azóta szinte le sem tettem... Viszont az érettségi után, a pénzkeresés kényszeréből, két évig gyors-gépíró-levelezó lettem. Csak kínlódtam, alig vártam, hogy fényképezhessek. Szombat—vasárnap sportfotókat csináltam, 1942-ben nemzetközi kiállításon aranyérmet nyertem. Aztán, amikor már végképp nem bírtam az irodai munkát, a szüleim tudta nélkül sorra felkerestem az akkori nagy fényképészeket, hogy valamelyikükhöz beállhassak dolgozni. így kerültem a híres Várkonyi-stú- dióba. Várkonyi László bízott bennem, s 21 évesen 16 embernek lettem a főnöke. Örömmel dolgoztam, itt kezdtem el portréfotókat készíteni. — Térjünk még egy kicsit vissza az életéhez! — Aztán jött a háború, átéltem egy olyan bombázást, amikor 47 emberből hárman maradtunk életben... Engem holttá nyilvánítottak, megvan róla a papír is. 1945-től ’51 -ig szabadúszó voltam, utána kényszerítettek, hogy lépjek be a Magyar Fotóhoz. Ott nem bírtam tovább három évnél. Aztán jött 1956. Disszidálni akartam, de nem sikerült. Kétszer hoztak vissza. 1956 után nagyon nehezen alakult az életem. Ellenforradal- mámak, hazaárulónak tituláltak. — Fekete-fehér vagy színes kép... Melyik áll közelebb önhöz? — Nem akarom élesen elválasztani. A fekete-fehér ősi dolog, soha nem fog eltűnni, szükség van rá. A színesnek még sokat kell fejlődnie, mert technikailag nem áll azon a fokon, hogy változatlan színekkel évtizedeket kibírjon. Én az életemnek 80 százalékát a fekete-fehér laborban töltöttem, ezért bevallom, egy kicsit már belefáradtam a fekete-fehérbe... — Több mint 200 kiállításon mutatták be a képeit. Melyiknek volta legnagyobb sikere? —A Bartók-anyagomnak. Ez Amerikától Indiáig bejárta a világot. Pedig ehhez nem is volt szerződésem annak idején. Csak letettem a képeket. Hát ezt a luxust, hogy szerződés nélkül dolgozzak, ma már nem engedhetem meg magamnak. — Nem fáradt el, nem unt még bele a fotózásba? —Én nem tudnék élni fotózás nélkül. De nem is tudnék mást csinálni. Ez életem egyetlen szerelme, és ebben még soha nem csalódtam. Most a Magyarországi várak című albumot készítem. 'Ha pedig ezen túl leszek, szeretnék egy könyvet létrehozni, Vallomások címmel, amiben színesben és fekete-fehérben el tudom mondani a belső valómat. (MTI-Press) Eöry Éva Minőség, gyorsaság, tisztesség Videoforgalmazó is lesz az Intercom Mint filmforgalmazó volt ismert az InterCom, amely 1991-ben a magyarországi mozipiacból több mint negyven százalékban részesedett. Áz év nagy mozisikerei közül ők indították útra a Terminator IL, a Robin Hood és a Nicsak, ki beszél... még? című filmeket. Eddig nem gondoltak a filmjeik vi- deoforgalmazására, most már gondolnak. Idén februártól az InterCom mint videoforgalmazó is kilép a porondra. Jókora merészség kell egy tisztességes vállalkozásnak, ha a magyar videopiac ingoványos talaján próbálkozik. Éllenőrizhetetlen minőségű és eredetű kalózmásolatok árasztották el az országot, s a zugárusok vígan kifizetik a néhány ezer forintos büntetést, sok milliós kárt okozva a törvényt tisztelő forgalmazóknak. A nagy világcégek valósággal irtóznak azoktól a régióktól, ahol nincs megfelelő garancia termékeik védelmére. Az egykori Szovjetunióban például ellenőrizhetetlen a szerzői jogok védelme, nem is mennek oda a videoforgalmazók. S amíg Magyarországon sincs megfelelő törvény, addig nálunk is csak a merész úttörők kísérleteznek. Minőség, gyorsaság, tisztesség — e hármas cél vezérli az InterCom lelkes, fiatal szakembereit, akik az ország valameny- nyi videotékáját magas színvonalon, elérhető árakon szolgálják ki. Címek a februári offenzí- vájukból: Terminator IL, Eszelős szívatás, Ártatlanságra ítélve, Tűz, jég, dinamit, Moonwal- ker, Tortúra, Rendőrakadémia VI. Ilyen produkciókkal joggal remélhetik, hogy nem csak betörnek a hazai videopiacra, de rövidesen meghatározó egyéniségei lesznek e nem túl kiforrott üzletágnak. Andódy Tibor Az utóbbi idők egyik nagy sikere volt a Robin Hood Kevin Costnerrel a főszerepben „Pesten sem lett sokkal könnyebb az életünk” (Kovács Zsolt felvétele — MTI-Press)
