Békés Megyei Hírlap, 1992. február (47. évfolyam, 27-51. szám)

1992-02-27 / 49. szám

MES MEGYEI HIRLAP­LEVÉLHULLÁS 1992. február 27., csütörtök ARRA KÉRTÜK OLVASÓINKAT, MÉG VALAMIKOR DECEMBERBEN, HOGY HA VAN EGY SZÉP TÖRTÉNETÜK EMBERSÉGRŐL, SZERETETRÖL, BARÁT­SÁGRÓL, AKKOR OSSZÁK MEG VALAMENNYIÜNKKEL. RENGETEG LEVÉL ÉRKEZETT, MELYEKBŐL KARÁCSONYKOR KÖZREADTUNK EGY OLDAL­NYIT, AZZAL AZ ÍGÉRETTEL, HOGY ALKALMANKÉNT MÉG VÁLOGATUNK A LEGSZEBBEKBŐL, MIVEL AZOKNAK CSAK A TÖREDÉKÉT TÁRHATTUK AK­KOR OLVASÓINK ELÉ. ÍME, AZ ÚJABB ÍRÁSOK. A Nagyszénás melletti „Pálmatér” majorban, ahol a szüleim 1930-ban — feles dohánykerté­szek voltak, egy szobában laktunk mindannyian. Két öcsém aludt egy ágyon, a másikon a két nővérem, egy külön ágyon a bátyáim, negyediken a nagymama. Nekem a kuckóban (6 éves voltam), a búbos kemence mellett jutott hely. Édesanyám és édesapám szintén egy ágyon aludtak, lábbal énfe­lém. Éjszaka arra ébredtem, hogy édesapám az öngyújtó fényénél valamit keresgél a dunyha és a párna alatt. Édesanyám pedig visszafogott han­gon a következőket mondja neki: a fene egye meg azt a büdös, bagós pipát, nem lehetne kibírni reggelig?! Megint ki akarja égetni a párnát? Bár úgy elveszne az az átkozott pipa, hogy ne találná meg vagy három napig! Mikor édesapám észre­vette, hogy én ébren vagyok, odaszólt, hogy Misu- cikám (így szólított az apám), ébren vagy? Mon­dom, igen! Akkor gyújtsd meg a lámpát és nézzél be az ágy alá, nem oda esett-e le a pipám. Mikor meggyújtottam a lámpát és benéztem az ágy alá, látom, hogy ott van a pipa benn, egészen a falnál. Mindjárt mondtam édesapámnak, úgy látom, ott van. Ő nevetve mondja nekem, hogy azonnal bújj be érte, és add ide. Édesanyámat elöntötte a méreg és dühösen odaszólt nekem: hagyd ott, majd reg­gel is jó lesz azt onnan kihozni, hogy szédült volna el az is, aki legelőször rágyújtott a pipára! Édes­apám a szemével intett, hogy azonnal bújjak az ágy alá, és hozzam neki a pipáját. Erre én tétován bújni kezdtem be az ágy alá, közben megpillantottam az ágy széle alatt a csizmavető fakutyát. Észrevétle­nül megfogtam, és óvatosan a pipára koppantot­tam vele, ami azonnal három darabra tört. Nyél nélkül odanyújtottam édesapámnak. Mikor meg­látta, elkezdett rángatózni a bajusza a szájaszélé- vel együtt, és csak annyit mondott, dobd a szemetes ládába, semmi sem tart örökké. Édesanyám a fejére húzta a dunyhát és odaszólt nekem: Fiam, fújd el a lámpát és feküdj le! Másnap, mire Nagyszénáson Jadúék kinyitot­ták a bolt ajtaját, már ott voltam, és 24 fülérért vettem az Urvai sógoromtól kapott 50fillérből egy magasított rézkupakos pipát. Mikor odaadtam az apámnak, csak nézte, nézte, azután rámnevetett, egy pillanatra elsimultak homlokán a ráncok, fel­kapott, a térdére ültetett és azon meglovagoltatott. Azóta sem tudom, hogy melyikünk volt a boldo­gabb: az apám vagy én. Józsa Mihály, Gádoros 49 éves vagyok. Nem a szokványos az életem, legalábbis én úgy érzem. 1966. augusztus 27-én esküdtünk a férjemmel, tehát 26 éve, hogy így élünk, azt hiszem, már ez is szép idő, jóban- rosszban. De sok volt a rossz és a nélkülözés, hiszen még most is úgy élek, hogy be kell osztanom nagyon a pénzt. Hogy mégis a sorsom nem szokvá­nyos, az a következő. Nekem mindkét lábam hiány­zik 32 éve. így szültem 3 gyereket. Még annyit, a 2 csonkom 9 és 10 centis, a lehető legrövidebb. Vannak protéziseim is, de már vagy 23 éve nem hordom, mivel felmosni, mosni, meg egyáltalán a házimunkát elvégezni nem tudtam. Van egy kis szé­kem, én azzal járok. Mindig bedolgozó voltam a gyerekek mellett. Tehát magammal törődni nem tudtam, mert nem volt rá időm, így már csak az illúzióm maradt meg. Ez nem panasz, én semmit se bántam meg és még egyszer végigküzdeném. A gyerekeket nagyon szerettem és szeretem. Két lányom már férjnél van, és az idősebbiknél van 3 unokám is. A fiatalabbnál még nincs, hiszen csak szeptemberben esküdtek. Van egy fiam, ő a legki­sebb, 18 éves és Csabára jár iskolába. Nekem soha senki nem volt aki segítsen, mindent magam­nak kellett megcsinálni, nem volt könnyű, elhihe- tik! Jó férjem volt, számítani lehetett rá, О — így nagy O-vel—egyébként épkézláb. Na de ő dolgoz­ni járt' reggel 6-tól este 7-ig, mit volt otthon, semmit. Mindig mindent nekem kellett megcsinál­ni, megoldani. Igen, én büszke vagyok nagyon, amink van, azt csak kizárólag a két kezünknek köszönhetem. Soha senkitől semmiféle segítséget nem kaptam(tunk), de nem is kértem, igaz, mikor kértem se kaptam, azért, mert a gyerekeim nem voltak rongyosak, az iskolai felszerelésük nem volt hiányos. Pedig, istenem, de rászorultam volna néha! Mert nem a kocsmába vezetett az utunk, pedig mi is megtehettük volna, akkor viszont már jogosultak lettünk volna segélyre. Ki érti ezt? A mai napig is csak 7 ezer a nyugdíjam. Dolgoztam annyit, mint 3 épkézláb együtn’éve. Megteremtet­tem a legszükségesebbet a gyerekeim számára. Külön szoba, magnó, rádió, lemezjátszó. Igaz, nem a legdrágább, és ez a ruhára is vonatkozik. De szeretnék egyszer úgy vásárolni, hogy nincs 'szükségem rá, de mert szép, megtetszett, hát meg­veszem... Ilyen az életemben soha nem lesz. Talán azért, mert a beosztás, a spórolás a véremben van, hogy több nap mint kolbász. Köszönöm, ha elol­vassák a levelem, már ez is öröm. Sokat tudnék mesélni. Lehet hogy nem is hiszik el a történetem, de bármikor meggyőződhetnek róla, mert engem mindig megtalálhatnak itthon. Ha viszont a leve­lem közölni akarják, a nevemet ne írják ki, és azt se, hol lakom. Karácsony éjszaka volt. Az intenzív osztályon, ahol ápolónőként dolgozom, nem volt lehetőségünk ünnepelni. Mint már annyiszor, küzdöttünk a nagy ellenféllel: a Halállal! A tét óriási volt: egy balesetet szenvedett fiú élete. О kivérzett-fehéren, sokkos állapotban feküdt a kórteremben. Szíve sebesen dobogva tette volna a dolgát, de az éltető vér nagy része a baleset színhelyén folyt el értelmetlenül. — Sokkban van! Még vért! — rendelt az orvos. Nővértársammal azonnal teljesítettük a parancsot. Összeszokott csapat, pillantások­ból is értjük egymást. Érzelmek megnyilvánulásának helye nincs, gyöngítené akaratunkat. Nem szabad arra gondolnunk, hogy az ajtót lesve ülnek kinn a fiú szülei. Az apa nem sírt, nem tudott, csak Önamgát vádolta. Talán, ha nem veszi meg az annyira áhított motort?! Talán a felnőttszámba vett fiú még nem volt elég érett arra, hogy részt vegyen a nagy hajrában az utakon. Elkapta a száguldás mámora az egyenes úton, nem gondolva arra, hogy egyenes a hidegkék vonal is az észlelő monitoron, ha a szív megszűnik dobogni. A reflektor villogásait az őrző monitorok villanásai váltottákfel, és a felbőgő motor zaját a kórterem éjszakai neszei. És még valami: az elrendelt vér cseppjeinek surranása, hogy a fiú vénájába csepegve fokozatosan színesítették meg sápadt arcát. Kezem mozdult, pa­lackot cseréltem. Mindegyiken egy sorszám, egy vért adó embert jelentve. —A pulzus már nem szapora, a vérnyomás normalizáló­dott!—jelentem a fáradt orvosnak, aki megkönnyebbülten moso­lyog vissza rám. Értettük egymást, ezt a csatát megnyertük, a fiú életben marad. A sikeres műtét után, életét négyszer 400 ml vérnek köszönhette. Négy névtelen véradónak, akik félretéve napi gondjai­kat, még elmentek vért adni. Névtelenül, önzetlenül, segítő szándék­kal. Láttam, hogy a jó hírt megtudva a fiú édesanyja könnyein át boldogan nevet, az apából megkönnyebbülten tört fel a folytogató zokogás, szabad folyást engedve a súlyos férfikönnyeknek. Arra gondoltam, hogy én is véradó vagyok. Sokszor fedte kilétemet sorszám egy üvegen. A tudat, hogy talán most is a segítők között voltam, leírhatatlan örömmel töltött el. Tudom, ha tehetem, még többször is elmegyek vért adni. Elmegyek, mert magam előtt látok egy sápadt fiút, egy boldogan síró anyát, és egy apát, aki nem szégyellte férfizokogását, mert legdrágább karácsonyi ajándékként visszakapta a fiát. Laczkó Imréné, Gyula Én az önzetlenségről és becsületességről írnék. A csabai piacon hétvégeken árul bélyegeket, érméket Béla bácsi. Sok ismerőse van, ezért mindig sokan állnak körülötte. Én régóta vevője vagyok. Nemrégiben hozzájutottam sok bélyeghez, melyet nem tudtam eladni a Filatéliánál. Szóba került a problémám. Azon­nal felajánlotta, segít eladni — ismeretségei lévén, mivel szeret mindenkin segíteni. Megkérdeztem: mi a közvetítői díj? Azt felelte-— semmi. Neki örömet szerez a bélyegekkel való foglalkozás. Átadtam pár albumot s hétvégeken kimentem érdeklődni. Nagy örömömre sikerült mindegyiket eladnia. Elhatároztam, megajándékozom — ajándékcsomaggal, melyben bélyeg és egy kis doboz éremgyűjtemény volt — cserébe fáradozá­saiért. A következő hétvégén nagy meglepetésemre előhúzott a zse­béből egy érmét: ,,Mariann, látja ez egy ezüst Kossuth 5 Ft-os — mondta —, maga biztosan nem akart ilyen nagy ajándékot adni nekem. Mert látja én 150forintért árulom. Ilyen nagy ajándékot nem fogadhatok el. Biztos nem tudta, hogy ennyit ér. Barna réteg volt rajta, én letisztítottam, s vissza is adom magának.” Igen, tényleg nem tudtam, hogy ennyit ér. Megköszöntem becsüle­tességét, önzetlenségét. S megígértem, ezentúl minden hétvégén kinézek hozzá egy kis beszélgetésre, s továbbra is veszek tőle érméket. Nagyon kevés ilyen kedves, önzetlen, segítőkész emberrel talál­koztam eddig, e kevesek egyike Béla bácsi, ezért külön örülök, hogy megismerhettem őt. Boda Mariann, Békéscsaba Önök írták Igaz történetek 1956 tele a helyszín: Kiskunfélegyháza, hon­védlaktanya. Benne magyar meg szovjet katonák. A decemberi szél csípős hópelyheket kavart, s metszőén csapódtak a szovjet páncélos mellett őrséget álló, Tádzsikisztánból való szovjet és magyar kiskatona arcába. A tadzsik és a magyar fiú között az eltöltött nehéz idő barátságot szőtt. Közeledett a karácsony, s őrségben megbeszélték, hogy karácsony estjét együtt töltik el. Mivel egy laktanyában voltak, s mindketten kimenőt kaptak, karácsony estéjén elindultak a városba. Erős hó­fúvásban, szinte céltalanul mentek, míg egy isme­rős ház ablakában egy gyertyát láttak égni. Beko­pogtak, és bementek. A házigazda hozott egy üvegben bort, a tadzsik és magyar fiú elkezdett énekelni. Magyar, ő meg messzi idegen nyelven. Bár neki más volt az életszemlélete. A házigazda egy fenyőgallyra tűzött gyertyát hozott az asztalra, mely ünnepi hangulatot teremtett. E pillanatban elmosódtak a határok, a politikai ellentétek. A két, egymásnak idegen fiú szívébe beköltözött a szere­tet. Aztán karácsonykor a messzi Tádzsikisztánból évtizedekig üdvözlő távirat érkezett Magyaror­szágra. A történet rég volt, de igaz volt. Salamon Pál, Békéscsaba A naptár szerint sem régi, de szívünkben örökké élő ez a törté­net. Központi fűtés volt a vá­gyunk, erre gyűjtöttünk már sok-sok hónap óta. December elején az újság hírül adta, hogy januártól felemelik a radiátor árát. Az összes összegyűjtött pénzünket a radiátorok megvé­telére költöttük. December 22-e volt, 1000 forintunk maradt. Igazán elkeseredtünk! Hisz megvolt minden az egyébként is másokhoz mérten szerény ka­rácsonyunkhoz, csak a fenyőfa nem! Mi lesz?! Kérdeztük egy­mástól. Ezer forint?! Istenem, de fog hiányozni a karácsonyfa! És elérkeztem történetünk „szépségéhez”. Eljött a bará­tunk, megkérdezte az ő termé­szetes hangján, hol a fátok? Nincs — válaszoltuk. Nem tud­tunk venni, ezer forintunk ma­radt. Majd a beszélgetés a napi dolgokra terelődött. A barátunk hazament. Beesteledett, amikor kopogtattak. О volt. Megvette nekünk a fenyőfát. Kicsit, tevé­sét. Amikor elmúltak az ünnepek kiültettük a fát, megfakadt és gyönyörűen virít! Emlékezte­tőül a barátságra és szeretette, így lett a karácsonyunk dupla boldogság! Dézsi Lászlóné, Kötegyán Örömmel olvastam a megyei hírlapban a felhívást, mely sze­rint be lehet küldeni szép törté­neteinket. A pedagógusok biztosan több ilyenről tudnának beszámolni. Nem hosszú, 12 éves pályafutá­som alatt velem is sok örömteli esemény történt, melyeket a gye­rekekkel éltem meg, nekik kö­szönhettem. De olyan soha nem történt, mint a legutóbbi Erzsé- bet-napkor. Kis elsőseim ott tolongtak körülöttem ajándékaikkal, virá­gaikkal, mindegyik szeme ra­gyogott, amint megköszöntött. Az oldalt szerkesztette Tóth Ibolya Illusztrációk: Jelinek Lajos Közöttük álldogált Zsolti is, tü­relmesen kivárva, hogy a köze­lembe jusson. Az ő szemében csöppnyi röstellkedést véltem felfedezni, ahogy felém nyújtot­ta két kezébe bújtatott ajándé­kát. Átnyújtott két Derby sajtot, majd hozzáfűzte: ,,Én csak ezt tudom adni magának.” Ismerve étkességét, tudtam, azt a két saj­tot pótlásnak vette a napközis ellátás mellé. Az osztályba érve meglátta társai kezében a virá­gokat és azon gondolkodott, ő vajon most mit is adjon. Tudtam, megsértem, ha nem fogadom el ajándékát. Míg a többi kisgyerek a telkemre kö­tötte, vigyázzak a virágaikra, el ne hervadjanak, tudtam, bárho­gy próbálom megőrizni azokat, sorsukat nem kerülhetik el. Egy idő után már nem is emlékszik, emlékezhet az ember arra, ki hozott neki virágot az osztály­ból. De az örökre megmarad bennem, hogy Zsolt a sajtját adta nekem. Ebben a sajtban és a tekintetében benne volt az irántam érzett szeretete, tiszte­lete, az, hogy képes megválni valami számára fontostól, hogy nekem örömet szerezzen. Szűcs Lászlóné tanítónő, Pusztaföldvár 1989 novemberében egy ro­mán házaspár jött az üzemünk­be, mint menekült dolgozni. Fe­leség, gyermek és unoka. Min­denüket ott hagyták, hogy életü­ket menthessék. Az apa kinn ál­latorvos volt. Életemben nem láttam még ilyen szerény, tiszte­lettudó, halk szavú embert. Mi­vel nyelvünket nem beszélte, így udvaros lett. Közeledett a ka­rácsony! Az én kollektívám ,nem mondhatnám, hogy gyakran felszínre hozta volna a szeretet jelét, szinte egy emberként moz­dult meg a hányatott életű kis család megsegítésére. Kinyo­moztuk, hogy hol lakik, milyen körülmények között. Hát mi ilyet csak a régmúltból hallottunk: se féltés, se ágynemű, se ennivaló! Rögtön a bérkifizetésig megelő­legeztünk egy összeget, és min­denki hozott, amit tudott. Nem fogják elhinni, mi minden össze­gyűlt: mindannyiuknak ruhane­mű, ágynemű, levestészta, fű­tőolaj, ajándékok, fenyőfa és ami alá kell: játék, könyv és még sok-sok szeretet. Még aznap, az eddig csak munkásnadrágba búfiat ott férfi elegánsan és meghatottan feljött az osztályra, és könnyeivel küsz­ködve az ő nyelvén mindent megköszönt. Ekkor néztem én a kollégákra, és eddig fel nem fe­dezett vonások jelentek meg az arcukon. Az érzésektől szinte megszépültek, és most nagyon őszintéknek látszottak. Örülök, hogy egy hontalan családnak boldogságot okoztunk, és min­ket valami összébb hozott. Bár­csak mindig így lenne, nem csak ilyen eset után! Varga Andrásné, Békéscsaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents