Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-29 / 24. szám
BATTONYA ÉS KÖRNYÉKE 1992. január 29., szerda © A battonyai városháza Szerkesztő: Ménesi György. Telefon: Battonya310. Költségvetés Battonya. — Holnap, 1992. január 30-án tartja soron következő ülését a város önkormányzati testületé. A képviselők ezúttal Battonya 1992. évi költség- vetési rendelettervezetét vitatják meg. Főállásban Magyardombegyház. — A képviselő-testület döntése értelmében Gyüre András polgár- mester 1992. január 1-jétől főállásban látja el hivatalát. Szveto Szavszki Battonya. — Február 8-án immár második alkalommal rendezik meg a József Attila Művelődési Központban a Maros környékén élő szervek Szveto Szavszki (Szent Száva) bálját. A szervezők tervei szerint a bál előtt Kricskovics Antal nemzetiségi néptáncegyüttese ad műsort Battonyán. Volt már jobb is! Dombegyház. — Január 23- án a dombegyházi termelők a téeszirodán felvehették a „répapénzt”. A háztájiban és a bérelt területeken összesen mintegy 400 hektáron termelt a tagság cukorrépát. A beművelési költség, a bérleti díj és a földadó megfizetése után egy hektár föld átlagban csak 5—6 ezer forint tiszta jövedelmet hozott. Marad a BSZSE? Battonya. — A város sportegyesülete 1992. január 31-én, pénteken délután 4 órai kezdettel közgyűlést tart a Petőfi Mgtsz irodájának nagytermében. A tanácskozás sorsdöntőnek ígérkezik, hiszen a szövetkezetek átalakulásával az egyesület elveszíti eddigi támogatóit. 29 igazolvány Magyardombegyház. — A településen méltányossági alapon huszonhatan, alanyi jogon pedig hárman jogosultak közgyógyellátásra. Az igazolványok kiadásáról legutóbbi ülésén döntött a helyi képviselő- testület. Battonyai Hírek Battonya. — A helyi újság február 1-jei számában hosz- szabb beszélgetés olvasható Fábián Józseffel, a Dózsa Mgtsz elnökével. A lap kulturális kínálatából kiemelésre érdemes a „Küzdelem az anyanyelv megőrzéséért” című írás, melynek szerzői a szerb általános iskolában tanító pedagógusok. Az oldal fotóit Fazekas Ferenc és Gál Edit készítette. A támadó csak a fejüket ütötte - Félholtra vertek egy idős házaspárt Brutális rablás Magyardombegyházon A bekötőút, miután eléri Magyardombegyház legszélső házát, egyszeriben főutcává változik. Legalábbis most, január 23- án így érzékeli az ide betévedő. A járdán 4-5 fős csoportokban beszélgetnek az emberek, egyesek hevesen gesztikulálnak, s többen egy meghatározott irányba mutogatnak. A mozgó autóban ülve is jól érzékelhető valamiféle feszültség. — Mi a baj, emberek? — fékezek az egyik csoport mellett. — Hazahozták a kórházból Jeneiéket. Most ott vannak náluk a csabai nyomozók. Ha akarja, szívesen odakísérem magát — nyújtja a kezét a helyi képviselő-testület egyik tagja. Az egyszerű parasztház gangján két ajtó. Az egyik mögül írógépkattogás hallatszik. Benyitunk. Töpörödött kis öregember szavait jegyzőkönyvezik. Szegény bácsi! A fején, az arcán ép bőrt alig látni, merő var és sebhely az egész! — Kérem, ha lehet, beszélgessenek a mamával!—mondja udvariasan, de kellő eréllyel a nyomozó. — Még nem fejeztem be Jenei bácsi meghallgatását! Átmegyek a másik szobába C.Jeneilstván élettársához, a 80 éves Forgács Józsefnéhez. For- gácsné egyheti kórházi kezelés után ugyanolyan siralmas állapotban van, mint a párja. Neki is kizárólag a fejét ütötte a támadó. Az arca sebhelyes, varas, dagadt, az egyik szeme nem is látszik. — Fésülködni sem merek — mondja. — A fejbőrömet több helyen össze kellett varmi. Hogy mi történt egy héttel ezelőtt, csütörtökön este? Nyitva hagytuk a kiskaput, mert vártuk az orvost. Közben tévéztünk, már a híradó következett volna. Egyszercsak kivágódik az ajtó, s egy álarcos valakit látunk, doronggal a kezében. Csúnyán káromkodott, s a pénzünket követelte. Nincsen, mondtuk neki, erre azonnal ütni kezdte a papát. Én erre azt mondtam, hogy ismerlek én téged, mire akkorát a fejemre vágott, hogy nyomban elájultam. Arra tértem magamhoz, hogy a papát tovább csühö- li. Ekkor már kivette a 45 ezer forintot a fiókból, de tovább követelőzött, és tovább csépelt bennünket. Én újból elvesztettem az eszméletemet, s a páromtól tudom, hogy ő is lebukott, éppen rám esett. Mondta is a támadónak szegény, hogy na, most üss agyon mind a kettőnket, hogy mind a ketten egyszerre haljunk meg. Mielőtt elment — ezt is a páromtól tudom —, annyit mondott, hogy öt percig még ne merjünk mozdulni, mert akkor végünk. És kinyomta a villanyóra automatáját is. Én csak a párom hangjára emlékszem: ébredjél, ébredjél, mondta, ébredjél, mert elment. Szinte négykézláb vonszoltuk a szomszédig magunkat. Ok hívták a rendőrséget, ők a mentőt... Forgácsnén az újra átélt izgalmak hatására erőt vesz a köhögés. Azt még azonban fuldokolva is közli velem, hogy a gyulai kórházban Tóth László főorvos úr és munkatársai mindent megtettek értük. — Aranyosak voltak — mondja. A szobában ott a rokonság: csupa idős ember. — Hogyan ítélik meg a történteket? — fordulok hozzájuk. — Nézze, tíz évvel vagyok fiatalabb a bátyámnál, de már én is betöltöttem a 75-öt — mondja C. Jenei István öccse. — Ha egy szót szólok, akkor nekem annyi. Félek. Meg tudja ezt érteni, ugye? — néz rám esdeklően. — Annyi azonban biztos, hogy ebben a faluban eddig ilyen eset soha nem fordult elő. Az udvaron néhány szót váltok a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság bűnüldözési osztályának nyomozójával, Tímár László főhadnaggyal. —A mamát és a papát rendkí- vül brutális módon bántalmazták —mondja. — Azt már biztosan tudjuk, hogy a sérüléseket egy 10 centiméter átmérőjű karóval okozta az elkövető. Három, négy, öt vagy talán még ennél is több ütést mért rájuk, kizárólag a fejükre. Többet nem mondhatok, a nyomozás folyik. Az utcán megszólítok egy járókelőt. — Itt születtem, de csak hat hónapja költöztem vissza Szegedről — mondja Király Mihály. — Nyugalomra vágyunk, gazdálkodni szeretnénk a visz- szaigényelt három hektár földünkön. Most tanácstalanok vagyunk. Jeneiék tragédiája megrázta az egész falut. Elszánt küzdelem a talpon maradásért Mi lesz a varrodával Battonyán? A battonyai varroda idáig a Petőfi Mgtsz melléküzemágaként működött. A kis üzem státusa jelenleg bizonytalan. — Folynak róla a tárgyalások — mondja Sánta Mihály ágazatvezető, majd így folytatja. — Harminchét fővel indultunk az idén. Első lépésként le kellett válnunk a telephely fűtési és energiarendszerérői. De ehhez is" csak biztos megrendelések birtokában volt célszerű hozzálátni. A Békéscsabai Kötöttáru- gyárral vettem fel a kapcsolatot. Ok biztattak, mivel ismerték 10 éves múltunkat, tudták rólunk, hogy az utóbbi három évben szinte kizárólag csak tőkés exportra dolgoztunk. így január 2-án már el is kezdtük a termelést. —Milyen termékeket gyártanak és hova? — fordulok Oláh Sándorné varrodavezetőhöz. — A hónap első felében francia exportra dolgoztunk, utána holland megrendelésre készítettünk csecsemőknek való kis bugyikat. A következő cikkünk csecsemőpulóver volt, belföldre. A 2400 darabos tételt három nap alatt legyártottuk. Ezután finn export következett, sürgős volt ez is. Úgy döntöttünk az asszonyokkal, hogy vállaljuk. Mindent összevetve: idáig ebben a hónapban mintegy 5 millió 400 ezer forintos bevételt ért el az itt dolgozó 30 asszony. Ebben az is benne van, hogy szinte egyfolytában túlórázunk. Átlagban kijön napi tíz óra. Ezt nem panaszként mondom, hiszen most valamennyien örülünk, hogy már a jövő hónapra szóló rendeléseink is megvannak. Az asszonyok hozzáállását egyetlen szóval jellemezhetem: remek! Mind azt akarja, hogy együtt maradjon ez a kis csapat. Táppénzre csak az megy, akinek a gyermeke beteg, egyébként nem ismerik a betegséget, még az influenza sem tartja otthon őket. Ugyanilyen jókat mondhatok a műszerészünkről, Horváth Mihályról. Nem tudunk olyat kérni tőle, amit meg ne csinálna. Akikkel a Békötnél állunk közvetlen kapcsolatba, azoktól is megkapunk minden segítséget, s ezt köszönjük is nekik. Ha továbbra is így mennek a dolgaink, azt hiszem, talpon maradunk. minden varrónő ezt kívánja Battonyán .Maradjon együtt a csapat! Eddig, és ne tovább! Ót évvel ezelőtt egy középiskolai emlékkönyvben megírtam, hogy a magam számára ifjúkoromtól fogva csak két hivatást tudok elképzelni: a tanárit és az újságíróit. Mielőtt a jelenlegi munkahelyemre kerültem volna, általános iskolákban és gimnáziumban tanítottam, összesen 21 évig. Ha marad (és ugyan miért ne maradna!? ) a férfiak 60 éves nyugdíjkorhatára, akkor—elméletileg— ezen a pályán is éppen ennyi időt tölthetnék el. Kétezer-tizenegyben a Békés Megyei Hírlap újdonsült nyugdíjasaként aztán elmerenghetnék azon, hogy melyik a nehezebb kenyér: magyarokat magyarra tanítani, vagy magyaroknak írni magyarul. Sajnos, nem kétezer-tizenegyben élünk. Jelenleg kevésbé „akadémikus” kérdés foglalkoztat. Korábban pedagógusként épp úgy ,,bejáratos” voltam családokhoz, mint most újságíróként. Mint mondani szokás: van összehasonlítási alapom. Ennyi kisbabát, ennyi szerelővasat eddig én még sohasem láttam benn a lakásokban! És eddig még soha senki nem kért meg arra, hogyfeketén—akár 10 ezer forintért is!—szerezzek neki önvédelmi lőfegyvert. Aki kérésével a bizalmába fogadott, becsületben leélt 80 évet, és nem áll nála élére a pénz. Kisnyugdíjas, a járandóságából maholnap hideg vízre sem futja. Esténként a feleségével együtt mégis félve hajtják álomra a fejüket. A betörőktőlfélnek, a rablóktól. (Egyébként az összes megtakarított pénzük kevesebb, mint körzetük országgyűlési képviselőjének a tiszteletdíja; s azt is a saját temetésükre tartogatják.) Félnek. Most már én is. Meghálálandó az idős ember kitüntető bizalmát, mi mást is mondhattam volna neki: én ugyan nem tudok ilyen szerkentyűt szerezni, de ha neki sikerül, vegyen kettőt! Csak arról feledkeztem meg, hogy nekem egyáltalán nincs megspórolt pénzem. „Aktív korszakomnak" csak az egyik felét dolgoztam le eddig. A másodikban majd takarékosan fogok (M jCl e„-_ Rohamsisak kellene! 1944. szeptember 21-én Dombegyház térségében súlyos harcok dúltak. A nagyközség temetőjében nyugvó magyar honvédek emlékére 1992. március 15-én kopjafát állítanak. A nemes ügy szószólóját, Székely János helyi lakost először az előzményekről kérdeztük. Válaszként leveleket vett elő. Az egyiket az itteni harcok részese, Sályi Géza, a 31. határvadász zászlóalj egykori parancsnoka írta, a másikat dr. Papp Tibor, a Mezőhegyesi Mezőgazdasági Kombinát megbízott vezérigazgatója. Ez utóbbiból idézünk: „Tisztelt Székely Úr! Teljes mértékben egyetértünk az Ón azon kezdeményezésével, hogy a dombegyházi köztemetőben jeltelenül eltemetett (...) katonák sírjai méltóképpen megjelölésre kerüljenek. Az ehhez szükséges tárgyi feltételeket (kerítés, kopjafa) rendelkezésére bocsátom...” —Sikerült-e már azonosítani az itt elesett honvédeket? — Nem, illetve nem mindegyiket — mondja Székely János. — Azt azonban tudjuk, hogy a 11-es, a 13-as és a 14-es gyalogezred, az 1-es póthuszár- osztály, valamint a battonyai 31- es határvadász zászlóalj katonái védték a községet. — Úgy tűnik, meglehetősen előrehaladott állapotban vannak a dolgok. — Hála Istennek. A tervemet támogatja a lakosság és a polgármester asszony is. Március 15-én katonai tiszteletadással, a sírkert, a kopjafa beszentelésé- vel és az általános iskolások alkalomhoz illő műsorával adjuk meg a végtisztességet az elesetteknek... De lenne egy kérésem a Békés Megyei Hírlap olvasóihoz. Elmondhatom? — Tessék. — Az emlékhely kialakításához szükségünk lenne egy eredeti, II. világháborús magyar vagy német rohamsisakra. Kérem, hogy aki rendelkezik ilyen relikviával, és az ügy érdekében fel is ajánlaná, küldje el a címemre: Székely János, Dombegyház, Kossuth u. 47. Hétfőn tessék benyújtani! A helyi képviselő-testület döntése értelmében a rendkívüli gyámügyi és az esetenkénti szociális segélyt Battonyán is utalvány formájában vehetik igénybe a rászorulók. Az utalványok 50, 100, 500 és 1000 forintos címletekben készültek. —Egy-egy alkalommal mekkora támogatást kaphatnak a gyermekeiket nehéz körülmények között nevelő szülők? — kérdeztem Lukács Istvánnétól, az igazgatási csoport vezetőjétől. — Gyermekenként 1450 forint a minimum—válaszolta. — A gyakorlatban ezt igyekszünk „felkerekíteni”. Egy gyermek után 1500 forintot adunk általában, kettő után pedig 2-2 ezer forintot. A kiutalásról szóló határozatban részletezzük azt is, hogy a bonokat milyen címletben vették fel. A fontosabb tudnivalókat rányomtattuk az utalványokra, azt pedig külön közöljük az ügyfelekkel, hogy melyek azok a boltok, amelyekben elfogadják ezeket a szelvényeket. — Készpénzben már nem is adnak segélyt? — Indokolt esetben mellőzhetjük az utalványokat. Ebben az évben két alkalommal postáztunk pénzt. Az egyik család gáz-, illetve villanyszámlára kért segélyt, a másik pedig az orvosi kezeléssel összefüggő útiköltségre. —Megszámoltam: huszonkét akta tornyosul ön előtt. A folyamatos ügyfélforgalom mellett mikor tudja elvégezni a papírmunkát? — Hát ez az! Szeretnénk elérni, hogy a jövőben az ügyfelek kizárólag hétfői napokon nyújtanák be kérelmeiket a jövedelemigazolásokkal együtt. Mi azokat két nap alatt elbírálnánk, adminisztrálnánk, így már csütörtökön mindenki átvehetné az utalványokat.
