Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-10 / 289. szám
© 1991. december 10., kedd KULTÚRA „Kitüntetésem a lelkes csapatmunka elismerése” Nívódíj a Tessedik Táncegyüttes művészeti vezetőjének Budapesten a Fészek Klub Gobelin termében adták át a közelmúltban a Magyar Táncművészek Szövetsége ez évi kitüntetéseit. A Békés megyei néptáncmozgalom híveinek nem kis büszkeségére Táncpedagógiai Nívódíjat kapott Csasztvan András, a Tessedik Táncegyüttes művészeti vezetője. A mozgás- kultúra megszállott szarvasi apostolával két próba közt beszélgettünk. ★ . A ____ i 4 9|| JER \ 1 / s I /j f\* TC-ÍCMp Gyulán a Mozart-évforduló adott aktualitást Csonka Barna előadói estjének Fotó: Fazekas Ferenc Hangversenyek karácsony előtt Közösség lesz-e a közönség? — Mi jutott eszedbe a Budapestre invitáló díszes meghívó elolvasásakor? — Hihetetlenül jó érzés fogott el, de megvallom őszintén, óriási meglepetést jelentett számomra, mert a magam 32 évével fiatalnak számítok az együttesvezetők között. Ezzel együtt mindjárt úgy éreztem, hogy kitüntetésem nem más, mintegy évek óta egymás mellett jóban, rosszban kitartó csapat lelkes munkájának elismerése. — Hogy kerültél ennyire elválaszthatatlan kapcsolatba a néptánccal? — Gimnazista koromban sportorvosi javaslatra fel kellett hagynom az atletizálással. Mivel két osztálytársam is táncolt akkoriban a DATE Főiskolai Kar néptáncegyüttesében, szívesen mentem közéjük. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban az érettségi és felvételi vizsgák közepette a szüleim és nagyszüleim nem repestek az örömtől. Később ez már nem jelentett problémát. Annál is inkább, mert feleségem, Edit (civilben tanítónő) is oszlopos tagja az együttesnek. Szabadszálláson a katonai szolgálat alatt, majd a gödöllői Agrártudományi Egyetemen folyamatosan táncoltam. 1984- ben hazajöttem Szarvasra, a tánc akkoriban sem volt megszokott dolog. A velem egykorúak közül sokan a könnyebb megoldást választották, elmentek a városból. Én akkor is azt mondtam, ma is azt mondom, mindnyájan nem szökhetünk meg innen, mert felelősséggel tartozunk az utánunk jövőknek is. Azután ’85-ig ifjabb Putnoki Elemérrel közösen irányítottuk az időközben városivá fejlődött főiskolai együttest. Sajnos, Elemér megvált tőlünk, s azóta én irányítom a csapatot. — Ez idő alatt melyek voltak számodra a legemlékezetesebb fellépések? — Ezt nehéz megmondani, mert minden produkciónk, a fővárosban vagy a legeldugottabb tanyavilágban, önmagában is külön hangulatot és élményt jelentett számunkra. Talán emlékeznek a ’88-as Ki mit tud?-on előadott Aradi Vértanúk című koreográfiánkra. De említhetem rendhagyó néprajzi előadásunkat, a „Magyarország az én csendes kishazám” című darabot, s nem utolsósorban a másodízben nálunk rendezett Országos Gyermek Szóló Táncfesztivált, ahol is a területi versenyekről hatból hat versenyzőnk került az országos döntőbe. — Mi a titka annak, hogy a népes felnőtt csoporton kívül egy 50 fős felsős és egy 70 főnyi alsós utánpótlás együttest is mozgattok? — Úgy gondolom, kellőképpen nyitottak vagyunk az iskolák, és a családok irányában. Bármelyik próbánkon szívesen látjuk a jelentkező gyerekeket. Ezenkívül kétévente az iskolákban személyesen beszélgetünk el a hazáról, a hagyományokról, a táncról a gyerekekkel. Az effajta toborzással sokkal közelebb tudunk kerülni a gyermeki szívekhez, mintha pusztán csak plakátokon és hasonló helyeken kérnénk fel gyerekeket a csatlakozásra. — Meg tudnád mondani, hogy az utóbbi években hány gyermekkel szerettetted meg a néptáncot? — Ezt pontosan nem tudom, maradjunk a sok száznál. De ennél jóval fontosabb, hogy nem én szerettettem meg, hanem a felnőttcsapattagjai. Az utánpótláscsoportok gyerektáncosai is felnéznek ma már Kis Zoltánra, Czigléczki Tiborra, Valah Gáborra, Galáth Péterre, Pribela Tamásra, Pusztai Veronikára, Majorosi Mariannára, akik a Honvéd, a BM Duna és az Állami Népi Együttes tagjaként is megmaradtak közöttünk. Az „itthoniakkal” együtt valójában ők teszik széppé a gyerekek előtt azt, amit együtt csinálunk. És itt nemcsak a táncra gondolok, hanem az emlékezetes paradicsomszedésekre, a kirándulásokra vagy a közkívánatra ismét betervezett közös disznótorra. S ezért mondtam mindjárt az elején, hogy ezt az elismerést valójában mi együtt értük el. — Mire készültök mostanában? — Az év végéig van még 12 lekötött fellépésünk, azután ’92 elején jön a nagy erőpróba, a Magyar Televízió „Rábai Miklós koreográfiái emlékversenye”. A háromfordulós versenyen Mlinár Pál csabai népművésszel fogjuk megyénket képviselni. Ha már a jövő évnél tartunk, azt mindenképpen szeretném elérni, hogy a Tessedik Táncegyüttes, amely két évre a Magyarországi Szlovák Szövetség reprezentánsa külföldön, az eredményeihez mérten támogatást kaphasson a város önkormányzatától. Mert bármilyen hihetetlen, fennállásunk alatt még nem dolgoztunk ilyen mostoha feltételek között. Például a próbatermünk sem biztosított állandóan. Ennek ellenére, én hiszek az együttesben, s abban, hogy felül tudunk kerekedni az átmeneti nehézségeken. — Köszönöm a beszélgetést, és további sikeres produkciókat kívánok. Szenes János Karácsony előtt megszokott dolog, hogy megyeszerte sokasodnak a zenei események. Előkészítik, áthangolják lelkünket- kedvünket a közelgő ünnepre. Háromszáz évvel ezelőtt Lübeck városában a karácsonyt megelőző vasárnapokon Abend- musik-koncerteket rendeztek, melyek kedvéért a fiatal Bach több száz kilométert gyalogolt, hogy hallgathassa az idős orgonista, Buxtehude játékát. Előadó és előadás legyen a talpán, akiért és amiért ma bárki vállalkozna ehhez hasonló sportteljesítményre. Talán ezért volt számomra meglepő az elmúlt napokban két olyan kisvárosi koncert, Békésen és Gyulán, ahová a környező települések zenekedvelői csapatostul ruccantak át az élmény kedvéért. Mindkét estén a legsokoldalúbb és legnépszerűbb hangszer, a zongora játszotta a főszerepet. Békésen a romantika világát, Mendelssohn és Schumann muzsikáját hirdette Nagy Péter zongoraművész filharmóniai programja. A változatos korú és foglalkozású hallgatóság láttán a békési jegyző mújtkori szavai jutottak eszembe. O egy városi klub, egy szellemi találkozóhely létrehozását indítványozta, ahol az értelmiség, az iparosok, a vállalkozók, a legkülönbözőbb rétegek egy tea vagy kávé mellett, oldottan beszélhetnék meg a hallottakat vagy akár a város dolgait is. A koncerten a helyi lakosok mellett a mezőberényi vendégek jelenléte bizonyította tágabb formában a lehetőséget, a jegyző úr megvalósulni látszó óhaját. A hangversenyt családiasnak éreztem, tea, ajándékkönyv-sorsolás színesítette az estet. Nagy Péter hiteles előadásában a Tavaszi dalt és Fisz-dúr románc talányos zenéjét élveztük a legjobban. Gyulán a Mozart-évforduló adott aktualitást Csonka Barna előadói estjének. A zeneiskola zongoratanára hegedűs kislányával, a tehetséges Csonka Ágnessel, kollegáival, Pál Olgával, Antal Ferenccel, Veres Józseffel és a Marton György irányította Gyulai Kamarazene- karral lépett föl. A közönség körében elismerést váltott ki a zenének ez a fajta átadási szándéka. Az előadók a tanítás munkája mellett vállalták a művek népszerűsítését és a megméretést. A koncert önkéntes adományait az Erkel Ferenc Társaság javára ajánlották fel, a városi tévé sugározni fogja az est részleteit. Csonka Barna biztonságot nyújtó kamarapartner volt, különösen a Pál Olgával átélt Don Giovanni-részletben bizonyította ezt. Szólistaként jó néhány futam árulkodott arról, hogy a tanár úr rendszeresen gyakorol. A népszerű Haydn- zongoraverseny harmadik tételében fölényesen vezette a szólamot. Meghitt hangulatú, bensőséges este volt, a közönség rokonszenvét élvezve. Ha így haladunk, talán megérjük még azt az időt, amikor karácsony táján hasonló szövegű meghívókat kézbesít a posta: „Kovács Sándor, Kis János, X. Y. a lakásán házimuzsikálást rendez. Közreműködőként vagy vendégként szeretettel várjuk az ismerősöket, jóbarátokat!” F. Páffy Zsuzsa Költő a láthatáron Mindig mozgásban Gémes Péter fotografikus etűdjei Sorsátültetés címmel adta közre második verseskötetét Fehér József, a fiatal gyomai költő. Már az elmúlt évi, biblio- fil-jellegű, de némileg zsúfoltra tömörített „A kaporszakállú udvara” című verses füzetecske olvastán figyeltem fel az eredeti költői képalkotásokra, melyek új kötetében egy alig sejthető külön világot varázsolnak mindazok számára, akik szeretnek belefeledkezni „az arcok megbocsátó madonnamosolyába”. Hatvani Dániel váteszként írja e szép kis könyv utószavában: „Jogos a remény, verssorain nem fog a rozsda.” A kötet címadó költeményében vagy az enigmatikus Lyukas poszter és más verseiben alkalmazott zárójelek ürességét ki-ki belső olvasata szerint helyettesítheti be. A „Kérdés” kérdése szinte az olvasó személyére szól, ha akarom beírhatom: (Ki, Mi, Hol, Milyen, Merre Miért) „Minden ebben van” — bármit is írok a zárójelbe. Fehér József átsétál az álomban úszó kastélykripták és az elhantolt történelem fölött s tudja, hogy amíg bálványköd nehezül ránk és csak látszatokat teremtünk, addig a mélyáramban születik a valóság. A versek fanyar-körte ízűek s a recenzensnek az a véleménye, hogy hagyja érlelődni a téma-gyümölcsöket; zamatosabbak lesznek Balogh Ferentz Mi lehet az a titok, ami a képzőművészeket a megmagyarázhatatlan dolgok felé hajtja? Valószínű a mindig rejtve maradó valóság végtelen változatai kínálják ezt a dilemmát. Az énművészetek korát éljük, a világot ki-ki a maga módján értelmezi. Paul Klee 1918-ban ezt írta: „A látható világ nem az egyetlen világ, vele párhuzamosan van egy másik, amelyben az emberek kifejezik magukat.” A művészek a „mit érzékelünk” kérdésre keresik a válaszokat, a publikum a „mit ábrázol” iro- dalmias megközelítésénél tart. A modem művészetszemlélet kortárs művek által történő alakítását tűzte ki célul a megyei könyvtár Békéscsabán. Az idén már a félszázadik tárlaton is túljutott az a sorozat, amely a magyar grafika sokféle alkotóját szerepelteti, remélve, hogy a közönség vizuális kultúrája fejlődik. Gémes Pétert a hivatalos művészeti élet nem kényeztette el az utóbbi évtizedben, pedig Varsótól Londonon át Sao Pao- lóig számos kollektív kiállításon vett részt műveivel. Voltak itthon is bemutatkozásai, de kiszorítva az alternatív áramlatok perifériájára. Egy modem médiumot, a fotót használja kifejező eszközként. A fotó azon kevés technikai újítások közé tartozik, ami tényleg megváltoztatta életünket és gondolkodásmódunkat. A művész a negatív filmek nyújtotta képvariációk mellett a kézjegyét is rajta hagyja alkotásain. Grafikai etűdjein valóságosnak nem mondható, de a színpadi térhez hasonló háttérben csoportosítja az emberi figurákat. Az elemek és figurák ismétlődése, változó téri viszonya a* hozzákapcsolt attribútummal, mindig új jelentés asszociációját rejtik. Miközben a test, az arányok, a formák rendjének megszerkesztésével viaskodik, az ember gondjára, örömére és küldetésére is utal. Egyszerre épít a fantáziára és a tudatra, de nem használja a színek közül csak a feketét és a fehéret. Úgy gondolja: a legmélyebb, a legbensőbb szükségletből táplálkozó művek nem feltétlenül a színek felhasználásával hatnak. Mi az ami ezeket az etűdöket áthatja? Minden valószínűség szerint a titkos törvényeket őrző istenség tudomásulvétele. A Krisztus előtti korok utáni nosztalgia fedezhető fel a szerepeltetett alakok „jelmezeiből”. A tudomány, a művészet, a vallás konvergenciájában bízik az alkotó, miközben művészi készségét, technikai tudását és saját filozófiáját tárja elénk. Gémes Péter kiragadott egy szeletet a képzőművészet szerteágazó területéből, s abban kíván maximálisát és eredetit létrehozni. Az egymásra helyezett negatív fotófilmek szereplői olyan emberek, akik egy-egy attribútummal jelzik, melyik korból kívánnak a mához szólni. A művész a görög mitológia eszközeit adja egyiptomi beállítású alakok kezébe. Dárdák, íjak, kardok között a számos helyen megjelenő karika a folytonosságot, az emberi élet — az esendő- ség és a varázslat—vissza-visz- szatérését szimbolizálja. A grafikák motívumai annyiban kötődnek a létező világhoz, hogy mindig mozgásban vannak: úsznak, hajlanak, szállnak egy ten- germélyi, egy föld feletti világban. A tárgyak és az ember poézi- se tűnik fel a ruhátlan alakokon. A teátrális beállítások és bizonyos fokig a szakrális fenségesség ábrázolása érzelmi lelkületűnket gazdagítja. Nincs szükség szavakra: a tárgyak és az alakok transzformációja művészetet teremt. Cs. Tóth János Könyvajánlat A Tudomány tár gyermekeknek című sorozat legújabb kötete Mindennapi életünkkel foglalkozik. Mintegy 60-70 kérdésre ad feleletet oly módon, hogy közben a szülők számára is útmutató segítséget, a téma összefoglalását, a kérdés bonyolultabb magyarázatát adja. A könyv szerkezete szinte inspirálja a szülőket arra, hogy gyerekeikkel együtt olvassák, dolgozzák fel a látottakat, olvasottakat. A kötet haladási naplóval zárul, ahová a szülő feljegyezheti megfigyeléseit, tapasztalatait gyermekéről. A japánok által szerkesztett sorozat ügyes, ötletes rajzokkal, s a mai életből vett fotókkal segíti a gyerekek tájékozódását a világban. A kérdések felvetése és megfogalmazása a gyermeki logikát, gondolkodást tükrözik. Olyan alapvető „miértekre” keresi s adja meg a választ, melyek elősegítik a kicsik tájékozódását, eligazodását a világban. A Móra Kiadó gondozásában megjelentetett kötet szép és hasznos ajándék lehet a kisgyermekek számára. Motívumai úsznak, hajlanak, szállnak...
