Békés Megyei Hírlap, 1992. január (47. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-25-26 / 21. szám
1992. január 25-26., szombat-vasárnap О MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM áRÉKÉS MEGYEI HÍRLAP Szorító Atmegy-é a műgyűjtő а XXI. századba? Benczédi Ilona: Modern szfinksz... Levelet kaptam Stockholmban élő barátomtól. „Kedves Zolikám! December 28-án a Benczédi Lili galériájában egy kis erdélyi estet rendeztünk. Bemutatásra kerültek a Lili szobrai, a falakra pedig Miklóssy Gábor, Macskássy József, Incze János Dés, Árkos- sy István, Tolnay Tibor, Maszel- ka János, Cs. Erdős Tibor, Mol- nos Zoltán képeit s 2 darab Köröndi Jenő domborművet akasztottam. Egy svéd énekes, Bernt Carlsson régi svéd dalokat énekelt, utána kísérője, Stuber Gyuri játszott dudán és tekerőlanton, és csángó dalokat énekelt(.„) Svédek is voltak, nagyon nagy sikere volt a kiállításnak stb., stb., baráti szeretettel Tamás Gyuri.” Az ügy azzal kezdődik: mi az, hogy Benczédi Lih galériája? Mert hogy oroszlánszívű bátorság, inkább merészség kell ahhoz, hogy egy ismeretlen, mesz- sziről jött idegen és fiatal művész (született Korondon, 1946. január 8-án) saját művei forgalmazására afféle műhely-galériát nyisson Svédország fővárosában, amely elöl, az utca felé galéria, tehát üzlet, hátul műterem, ahol egy üvegfal mögött gyúrja, mintázza, égeti, festi színes kerámiaszobrait a tulaj. Dehát a Benczédi szobrászdinasztia örökké kitűnt bátorságával, hiszen a szobrászat legritkábban megszólaló alaphangját és eszközeit: a humor szobrászatét vállalták. Az apa, Sándor a század első felének a típusait, gyarlóságait, nagyképűségeit, fonákjait karrikírozta égetett kis- szobraiban; Ilona, a leánya pedig már a századvég intellektuális pózait, banalitásait, lelki nyavalyáit, groteszkjét veszi górcső alá — de mindketten ellenállhatatlanul feltörő kacagásokra fakasztják modelljeiket: bennünket, az utca emberét. Tamás György, az est rendezője pedig toronydarumester volt Kolozsvár betonházerdeinek az építésénél, s mivel 6 onnan fentről, a magasból nyilván még iszonyatosabbnak ítélte meg a látóhatárt, amely a'z erdélyi magyar ember elé tárulhatott a nyolcvanas évek elején, úgy tett, mintha csak „leszédült” volna, s „kitántorgott” Svédországba. De, hogy miként s mikor lett műgyűjtő? — magam sem tudom, csak azt, hogy a huszadik századi erdélyi magyar művészetről írott könyvem megjelenését követően többször is hozzám fordult igazolásért, tanácsért, mert hát Tamás György nemcsak hogy gyűjtő, hanem pontosan a jelenkori európai művészet egyik legismeretlenebb régiójának, a kortárs erdélyi magyar művészetnek a gyűjtője lett Stockholmban. Abszurd ötlet? Öngyilkosság? Ablakon kidobott pénz? Vagy éppenséggel zseniális megsejtése annak, hogy 15-2Q, esetleg 50 év múlva éppen ezek a meggyötört, tiszta, költői és filozofikus lelkületű, műveikben oly meggondolkoztató, eszméltető, kopott ecsetű és vésőjű festők, szobrászok és grafikusok lesznek a kontinens legkeresettebb, mert legizgalmasabb, legdrágábban elérhető apostolművészei? Példái a művészi felelősségnek, a szakmaicéhes helytállásnak, s a hűségnek a humanizmus alapértékeihez? Ebbe a művészettörténeti jövőbe én sem látok bele, pedig több mint három évtizede me- resztgetem a szemem. Ám annyi biztos: Tamás György Svédországban sem lett gazdagabb ember, mint volt Kolozsvárott. Műtárgyért viszont, ha szegényebb művészeknek is, és viszonylag kevesebbet, de pénzt kell adni, akkor is, ha egyelőre ő tesz szolgáltatót tevékenységével e kevésbé forgalmazott művészeknek, meg sokszor még rámára, üvegre, paszpartúrára is költenie kell. Amit tesz, az tehát semmiképpen sem a számítás, hanem egy szenvedély megnyilvánulása, méghozzá az egyik legnemesebb emberi szenvedélyé, amely a szerelemnél is több áldozatot követel. De a keze máris mágnes (tehát született gyűjtőtehetség): nemrég egy olyan, elfekvő magyar metszetgyűjteményre tett szert Budapesten, amelyben többek között Gy. Szabó Béla, Borsos Miklós, Amerigo Tot és a napokban elhunyt Szabó Vladimir lapjai szerepelnek. Ez a fajta műgyűjtő, aki nem az anyagi haszon vonzatában, hanem a művészet szent szerelméért áldoz — kihalóban van az egész világon. Kérdem hát Tőled, válaszként, drága barátom: Quo vadis, domine? A 21. századba vajon beférsz ezzel a lelkülettel, meg ezzel a sok „felesleges” művészeti cuccal? Vagy addig visszahozod divatba a műgyűjtést, s egész rajként törtök be a hideg fejjel kiszámított jövőbe? Veletek megyek! Banner Zoltán Televíziós arcképek: Bayer Ilona A legfontosabb a hitelesség „Mindig sokat dolgoztam, mert szeretek dolgozni” Sohasem tartozott az egymű- fajú tévés személyiségek közé. A legapróbb hírben, a legrövidebb tudósításban is mindig van valami többlet, amire oda kell figyelni. Egy ideig alig láttuk, majd március óta megint egyre többször szerepel a képernyőn. Hisz abban, amit mond, tesz, s képes másokat is arra buzdítani, hogy higgyenek benne. Életkedvet és életerőt sugároz. Pedig már több mint húsz éve volt annak, hogy a szolnoki közgazda- sági szakközépiskolát végzett kislány külsőzni kezdett a helyi rádiónál. Mindenféle feladatot kapott: kisriportot, nagy riportot, ifjúsági műsort, magazint. Győzte a maga negynevöt kilójával huszonöt kilós munkaeszközét. 1972-ben kezdte, s 1974- ben végezte az újságíró-iskolát, akkor került a tévéhez. — Sokat dolgozik és sokfélét. — Mindig sokat dolgoztam, mert szeretek dolgozni. Míg „csöndben” voltam, megjelent második könyvem is. De úgy vagyok, mint az éhes ember, akit egyszerre csak egy csodálatosan megtérített asztal elé ültetnek: egyél. Engem kezdettől fogva, már csaknem tizenhét éve, feszített, hogy ki szeretnék lépni a másfél percek szorításából. — Ezért készített képzőművészekről portréfilmeket? — Már általános iskolában Bokros László képzőművésznek szánt. Nem lettem az, de a vonzódásom a művésztelep lakóihoz, a Zagyva-, meg a Tiszaparthoz azóta is megvan. Az első gyűjteményem az az emlékkönyv, amibe rajzoltattam a művésztelepiekkel. Ezért természetes az is, hogy portréfilmeket készítek képzőművészekről. Semmivel ki nem váltható élményem, hogy Anna Margittal voltam Birkenauban. — Most is utazik? — Legutóbb Svájcban készítettünk filmet négy délalföldi képzőművészről. Négy tehetséges fiatalember, van közöttük festő, grafikus, keramikus, fotós. Ugyanolyan sikeres filmet szeretnék róluk, mint készítettem az „öregekről”, Ku- rucz D. Istvánról, Benedek Jenőről, Szabó Vladimírról vagy Bornemissza Lászlóról. Névjegy lesz a film címe, és őszintén hiszem, hogy sikerül hiteles névjegyet leadnunk nemcsak külföldön, itthon is. — A Napraforgó szórakoztató reggeli magazin... — Nagyon szeretem az élő műsorokat. És ebben élőben és egy nagyon kellemes jó csapattal dolgozom együtt. Sokat „élőztem”, valamiféle rutint is szereztem, s ezt nem szeretném elveszíteni. — Stúdió, kulturális magazin... — Talán művészportréim alapján tudták, akik a műsorvezetést rám bízták, hogy nem vásárolnak zsákbamacskát. Nagyon jó, hogy nem szólnak bele sem a formai, sem pedig a tartalmi kérdésekbe. Beadtam egy pályázatot, amiből nem lett semmi, helyette a Stúdióban, annak jellegét megtartva, próbálok tízperces híradót adni. A hagyományok szerint a folyamatok, a tendenciák lényegesek. Én ezt ki szeretném bővíteni azzal, hogy a nézőknek a különböző programokról rendszeres információi legyenek. Aztán minden adásban megkérdezem, hogy minek örültek, vagy mi bosszantotta őket. — Egyetlen műsorában sem látszik a fáradtság, sőt, buzog bennük—ellentétben a korszellemmel — az életerő... — Nem hagyom, hogy elvegyék a jókedvemet. És ezt nagy adománynak tartom. Szeretek dolgozni, és valójában nem érdekel, hogy mit fizetnek érte. Szeretek akkor is dolgozni, amikor úgy kell, mint most, ilyen lehetetlen körülmények között. Ha nyolckor kellene indulnunk, s csak 10 órakor mehetünk, mert akkor van kocsi. Az senkit nem érdekel, hogy akkor már a második helyszínen várnak. Az is előfordult, hogy két stábnak egy kamera jutott, mint ahogy az is, hogy gyakran nincs montírozókapacitás. A sok munka nem fáraszt annyira, mint ez a szervezetlenség, ez a fejetlenség, ami között mégis dolgoznunk kell. Sokáig a bizonyítás kényszere hajtott. Meg kell hogy mutassam, mi az, amit csak én tudok a munkában, otthon, a családban. Fontos volt, hogy én legyek a másiknak a legtöbb, hogy tudja, amit éntőlem kap, azt csak én nyújthatom ezen a világon. És ez ad erőt. Igaz, könnyen beszélek. Megtaláltam az igazi páromat, akivel boldog vagyok és kiegyensúlyozott. De amikor nagyon nehezen éltem, egyedül a két gyerekkel, engem a munkahelyemen akkor sem láttak rosszkedvűen. Bármit csinál az ember, a szakmában, a magánéletben, a fontos: tartalmuk tisztességes legyen, hagyják bennük az értéket felmutatni. Ha elértem ezek alatt az évek alatt valamit is, hát akkor az az, hogy az emberek hisznek nekem. Rengeteg levelet kapok, mert az „átjön a képernyőn”, hogy nem hazudok. Nincs külön alkalmakra és emberekre szabott véleményem. Azt hiszem, ebben a szakmában ez a legfontosabb. Józsa Ágnes Elfeledett nyomdászat Avagy: üzletág a kulturális sivatagon A bennfentesek előtt nem titok, hogy a történelmi Sárrét négy nagytelépülést foglal magába: Szeghalom, Körösladány, Füzesgyarmat és Vésztő. Az elmúlt fél évszázad történelmi és közigazgatási változásai, Bihar megye felbomlása, Jász- Nagykun-Szolnok megye korrekciója azonban már e tényt elmosta a ma élő generációk tudatában, pedig az évszázadokat átívelő elkülönülés mind a mai napig ható erővel jelentkezik az egységes észak-békési Sárrét vizsgálatakor. így van ez a kulturális örökségek terén is. A bevezetőben említett békési sárréti települések összetartozásának egyik művelődéstörténeti leg fontos momentuma a Szeghalom Vidéki Hírlap (Sárréti Újság, Hírlap, Alföldi Újság, mikor hogyan nevezték el) ma is nagy számban fellelhető példányai. Ez különösen érdekes napjainkban, mikor a helyi lapok igyekeznek információs csatornát biztosítani egy-egy település közéletében. (Pl.: Körösladány, Füzesgyarmat.) Sok problémával kell ezeknek az újonnan megszületett orgánumoknak szembe nézniük, melyek közül nem elhanyagolható, hogy amennyiben nyomdailag tetszetős munkát kívánnak az olvasótábor kezébe adni, úgy — régiesen mondva — „messze földet” kell igényükkel bejárniuk. Bizonyságul megint a térképet kell elővenni és megfigyelni azon megyei településeket, hol nyomda üzemel. A Sárrét viszonylatában Gyula, Békés, Dévaványa és a megyén kívüli Karcag jöhet a területen szóba. Ez a nyomdászatra épülő művelődési igények esetében egy 60-70 kilométernyi „kulturális sivatagot” idéz fel. Más szóval a helyi, igényes sajtótermékeket drágítja a ma már nem éppen elhanyagolható üzemanyag- vagy posta- költség is... Századunk elején, illetve a XIX. század végén azonban ez a probléma nem terhelte a lokális újságok, illetve újság és egyéb kiadványok megjelentetését. Történetesen a szeghalmi nyomdák időben egymást követő soráról van szó. Márpedig Szeghalom nyomdaipara közel hat évtizeden át szolgálta a Sárrét településeinek ez irányú érdekeit. Történetileg elsőként a „Kiss-féle” nyomdát lehet említeni, amelyről annyit tudunk biztosan, hogy 1891-ben Szeghalmon működött. (Óvodás korú gyermekek összeíró lapja.) A századfordulón működtette nyomdáját Riegel Zoltán, kinek nyomdagépéről kikerültek a már említett Szeghalom-Vidéki Hírlap első számai is 1900-ban. Az ő nyomdász „kortársa” Kovács Antal, kinek neve szintén e laphoz kötődik. Az ő nyomdászatuk az első világháború végéig szolgálta a köz érdekét. Új nyomdászgeneráció a két háború között a szintén egy időben üzemelt Friedman Jónás, illetve a Tóth- és Mező-féle nyomda. A nyomdák Szeghalmon (a jelenlegi ismeretek szerint) a Petőfi utcában, a Simay utcán (ma Tildy út) és a Hősök terén (ma Szabadság tér) üzemeltek. Tüzetesebb vizsgálat után merem állítani, hogy minden időben e nyomdák párosával üzemeltek. Mindemellett nem fordult elő, hogy munka nélkül maradtak volna, hiszen — akármilyen kicsi is a Sárrét e tekintetben — kiegészítő tevékenységet is folytattak, így Friedman Jónás könyvkötészettel, míg a Tóth és Mező nyomda könyv- és írószer-, iskolai felszerelés árusítással egészítette ki profilját, majd mikor az idők folyamán Sz. Tóth Imre által egyedül tovább vitt nyomda Kultúra Nyomda néven (már a harmincas években) üzemelt, új „üzletágat” indított, a Kultúra köl- csönkönyvtár nyitotta meg ugyanis kapuit a nagyközönség előtt. A sajtótermékek között olyan kiadványok is szerepelnek, mint a Rozsnyay Kálmán által 1925- ben összeállított és kiadott Ady Koszorúja című kötet. A helyi nyomdákból kerültek ki Szeg- halmy Gyula földrajzi tanirkái és egyéb írásai, a Református Péter András Gimnázium Évkönyvei közül számos és nem utolsósorban a gimnázium ki- adányaként a „Bájnak tikere” című kiadvány, mely a harmincas évek szeghalmi személyiségeit mutatta be mosolyt ébresztő formában. Mindezek mellett természetesen számolatlan hivatali nyomtatvány, meghívó, mozi- és sportplakát, névjegykártya dicséri a szeghalmi nyomdászok ügyességét. A volt nyomdák gépeit az 1948-as rendszerváltást követően elszállították, hogy a „vas és acél országának” szolgáljon mindegyik nyersanyagként... Talán fel sem idézem mindezeket, ha az új kor nem kívánná meg ismét, hogy egy nyomda kezdje meg működését ismét a Sárréten. Új korban élünk, melyben nemcsak a helyi újságkiadás és az önkormányzatok igényei, hanem az újból szaporodó kisközösségek munkálkodása is új alapot teremt lassan erre. A Sárréti Múzeum Baráti Kör 1989. áprilisi közgyűlésén már hangsúlyozta ennek fontosságát, de mint annyi javaslat, szándék, mi berkeiből eredt, elveszett valahol az ellenvetések és közöny dzsungelében... Kele József BOLDOG ÚJÉVET KIVANNAK KÖNYV NYOMTATÓ MESTEREK Szeghalom nyomdaipara közel hat évtizeden át szolgálta a Sárrét településeit
