Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)
1992-02-29-03-01 / 51. szám
ÉVFORDULÓ áró Apor Vilmos kiállásra emlékezve, hogy a németvárosi templomot övező teret, amelynek egyik lakóházában, a hajdani kántortanítói lakásban nemzeti Himnuszunk zenéjének szerzője, Erkel Ferenc született, Apor Vilmosról nevezzék el; s történt bármi is Gyulán az ezt követő, megint csak embert próbáló évtizedekben, a tér nevének megváltoztatására senkinek eszébe nem jutott javaslatot tenni. Az egyén felejthet, a közösség, ha tudatában van igazának, soha. Teher alatt nő a pálma. Nem kell kommentár a História Domus egyik, 1920-ból származó bejegyzéséhez: „1920. június 4-én a versaillesi Trianon palotában a magyar békeküldöttség kényszerűségből aláírta a rákényszerített békeszerződést. E napon a helyi plébános könyörgő istentiszteletet tartott a belvárosi templomban, ahol a hívek nagy számban megjelentek, és előttük mondott beszédében mélységes fájdalmának és megrendülésének adott hangot.” Az új országhatár, mint ismeretes, közvetlenül a Gyula külvárosának számított Gyulavári mellett húzatott meg. Természetesen az egyházmegye határával sem törődtek: a nagyváradi püspökség két különálló részre szakadt. Széchenyi püspök, az egykori atyai pártfogó és elöljáró a püspöki székhelyen, Nagyváradon maradt, az egyházmegye magyar territórium alá tartozó részének püspöki helynökéül Apor elődjét, a gyulai Németvárosból származó Lindenberger debreceni kanonokot nevezte ki. Aki rekonstruálja majd Apor Vilmos gyulai 25 évének hiteles történetét, az a húszas éveket bizonyára így jellemzi majd: egy ifjú és népszerű plébános keresi hitközsége és városa vallásos megújulásának útjait. Hitbuzgalmi megalapozású az a megújulási program; látható energiával a keresztény-nemzeti gondolat megvalósítását tekinti vezérelvnek, aktívan követve az egyházi vezetés fő irányvonalát. De nem doktriner módon. A fiatal városplébános nem felejti a közelmúlt tanulságait. A hitélet nem újulhat meg, ha süket fülekre talál a korparancs: meg kell oldani a múltból örökölt és a vesztett háború után elmélyült feszültségeket, elsősorban a szociális és a nemzetiségi kérdést. Az a tapasztalatakkumulációs folyamat, amelyet én Apor gyulai éveiben felfedezni vélek, egyebek között annak előrehaladó, elmélyülő felismerésében érhető tetten, hogy a lelkipásztori munka nem hullhat szét egymástól elkülöníthető reszortokra. Célszerű lenne „egybeolvasni” Apor plébános tevékenységének lényeges elemeit: oly „Egész” képe tárulhat fel, amelynek dinamikája van. Igazán csak utalásszerűén: már 1921-ben elindítja a gyulai Katolikus Egyházi Tudósító című hitbuzgalmi havi közlönyt, amely egy év múlva Őrszem néven jelentkezik. 1924-ben Apor kezdeményezésére és jórészt az ő személyes szervezőmunkájával tartják Gyulán a IV. katolikus naggyűlést olyan résztvevőkkel, mint Prohászka Ottokár vagy a trianoni békeszerződés megkötésére kiküldött, s ott nagyerejű „védőbeszédet” tartó gróf Apponyi Albert. Apor népmissziókat szervez kiváló jezsuita hitszónokokkal; hatásukra sorra alakulnak a különböző Mária-kongregációk, köztük az AVE, az „Anyaszentegyházat Védő Egyesület”. Ugyanabban az évben ünnepli a gyulai Németváros katolikus lakossága a Magyar- országra település 200. évfordulóját; az itteni népünnepségek fővédnöke természetesen a patriotizmust és a nemzetiségek közötti békét a maga egységében szemlélő és előmozdító plébános. 1926-ban a Gyula melletti tüdőszanatóriumban létesül katolikus kápolna, az akkor még félelmetes népbetegségnek tartott TBC elleni küzdelem helyi élharcosának, a zsidó származású Gáli Géza igazgató főorvosnak hathatós segítségével. A háború utáni házépítési akciók nyomán új városrészek létesülnek; Máriafalván laknak a legelesettebbek; a zsellérek, a vasutas és a postás kisemberek, s a település szívében hamarosan katolikus vezetéssel napközi otthont létesítenek, jórészt közadakozásból. Nem érdektelen körülmény, hogy a plébános minden vasárnap kikocsizik legszegényebb hívei közé, hogy misét mondjon és a helyszínen váltson szót a perifériára szorultakkal; kíséretében mindig két gimnazista ministráns. Gyula díszpolgára lett Máriafalvától csak egy kőhajításnyira található az ősi Ajtósfalva — Albrecht Dürer apja, az iparművész- és kézművestanonc innen indult németországi tanulóútra a 16. század elején. 1928-ban Nümbergben nagyszabású Dürer-ünnepséget tartanak; a keresztényliberális párti főpolgármester szembefordulva a hatalomra törő nácizmus rasszista kultúrpolitikai fantazmagóriáival, joggal emeli ki emlékbeszédében, hogy a német művészet nagy alakját csak a tudatlan demagógia kiálthatja ki a „fajtiszta” művész őstípusának; az apa bizony a „Jula”- menti „Eytas” községből jött magyar bevándorló volt. 1929-ben már Gyulára hívják a nemzetiszocializmussal szembefordult főpolgármestert. Apor kezdeményezésére a püspöki helynök lakosztályában szállásolják el a magas vendéget, akit a város képviseló-testülete Gyula díszpolgárává fogad. Ha az apostoli kormányzó Aport 1929-ben címzetes csolti apáttá nevezi ki, a Vésztő menti mágori dombon ma már régészetileg is feltárt ősi apátság jelképes urává, az nem üres gesztus, nem egy bárói rangot viselő városplébános újabb kitüntetése a különben valóban rangkórságban szenvedő „neobarokk” társadalomban, hanem a fáradhatatlan munka megérdemelt elismerése. Gyula városa pedig a nacionalista felhangoktól mentes, a keresztény humanizmus eszméitől is áthatott történeti tudat ápolóját tisztelheti a katolikus apátplébánosban, amikor őt is a város díszpolgárává választja. Apor Vilmos lelkipásztori hivatástudata valóban szervesen növesztette ki magából a közösség egyetemes érdekeinek védel- mezését. Alakja köré ma egész legendakor fonódik. E legendák magja szerintem feltétlenül igaz: Apor Vilmos a nagy világválság éveitől a szegények, az elesettek, az üldözöttek papja lett, immáron nemcsak egy szavakban deklarált keresztény nemzeti gondolat jegyében, hanem elhatárolódva a hivatalos Magyarország szociális demagógiájától, a megerősödő ordas eszméktől, az új háború felé sodró tömegmanipulációktól. Valószínűleg legitimista maradt lelke mélyén, s nincs közvetlen bizonyítékom arra, hogy gyulai éveiben megszabadult az irreden- tista eszme mindenféle illúziójától. De minden azt valószínűsíti, hogy tartózkodása a direkt politikai szerepvállalástól egylényegű azzal a közéleti elkötelezettségvállalással, amely a hatalomhoz való közeledés legkisebb jele nélkül halálosan komolyan veszi a tömegnyomor egyhítésének morális parancsát vagy az egyre energiku- sabb lelkipásztori orientálást: tartsd magad, ne közösködjél az új pogánysággal, a felebaráti szeretet irányítsa tetteidet. Igazán csak pars pro toto említenék valamit, ami bizony megérdemelne egy misét: a gyulai Németvárosban tudtommal egyetlen család sem akadt, amely beadta volna a derekát a volksbundista agitációnak — magyarnak vallották magukat a gyulai „svábok”, eltérően a szomszéd falvakban élő németajkú nemzetiségi csoportoktól, magyarok, negyvennyolcasok vagy szociáldemokraták voltak és maradtak. Sapienti sat. Személyes okokból még egy kulturális vonatkozásra kötelességem ráirányítani a figyelmet. Apor Vilmos bizonyíthatóan a húszas évek végén döbbent rá a valódi népkultúra időszerűségére és jelentőségére. Káplán korában még a Gyurkovics-lányok vagy a Nagymama színpadra állítását szorgalmazta. Most viszont felfedezi az akkortájt csírázó egyházi és világi népénekmozgalom jelentőségét. Nagyszerű munkatársat talál Huszár László kántor személyében. Gyulán ők kezdeményezik, az országban a legelsők között, az egyházi népzene megújítását, a népénekkari mozgalmat, amely a Kodály nyomdokán járó Cecília- mozgalomban bontakozik ki. Ez egyszerre jelenti a „Szent vagy, Uram” népénektár archaikus szépségű dallamaihoz való visszatérést, mint általában a magyar gregoriánum kultuszát. Idéznem kell Apor félreérthetetlen szavait: „Ez az (ősi) egyházi zene életrevalóbb és értékelhetőbb a réginél (a megszokottnál), mely elrenyhült és idegen dallamú.” Gyulán egyébként két katolikus népénekkar is működött, s a hivatásának élő kántor emlékezetem szerint minden nagypénteken passió templomi előadására is vállalkozott nemhivatásos szólisták közreműködésével. A győri egyházmegye élén Ez a „leltár” korántsem teljes. Nem szóltam benne az apátplébános legendás fogadóóráiról, amikor is a karitatív munkától a lelki gondozásig minden teljesíthető kérés meghallgatásra talált. Szólnom kellene a családlátogatásokról is. Nem akarok legendákat költeni. De saját édesanyámtól is tudom, hogy legszegényebb betegeit a „nép plébánosa” gyakran irányította dr. Blanár Lászlóhoz, a később tragikus halált halt kommunista „néporvoshoz”. Az az igazság, hogy Apor Vilmos negyedszázados gyulai tevékenységének teljes krónikája mindmáig hiányos, és alapos feldolgozásra vár. Magam is csak néhány nappal ezelőtt, Erdész Adám gyulai levéltáros tanácsára a „Békés” című helyi lapban bogarászva bukkantam egy fontos adalék nyomára. A gyulai értelmiségi fiatalság 1937 decemberében elhatározta, hogy az előző évi Debreceni Diéta sikerén felbuzdulva háromnapos előadás- és vitasorozatot rendez a magyar társadalom legfőbb szociális, bel- és külpolitikai, valamint kulturális problémáiról. Az Egyesült Katolikus és Polgári Kör nagytermében tartották a Gyulai Diéta rendezvényeit; a tudósító szerint a harmadik napon. Veres Péter előadására kíváncsian sok paraszt- és munkáshallgató jelenlétében. Olyasfajta értelmiségi ifjúsági találkozó volt ez, mint amely Debrecenben és Budapesten a Márciusi Front megalakulását készítette elő. A megyei urak aligha mutattak túl nagy érdeklődést; ám báró Apor Vilmos jelen volt mindvégig, s éppen Magyarország külpolitikai orientációjáról tartott előadásnak is beillő, általános tetszést kiváltó hozzászólást. Sajnos nem ismertethetem e keretek között a Gyulai Diéta vitáit. Egyetlen Apor-cikkból idézek még, előadásom záradékaként. Ez az Őrszem ugyanebben az évben megjelent karácsonyi számában olvasható. Alighanem a legtömörebben sűríti Apor Vilmos Gyulán kiharcolt katolikus hitvallásának lényegét. A Messiásvárásról szól benne, amely az egyetemes válság világában nagyon is érthető, de sokak számára veszedelmes csáberő is lehet. 1992. február 29-március 1., szombat-vasárnap Simonyi Imre Gyónás ezerkilencszáznegyvenben (Néhai Apor Vilmos úr: volt gyulai apátplébános emlékére) És akkor ott az esti sétán: akkor meggyóntam... — Mit is? Hát igen, azt hogy: nem követtem el... S hogy: — igen — gyáva voltam elkövetni! És akkor Ő, a szelíd áldozár (még mielőtt feloldozott volna) tartózkodó szigorral, de intelmesen megkérdezé: — — „Ugye szánod és bánod amice?” — „Igen — mondottam — Atyám: (soha ily bűntudat!) igen, szánom és bánom.” — „MIT? Fiam.” — S szeme szokatlan villant. — „AZT! Atyám.” — És szemem lesütöttem. — „Hát az írást ösmered ugye — szólott rekedten —: Azt ki kővel dob meg, dobd vissza kenyérrel!” — „Én is írtam egy írást, Atyám: Aki kővel dob meg, arra ráborítom a Gellérthegyet!” Sóhajtott — „Az Édes Jézus egyszer így szólott: Ha orcád egyik felét megütik nyújtsd oda orcád másik felét is.” És akkor közbeszóltam: — tiszteletlen’ —: „De az is az Édes Jézus volt ám, aki a Templomból korbáccsal verte ki a kufárokat és a farizeusokat s az írástudatlan aláírástudókat!” — „így igaz amice, ámde vésd elmédbe: Isten útjai kifürkészhetetlenek.” S ismét sóhajtott': — „Jól vigyázz, hogy kevélység bűnébe ne ess!” S még ezt is mondta: — „No persze úgy igaz, miként mondtad — és bólogatott tűnődőn — ám az Édes Jézus: ne feledd, meglehetősen bonyolult egyéniség volt.” És akkor ott az esti sétán újfent megkérdezett: — „Tehát szánod és bánod?...” — „Amint már mondottam Atyám, szánom és bánom amíg csak élek, de csupán azt hogy gyáva voltam elkövetni (mea culpa mea maxima culpa!), amit el kellett volna követnem egyszál fejszével vagy puszta két kezemmel...” És ekkor felemelé hangját és mutatóujját: — „Ne feledd az írást: ki fegyvert fog az fegyver által vész el.” (Ám ekkor mintha két szemében könnycsepp s cinkos mosoly ült volna szája szögletén.) Majd a Keresztjeiét írván az estbe s homlokomra szólott: — „Minekutána szánod és bánod: az Atya Fiú Szentlélek nevében feloldozlak. Ámde a szokásos három Miatyánk s három Üdvözlégy helyett e bűnödért penitenciaként: teljes önmegtartóztatás minden fajta Gellérthegyektől valamint a korbács mindennémű válfajától!” —- „Minden esetre (szólt még mellékesen) esténként majd imádkozom érted, hogy csillapodjék lelked háborgása.” És ekkor megölelt, majd felegyenesedvén mintegy elnézett a világ feje felett. És ekkor az történt az utolsó szó jogán: — „Amiként már mondottam, Atyám, igen szánom és bánom amíg élek, de csakis azt, hogy gyáva voltam elkövetni amit pedig el kellett volna követnem (egyszál fejszével vagy puszta két kezemmel) gyávák ellen a bátrakért!” Mert van, aki „beállna a sok millió elégedetlen, jelleg nélküli, szürke számnak a kollektív tömegébe, beállna srófuak egy rideg, lélek nélküli államgépezetbe, beállna egynek az uniformizált, glédába állított, ütemre masírozó embemyájba: csak jönne az eljövendő, aki ilyen áron kivezesse a bajba sodródott társadalmat a jelen sötétjéből”. A talmi megváltóktól féltette a gyulai pásztor nyáját, az 6 szavára hallgató közösséget. Amikor a betlehemi jászol felett fénylő csillagra utalt, ott és akkor ez igazán nem volt semmitmondó szóvirág. „A krisztusi béke pedig nemcsak túlvilági boldogságot hoz, de ezt a földi életet is szebbé, boldogabbá teszi, mert több igazságot, több megértést, tehát több kenyeret és több mosolyt is hoz e világra, erre a gyászos, szomorú, beteg magyar jelenre pedig a jobb jövő kilátását.” Ilyen próbákat kiállva, ilyen meggyőződéssel és megtapasztalt igazsággal került Apor Vilmos gyulai apátplébános 1941-ben a győri egyházmegye élére. Az ország, a földrész, az egész világ felett akkor már új viharfelhők gyülekeztek. Ma sem lehet érdektelen, hogyan kereste ebből a kiutat egy magyar püspök — híveinek, nemzetének, a gyötrött emberiségnek. Nem merülhet a feledés homályába egy sugárzó fényű életmű. Zoltai Dénes Báró Apor Vilmos (Bernáth Mária festménye a gyulai plébániából)
