Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)

1992-01-04-05 / 3. szám

1992. január 4-5., szombat-vasárnap iRÉKÉS MEGYEI HlRLAP­POTSZIL VESZTER így (b)írunk mi-ráadás formaruha szállítója címért ve­télkedett. A voksolásra jogosult Sándorr kormány szavazatai alapján a sportolóknak a Bála Butik termékeiben kell, hogy megjelenjenek az olimpia ideje alatt, valamint arról is határozat született, hogy az Adidas kol­lekciói közül ne az ízléstelen piros-fehér-zöld, hanem a Pusz- taszecsői ÁG által gyártott cit- romsárga-lila-narancssárga szí­nűt viseljék a magyar sporto­lók. Istvián Fábin Kedves Olvasóink! Önök közül igazán sokan „vették a lapot”, rengeteg reagálás érkezett szilveszteri stílusparódiáinkra. Töb­beknek tetszett, ám nem minden poénunk „sült el”. Ez valahol így is van rendjén, hisz mi jobban ismerjük egy­más „gyengéit”. (Talán túlságosan is?) De a telefonokból és levelekből kiderült: nem volt haszontalan kezdeménye­zésünk. Ez a bizalom további lendületet adott számunkra, s ahogy ígértük, úgynevezett pótszilveszteri számunkban újra jelentkezünk valami hasonlóval. (Ahogy olvasóink körében, így nálunk a szerkesztőség­ben is megoszlottak a vélemények a paródiákról. Azaz, nem mindenki volt teljesen elégedett a róla készült írással. Mind­ez nem szegte kedvünket, újra nekiveselkedtünk — nevez­zük így — „sértés-hadjáratunknak”.) Kőhalmi Endre—Szigeti Csaba—Béla Vali Egy (gy)akamok első rezdülése Még vékony a han­gom, s a szám is cse­repes, ahogy elszoru­ló hangon kérdezek, s válaszolnak nekem. Furcsa, szorongó, jó érzés, hogy nekem, a pályakezdőnek, a kis sete-suta (vagy satu?) szófonónak véle­ménye van. És ezt meghallgatják az emberek. Sőt hallgatnak is rám, bár most kor­bács helyett csak lapptükör van a ke­zemben. Ebben kell nekem, a tojáshéjas­nak helyet csinálni az idősebb pályatársak cikkeinek! Nagysze­rű, ugyanakkor drá­mai érzés, ahogy fellelősségtel- jesen biflázhatom a sorokat, tú­róról, tepertőről, tökmagról. Idősebb kollégám — most már hívhatom így! — elmagyarázza, hogy ebben a formájában éled újjá a három „T”, a tiltás, tűrés, támogatás. Ez azt jelenti, hogy ne tűrjem ha jól fejbetámogat- nak. Most már nem is hagyom magam, majd jól betörölök ne­kik, illetve kitörölök a soraikból. Megtehetem, de lehet, hogy nem teszem meg, csak egyhar- madát. Azt hiszem elmondha­tatlan érzés lehet, ahogy igazí­tom', hasítom a hasábokat, vá­gom a fotókat. Elgondolkodom ezen: micsoda felelősség, hogy egy ilyen fiatalemberre, pólya­kezdőre (szójáték volt!) bízzák ezt a feladatot. Remélem szívesen veszik soraimat. Kiváló tisztelettel: Szi-ti Ló Vászja rém szarvasa (Egy fejezet a szőrző most készülő halászléjéből.) Nagy (ex)port vert fel, ahogy Vászja, a ló jókedvében a patkó­ját csattogtatta. — Aki mer, az nyer(ít)! — mondta önmagának. — Ne cukkolja), nincs elég bajom—vág vissza önmaga. — Hiába csörtettem a hideg, őszi alkonyán egyészen Biatorgyá- nig a rémszarvas után, bottal üthettem a nyomát, a páros ujjú petősnek! Pedig kukorica he­lyett kukacot tettem a horogra! Élolvastam a szakirodalmat, még Ajtmatov: Damil a szerel­me című munkáját is! És akkor itt van, ez a horror agancsos jószág, sehogy sem akar a bot végére kerülni! De csüggedés nem kenyerem, hajt a rém mesés halászzsákmány utá­ni vágy. Méla lesen — vagy há­rom méteres is lehet—ülve csak az ő drágalátos orcácskáját lá­tom, hideglelősen szép bökójét, agancsboronáját, ahogy vízi­szarvasként feltűnik a fodrozó habokban. — Ehhez a rémszarvashoz adhatna isten j észt is! — dün(nyögöm) magamnak fog­hegyről. És miközben halkan megreccsen a célgömböm a pe- cabot végén, hátul a sűrű mosza- tosban, a süppedi s dagonyában feltűnik az észt h ilász. Egy be- rántás (jó lisztesen) és máris ott ficánkol szákjábjan a rémszar­vas. *** Az enyém, Ló Vászjáé (Lá- voszjáé?) még messze jár a nagy óceánon. Ám egyre közeledik, márcsak hatvanhétezer-ötszáz- tizenkettőt kell lépni a víz tete­jén. L. S. (D.) Ilyen vagyok, láthatják Nos, itt vagyok. Arcom teljes terjedelmében. Szembe nézek fotós kollégám lencséjével, csak hogy láthassanak engem. Lényeg, hogy itt lehetek. Elő­ször berzenkedtem, de rájöttem, lehet, hogy mégiscsak jobb így. Púderozatlanul, tisztán, retusá- latlanul.Megértem ezt is: szere­pel arcképem a lapban. Az oká- nyi „disznóságok” papírra vető­je, a Sárréti Tej Rt. munkásgyű­léseinek állandó vendége (mi lesz már azzal a túróval?), az „u!ti”-partik kibice, lám megje­lent a nagyérdemű előtt. Nem derül ki fotómról, de nagyon szeretem a természetet. Főleg a sast, a madarak királyát! Nincs ebben semmi mögöttes, én csakis és kizárólag a termé­szetre gondoltam. Aki mást vél kiolvasni a sorok közül, burkolt célzást keres, az téved ! Én nem a polgármesterekre, vállalati vagy más egyéb vezetőkre gon­doltam. Nem, nem, s megint- csak nem! A természet, csupán annak lágy öle jár a fejemben... Ilyen vagyok, kedves olva­sóim. Szeghalmi „száműzeté­sem” alatt sem változtam, ta­pasztalhatják. Szembe nézek önökkel, nincs mit takargatnom. Úgy jártam ezzel a képpel, mint a viccbéli vakember, akit akkor is átvezetnek a túloldalra, ha nem akar átmenni... Én nem vetem le a bőröm, mint a kígyó — így nézek ki. Nem is próbá­lom álcázni magam! Nézzenek csak rám, hiszen erre vevő a tisztelt olvasó s a szerkesztő egyaránt: látni és láttatni a való­ságot. A hamisítatlant. Ha -ez az ára, hát lássanak! Csak még azt nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Legyenek önök a bíráim, melyiket te­gyem... ( De hova tűnt a fény képem? ! ) Kis Ágota Remek szombat délutáni szereplés - közönségsiker a békéscsabai sportcsarnokban Hétvégén a Békéscsabai Lib- resse női kézilabdacsapata bajnoki mérkőzésen fogadta a Győri SZPSE gárdáját. A talál­kozó több nézőt is érdemelt vol­na, ugyanis csak 623-an jöttek el, ebből 342-en férfiak, 238-an nők, a többiekről sajnos nem lehetett megállapítani, hogy mi­lyen neműek. Az első félidőt a Győri SZPSE (Szakácsnők és Postá­sok Sportegyesülése) kezdte, s mindjárt a 20. másodpercben gólt szereztek. A lövést Femi- náné 38,26 méterről küldte a jobb alsó sarokba. A mi lánya­ink sem hagyták magukat, mert 2 perc 23 (vagy 24?) másodperc után válaszoltak Normál Betty révén. A játék ezt követően kie­gyenlítetté vált. Az első félidő meddő hazai fölénnyel zárult, hisz a győriek 148-szor, a Libressesek pedig háromszor célozták meg a há­lót. Jól kezdődött csabai szem­pontból a második játékrész, hiszen a 4. percben már 2—1-re vezettek a mieink, Stanczi Pan­ni révén. Ezt követően is olajo­zottan működött a gépezet, a ta­lálkozó 46. percében már 3—1- es vezetést mutatott az ered­ményjelző tábla, ismét Stanczi volt eredményes. Izgalmasan alakult a véghajrá is, az 58. percben Galuskáné hetesből szépített (3—2). Neves vendéget is köszönt­hettünk a lelátón, Ónodi Hen­riettát, aki az év 13 948-adik edzéséről érkezett a sportcsar­nokba. Elmondtam Henikének, hogy többek között azért is sze­retem annyira, mert mindig olyan szép pontszámokaf szo­kott kapni, így én azt mind­mind, egytől-egyig papírra vet­hetem. A jól szervezett, gólzáporos mérkőzésen nagyszerűen szó­rakozott a publikum. Ezzel a győzelemmel a Libresse feljött egészen a Budapesti Fems csa­pata mellé, a 8. helyre. Elosztó Alajos Fel, Flóriville-re! MOB-közgyűlés és fogadalomtétel A hétvégén, a Magyar Olim­piai Bizottság idei 108. köz­gyűlésén, szokás szerint Gold­schmidt Péter, a MOB elnöke köszöntötte a MOB-tagokat, a díszvendégeket, a szponzor vállalatok képviselőit, a többi meghívottat, valamint a büfést és a ruhatárost. Először Ballon Jenő helyettesállamtitkár, az OTSH elnöke kért szót, s szá­molt be országjáró körútjáról, melyből megtudhattuk, hogy három hónap alatt 48-szor járt a megyeszékhelyeken, hogy mindenütt külön is tájékozód­jon, információt cseréljen, s ta­pasztalatait hasznosítva a sport- törvény megalkotásában, s hogy kiemelje jó példaként Bé­kés megyét. Dr. Kaján Taksony MOB-fő- titkár adott összefoglalót a 2037-es sportesztendő magyar vonatkozású eredményeiről, kiemelve az olimpiai sport­ágakban való szereplést. S ha már szóba került a kö­vetkező év kiemelkedő sport- eseménye, Goldschmitt Péter meghívta a Sándorr kabinet tagjait is mindkét ötkarikás ver­senysorozatra, kifejezve abbéli reményét, hogy azért néhány sportoló is befér majd az utazók közé. Éppen ezután következett annak az előterjesztésnek a megvitatása, amely a flóriville- i téli olimpiai játékokra utazó magyar delegáció számát és összetételét taglalta. A demok­ratikus kormány, az érintett sportszövetségek, a MOB el­nökségének egyetértésével csaknem 947 tagú küldöttség összeállítására tettek javaslatot, amelyben a korcsolyázókat 1 versenyző és 18 szakember, a sízóket pedig 3 sportoló és 36 segítőtárs képviselné, a fenn­maradó helyekre további veze­tők és kormánytagok kerülné­nek, de elfogadják még turisták és szponzorok jelentkezését is. Délután érkeztünk el az est fénypontjához, a Flóriville-be készülődő magyar sportolók ünnepélyes fogadalomtételé­hez, melyet Engi Attila szüle­tett Tóth Klára mondott el. Az eskütétel után nagysza­bású műsoros divatbemutató következett, amelyen 1 cég képviseltette magát, amely az olimpiai játékokon a hivatalos Önök azt hiszik, meg vagyok szédülve? Rosszul ismernek. Hogy írásomnak immár századszor, mégis mindig a fenti címet adom? No és? Ha Önök szeretik a toliamat, márpedig szeretik — ezt érzem, tudom — akkor nem mindegy, hogy mi a címe? Az a lényeg, ami a cím alatt van. Márpedig ott van mondanivaló bőségesen. Csőstül, kosárostul jönnek a reagáló levelek. Sírva hívott minap is az egyik olvasóm: higgyek neki — zokogta — csak miattam rendeli meg a lapot. Na mondják már, miért ne hinném, hogy igazat mond? De nem is erről akartam polemizálni. Miről is, kiről is? Arról, hogy Önök most az utolsót olvashatják egyenesben. A tollforgató — én — feláll(t) a székéből és bejelenti: nincs tovább. Se egyenes zsinórírás, se dőltebb kivitele. Pedig berobbant a „né­pek” életébe. El sem tudták képzelni a szombati lapjukat enélkül. Meglehet, egyszer még az újságíró-iskolán, egyetemi szinten fog­ják taní-taní ezt a formát. A tollforgató feladja. Hát elmegyek. Hogy mi lesz a többiekkel, akik itt maradnak? Céltáblái lesznek a törpejellemű karrieristáknak? Hát mit tehe­tek? Mindenkit nem vihetek magammal. Amikor egy jó sportvezető feladta, a rádiós valahogy így kommentálta a történteket: ő az első áldozat, bizonyára lesznek mások is, akik nem bírják idegekkel és bedobják a törölközőt. Most ilyen kort élünk. Mert ez a nép csak szélsőségekben tud gondolkodni. Hol bálványt épít, hol isteneket taszít a porba. Hol átesik a ló túlsó oldalára, hol kilóg a lóláb, hol meg lehagyják egy lóhosszal. Esetleg lóvá teszik. Négy lába van, mégis megbotlik. Csak egy valamije nincs a magyar lónak, az már biztos: közepe. Különben nyilván megülnénk, keményen tart\’a a helyes ösvényen a derék virslibevalót. Mint Magyar Zoltán, nagy tornászunk a maga lovát, kápán innen, kápán túl. Egyenes betűvel. Azaz mit beszélek, egyenes derékkal. A nézősereget amúgy sem lehet lóvá tenni, legfeljebb ideig-óráig bebeszélve neki, hogy erre leng, meg arra leng, balra húz, vagy jobbra. Szóval jó sport a lósport. Ha megtanulta megütni az ember a lovát, ugratáskor már csak a nagy vizesárkok előtt villan az eszébe: Zoltán, Zoltán. Biztosan ilyen lovat akartál? Hogy mi köze a fentieknek a tollforgató felállásá­hoz? Talán semmi. Talán sokkal több, mint sokan gondolnák. Bú/.ási Zoárd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents