Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-01-02 / 27. szám
EXKLUZÍV 1992. február 1-2., szombat-vasárnap 0 MES MEGYEI HÍRLAPLehet, hogy ennek a családnak pénztárca sem Akkor most a műanyag mágneses vagy Mol- kell? nárné? Erre bizonyára már kevesen képesek Talán érthető: levest nem mertünk a tányérba Randevú az ufonautákkal Lapunk január 9-ei számában — talán emlékeznek olvasóink—egy szeghalmi asszonyról írtunk, akinek közelségében szétrobbannak a villanyégők, tönkremennek a számítógépek, „megbolondul” a villanytűzhely, eltűnik a televízió képe... Szóval nincs könnyű élete szegénynek, s úgy tűnt, e különös képességével, másságával teljesen egyedül van nemcsak szűkebb hazájában, Szeghalmon. de a megyében is. Úgy tűnt... Aztán hamarosan kiderült — hozzánk érkezett telefonok, levelek bizonyították —, mások is észleltek olyan jelenségeket, melyekre nincs magyarázat. Azaz... Van aki tudni véli „honnan jött az a valami”... Hogy magyarázatát elfogadják-e kedves olvasóink vagy sem, önökre bízzuk. Kérem, egyet higgyenek el! A békésszentandrási Molnárné Lászlófi Julianna szavaihoz nem tettünk hozzá, s — szándékunk szerint — nem is vettünk el belőle. Helyezkedjenek hát el kényelmesen, s olvassák el különös történetét. Vissza a klinikai halálból... Kicsiny parasztházban lakik a Molnár család Békésszentandráson. Aprócska konyhában fogad a háziasszony, aki jelenleg munkanélküli. Férje rövid ideig hallgatja beszélgetésünket, aztán dolga után néz az udvaron. Molnámé némán figyeli arcunkat, amíg elmondjuk mi járatban vagyunk, aztán — újságíró számára szokatlan pillanatok — végtelen közvetlenséggel, szinte zavarba ejtő nyíltsággal beszélni kezd magáról, legbensőbb érzelmeiről. — Kitagadott gyerek vagyok. Talán azért alakult úgy a sorsom ahogy alakult, mert kislány Ragad itt kérem a riporter ceruzája is Julcsi többször járt az idegeneknél koromban annyit szenvedtem. Férjhez is azért mentem, Julcsimat is azért szültem ilyen korán, hogy elkerüljek otthonról. De nem vitt el a férjem... Itt megszakad a történet, talán mert fáj az emlékezés, vagy egyszerűen, mert az elkövetkezendő esztendőknek nincs jelentősége a később történtek szempontjából. Egy biztos: élete fonalát később, 1988-ban vesszük fel ismét, akkor már második férjétől vált. — Nagyon beteg lettem. Amikor elmentem az orvoshoz, másnapra már műtétre rendelt be. Miközben élményeit meséli, orvosi zárójelentéseket terít elém az asztalra, hogy nyomon követhessem betegsége menetét. — A klinikai halál állapota számomra egyáltalán nem kellemetlen élmény. Emlékszem, kék közegben zuhantam fölfelé, s közben semmiféle fájdalmat nem éreztem, csak valami fantasztikus megkönnyebbülést. Aztán megjelent előttem a gyermekeim egészen pici kori képe, s egy hangot hallottam, mely arra figyelmeztetett, hogy még fel kell nevelnem őket. Fájt a visszatérés. Ám a műtét nem hozta meg a gyógyulást. A második, s a harmadik sem... Pedig dr. Szabó József adjunktusról végtelen hálával emlékezik meg. — Később már altatás nélkül műtötték, mert gyenge volt a szívem. Nyolc hónapig voltam beteg, a végén már jártányi erőm sem volt. Háromhavonta jártam ellenőrzésre, és 1989. augusztus 15- én megállapították, hogy ismét gyorsan növő daganat van a hasamban, kettő pedig a mellemben. Műtétet javasoltak. A hatodikat. Levél a „sorstárshoz” Erre a műtétre már nem került sor. Molnárné most makkegészségesen, telve életkedvvel ül az asztal túloldalán, szinte hihetetlen, hogy néhány hónappal ezelőtt már a temetésére készülődtek. Hogy mi történt? Szeghalmi sorstársának így számol be levelében: „Körülbelül másfél évvel ezelőtt éppen akkor, amikor az újabb műtétet fontolgatták, későn este »kényszerképzet« miatt kimenteni az udvarra, hogy miért, azt nem tudom. Egy szivar alakú fényes ufót láttam a kertünk felett, ködfelhő vette körül. Be akartam szaladni, szólni a férjemnek, de valami nem engedett. Gondoltam, kiabálok, de csak tátogtam, hang nem jött ki a torkomon. Arra emlékszem, hogy elment az a valami és akkor bementem a szobába. A férjem megkérdezte, miért fogom a hasamat, talán rosz- szul vagyok? Nekem nem tűnt fel, hogy szorosan, mindkét tenyeremet a hasamra szorítottam. Elvettem a kezem, lefeküdtem az ágyra és valami megmagyarázhatatlan kellemes érzés járt át tetőtől talpig... Műtétre pedig nem volt szükség, a daganataim eltűntek »érthetetlen« módon és remekül érzem magamat. Az orvosom szerint tökéletesen meggyógyultam.” S valóban. Azóta keltek egybe élete párjával, Molnár úrral, aki hosszas betegsége idején támasza, vigasza volt, s most békességben éldegélnek gyermekeikkel, s nagy szeretettel várják vissza az ufonautákat. Mert azóta is rendszeresen járnak Molnárékhoz. — Az első találkozás után teljesen megváltoztam. Olyan könyvek kezdtek érdekelni, mint addig soha. A Gyógyíthatsz, az Agykontroll, s nagy hasznát vettem a tibeti jógikról szóló könyvnek is... Ma már tudatosan képzem magam, hogy gyógyítani tudjak. Fizikai változáson is átestem, mert azóta a villanykörték szétrobbannak körülöttem és a porcelántól a fáig minden felragad rám. Tudok vizet magnetizálni, és eredményesen gyógyítom családom tagjait. Árad belőle a szó. Meséli, miként hozta rendbe férje gyomorfekélyét, hogyan gyógyítja kisfiát álmában, s a lehető legnagyobb nyugalommal idézi fel, miként beszélt az idegenekkel, mikor másodszor ellátogattak hozzá. — Vonzó, mosolygós arcú, fekete ruhás férfira emlékezem, akivel úgy beszélgettem az udvaron, hogy a fizikai testem bent maradt az ágyamban. Tudom, hogy ez kissé hihetetlen, de csak így lehetséges, hiszen az ajtó zárva volt. Idézi a szavakat, melyeket „belülről hallott”: figyelemmel kísérik fejlődését és vissza fognak térni hozzá. Julcsinak a manduláját vették ki Már eddig is kissé bizarmak tűnt Molnámé története, nem sejtettük, hogy ez után jön csak a java. Mert megérkezett Julcsi, háziasszonyunk 18 éves nagylánya, aki a Szarvasi Vajda Péter Gimnáziumban tanul angol tagozaton. Nos, eddig megőriztük nyugalmunkat, de Julcsi szavai már csakugyan lázba hoznak minket. Mert az első két látogatást harmadik, sőt negyedik követte, s ettől kezdve a történet főszereplője már nem Molnámé, hanem kislánya volt. — Mikor először találkoztunk—veszi át a szót édesanyjától —, egy hang szólított, hogy menjek ki a kertbe, mert mutatnak nekem valami szépet. És valóban. Az égen egy hatalmas fényes bokrétát láttam, olyasmi volt, mint egy tűzijáték. Csak a színét nem tudom elmesélni, mert ilyen csodálatos szín nincs ezen a földön. ...és e produkcióval megköttetett Julcsi és az ufonauták barátsága. El is vitték ezen az éjszakán. Az útra, s a náluk töltött időre csak mozaikszemen emlékezik. — Azt mondták, szükségük van a segítségemre, de hogy miben segítettem, ezt nem tudom felidézni. Viszont a virág formájú, citromos sütemény ízét, melyet adtak nekem, még mindig itt érzem a számban. Nem is tudtam enni egész nap, mikor hazajöttem. Mielőtt a második ufókalandot elmeséli, azokat a tüszős mandulagyulladásokat idézi, melyek any- nyiszor meggyötörték korábban. Aztán ezzel folytatja: — Másodszor egy fantasztikusan szép nő jött értem. Csak a keze volt kicsit hosszabb, mint a miénk. Elnézést kért, hogy kissé megrongálta a garázs tetejét mikor leszállt, aztán elindultunk együtt valahová. Még arra emlékszem, hogy valami hideggel, olyan fagylaltfélével kínáltak... S most jött csak az igazi meglepetés: Julcsi e kaland másnapján belázasodott, s amikor elment az orvoshoz, az örömmel nyugtázta: „Látod milyen jó, hogy kivetetted a manduládat, most már ritkábban leszel beteg.” — Tessék elhinni — bizonygatja —, az én mandulámat tudtommal nem vette ki senki, hacsak... ...és kimondja: ők voltak. Mindez decemberben történt. (Azt csak zárójelben jegyezzük meg, nem volt könnyű a garázs tetejét rendbe tenni másnap. Valóban megrongálta valami.) Mi is feltöltödtünk volna? Ameddig Julcsi fantasztikus történeteit hallgatjuk, Molnámé a világ legtermészetesebb módján ledobja magáról a blúzát, s tányérokkal „öltözködik fel”. Később — a fotó kedvéért — mégis felvesz valamit, s az „eszcájgot”, majd a házban fellelhető összes aprópénzt magára aggatja. A szánk is tátva marad e fantasztikus teljesítmény láttán. A mutatványhoz a két gyerek is csatlakozik. Kattog a fényképezőgép, rohan az idő. Pedig még az útra való hátra van. — Bármilyen krémet hoz — mondja Molnámé —, feltöltöm bioenergiával, s ez megsokszorozza annak hatását. Hozunk krémet, feltölti. Sőt. Ha félve is, de a szoba közepére állított székre ülök, hogy nekem is átadjon egy keveset abból az erőből, mely belülről feszíti. Szemem csukva, nem látom mit csinál körülöttem. Kissé melegem lesz. Az izgalomtól vagy a belém áradó energiától? Nem tudom. Egy biztos, otthon meglepetés vár: mikor az enyéimnek mutatom, miként tette homlokára a pénzt Molnámé, a 20 forintos a bőrömhöz ragad. Kár, hogy e látogatás előtt nem próbáltam a mutatványt, így magam sem tudom, mire véljem a dolgot. Mindenesetre szakirodalom gyanánt áttanulmányoztam Whitley Strieber bestsellerét, a Communion-t, s igencsak elszorult a torkom, mikor ezt olvastam: „Bementem, hogy rendesen betakarjam, s egy pillantást vessek alvó fiamra... Az ágy hófehér üressége meredt rám. Benéztem alája, mögéje... de ott sem találtam. A szülő szörnyű bizonyosságával megéreztem, hogy nincs a házban... Utolsó, halvány reményként felötlött bennem a gondolat: körülnézek a házon kívül is... Kapkodva szedtem a lábam a végtelen égbolt alatt, s egyszerre csak éreztem, hogy valami mozog odafönt... Amit az égen láttam — becslésem szerint a fák koronája fölött mindössze néhány száz lábnyi magasságban —, nem volt más, mint egy gigantikus feketeség. Hirtelen megértettem mi történik: odafent az a valami egy gigantikus, ismeretlen tárgy, a fiam pedig csakis ott lehet benne...” Lehet, hogy igaza volt Molnáménak, amikor búcsúzóul így fogalmazott: „Sokan élnek át hasonló dolgokat, csak nem merik elmondani másoknak...” Nagy Ágnes Fazekas Ferenc felvételei Magnetizálás Gabi is örökölte édesanyja különös képességeit
