Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-07-08 / 287. szám
1991. december 7-8., szombat-vasárnap MŰVÉSZETEK - TÁRSADALOM rr Késő Őszi Tárlat Hódmezővásárhelyen Ismételjünk. Mert, noha közel esik hozzánk Hódmezővásárhely (földrajzilag és szellem- földrajzilag egyaránt), talán sokan nem tudják, hogy immár harmincnyolcadszor rendezték meg a hódmezővásárhelyi Őszi Tárlatot, amely minden év októberében számot ad a századeleji alföldi festészet legjobb hagyományainak a folytatására rendelt vásárhelyi művésztelep (hogy csak az ismertebbeket említsük tagjai közül: Németh József, Kurucz D. István, Szalay Ferenc, Fodor József, Hézső Ferenc, Fejér Csaba, Návay Sándor, Kéri László, Fülöp Erzsébet stb.) munkásságáról és persze maga köré vonja az egész országból azokat, akiket akár személyes, akár szemléleti kapcsolat fűz a magyar paraszti és táji valóság ábrázolásának az ügyéhez. Valaha erős (bár értékei mértékében sohasem reklámozott) vonulata volt ez a XX. századi magyar festészetnek, aztán egy idő után, a hetvenes évektől egyaránt túlhaladottnak, szerepét és jelentőségét vesztettnek ítélte mind a szocialista, mind a liberális magyar műbírálat. Nos, hát az a társadalmi-természeti világ, amit az alföldi parasztság, az alföldi életforma, szokásrend, etika, környezet, légkör képviselt, s amely az alkotás hatásos témalehetőségeivel kecsegtetett, valóban nincs, az már a múlté, akárcsak a drámai töltet, amely valaha a népi irodalmat és festészetet létrehozta és feszítette. (Persze merőben más, megváltozott viszonyok és problémák köntösében tovább él máig ez a mikrokozmosz — csak éppen megfesteni nem lehet, vagy nem érdemes.) Mégis, különös módon, ez évben még az eddigieknél is tetemesebb anyagot küldtek, s lé- legzeni sem lehetett a megnyitón a nagyszámú közönségben, azután pedig az összezsúfolódott műtárgyak között. A hagyomány tehát él, a vonzás működik, kiállítani meg szükséges, az érdeklődés tehát hátára kapja a művek áradatát, s átlendíti az Őszi Tárlatok folytonosságát a nehézségeken. Meg aztán az egy rang és szertartás: részt venni az Őszi Tárlaton, amely 1. a magyarországi kiállítási rendszer legállandóbb, leghosszabb életű sorozata, s 2. egyben a nemzeti művészettörténeti hagyomány egyetlen élő megnyilvánulási formája. Hátrányai is ezekből az előnyökből és erényekből fakadnak: van egy törzsgárdája, amelynek a munkái (a rendezés hibájából) ráadásul majdnem mindig ugyanabban a teremben s ugyanazon a falon találhatóak, s mivel maguk a kiállítók is érzik a stiláris és tematikai megcsontosodás veszélyét, mostanában szinte egyszerre vettek fel egyféle nosztalgikus és elégikus hangvételt. (Igaz, e szellemi tájegység megteremtőinek — például Pákozdy Ferenc, Illyés Gyula, Kiss Lajos, Kodály Zoltán, Kohán györgy és mások — emlékét az esztendő összes magyarországi tárlatain nem idézték fel olyan tömören, mint a Tornyai János Múzeum egyetlen termében.) És persze az is hagyomány már Hódmezővásárhelyen, hogy fenn, az emeleti termekben a „fauves”-ok, az Őszi Tárlattal szolidáris „Vadak”, tehát a középnemzedékbeli és fiatalabb művészek is leadják a maguk szavazatát az időszerű szociális és erkölcsi dilemmák, a szenvedők, a talajvesztettek, a magyar falu mai magánya, magáraha- gyatottsága és egyáltalán mindenfajta magyar életérzés, ború és tragikum művészileg is köteles érvényére, festői, grafikai vagy (ritkábban) szobrászi ihletforrására. (Nem véletlen, hogy egyre több, Erdélyből áttelepedett művész érzi otthon magát és kap meghívót a hódmezővásárhelyi őszben és őszre.) Mindenesetre: akármelyik oldalról, tehát akár a szocialista, akár a liberális művészetszemlélet felől közelítünk az 1991 -es magyar művészeti állapotok kórterméhez, az Őszi Tárlatok beteglapján semmiesetre sem a túlhajszolt témák vagy gyógyít- hatatlanul mélyre ült motívumok ismétlése tűnik a legag- gasztóbb tünetnek, hanem a láz hiánya, ami megnehezíti a szervezet védekezését a járványokkal szemben. Banner Zoltán Önismeretünk tudósa, múzeumaink fejlesztője Emlékezés a tíz éve eltávozott Dér Lászlóra Két dátum szegélyezi az egy évtizede váratlanul elhunyt Dér László életútját: Békéscsaba, 1925. deceber 24-e és Budapest, 1981. december 8-a. A kiszámíthatatlan sors szűk ötvenhat esztendőt engedett neki. Akkor távozott el az élők sorából, amikor végre megtalálhatta az alkotó munkának azt a szféráját, azt a színterét, s megteremthette azokat a körülményeket, amelyek között széles körű felkészültségét a tudományban is újabb művek sorával igazolhatta volna. Pályafutása a történelem hullámveréseiben a legtágabb közösségért végzett alkotó munka vezércsillagát minden körülmények között követő, mélységes felelősséget érző értelmiségi sorsának típusa. Korai halálában nemcsak az a fájdalmasan tragikus, hogy alkotóereje teljében kellett hirtelen itthagynia mindent, hanem az is, hogy legszebb törekvései szerint már nem lehetett kezdeményező részese a magyar élet emberközpontú, műveltségközpontú átalakításának. Dér László történeti kutatásainak a legerőteljesebb része a legszebb fiatal éveiben mélységesen átélt közvetlen demokrácia, különösen a Viharsarokra jellemző néphatalmi, népi önkormányzati viszonyok feltárása volt. Ez foglalkoztatta a legjobban, ennek a régi gyökerekből táplálkozó és el nem évülő tanulságait, a társadalmi egyetértést bizonyító példáit gyakran idézte. Dér László Békéscsabán és Zsadányban töltötte gyermekéveit, 1945-ben a csabai evangélikus gimnáziumban érettségizett. Békéshez és Biharhoz kötődése az elindító évek élményei alapján élete végéig rendkívül mély maradt. Küldetésének tartotta, hogy az országnak ezt a hányatott sorsú táját a tudományban és a közéletben képviselje. Csabán Féja Géza és a demokratikus ifjúsági mozgalom volt rá meghatározó hatással, kiegészítve az ács édesapjától és a családtól, testvéreitől kapott közéleti érdeklődést és közösségi szemléletet. Ez utóbbinak fontos része volt a szlovák származástudat vállalása, a kisebbségi értékek megbecsülése és Békéscsabán és Zsadányban töltötte gyermekéveit tudatos megörökítése. Dér László és családja, testvérei a kölcsönös magyar és nemzetiségi egymásrautaltság, a súrlódások nélküli együttélés jegyében nőttek föl. Mint történész, mint múzeumszervező is így gondolkodott, ennek érdekében teljesítette ki a megyei múzeumi szervezetben szélesebb alapokra helyezett köztörténeti, művelődéstörténeti és néprajzi gyűjtő, feldolgozó és kiállító munkát, a kiadványok és rendezvények sorát. Budapesten és Leningrádban végzett egyetemi tanulmányai után budapesti történész műhelyekben, moszkvai diplomáciai szolgálatban, majd a TIT országos központjában dolgozott. Igazmondásáért, segítőkészségéért, hozzáértéséért mindenki szerette és becsülte. 1953-tól kezdve Nagy Imre és társai törekvéseit támogatta, 1956-ban Moszkvában nyíltan is. Emiatt a pártirányítók kizárták, karrierjét kettétörték. Igazát csak hosszú idő múltán sikerült elismertetnie. 1969 márciusától haláláig töltötte be a Békés megyei múzeumigazgatói tisztet, újjászervezve és korszerűen kibővítve a megye múzeumi hálózatát. Humanizmusáról, a megye kulturális és tudományos felemelése érdekében vállalt áldozatkész munkájáról ma sem feledkezhetünk meg. Szabó Ferenc Kántor Zsolt versei: Encián klapancia sírással benőtt szem:a gammasugár-mosoly szétkenődött sörényszálakba fonva édes nedvesen.míg a kaktusz hasába befészkelődtem.össze-vissza szúrt a szégyenem, ez a téboly ahogy loholunk.meg-megszakítva ivadékokat.gepárd-szemekkel átrohanva álommaradékokat .egymás hibáin át mint napszemüvegen nézzük hiúságok ólomdíszleteit.kipakoljuk az ünnep nehezékeit.kis barlang a hóban.mily ágas-bogas a szép.szétálmodott szalon a belső Sötét .akaratlanul is lehetsz áruló árván.belobban a tócsába gyűrt szivárvány egy táska hab amiben élsz .elvakartad.fölszakad a félsz megmoccansz egy alvó pisztolyban.számszőrzetbe túr hologram cipő-, és cédulaszag motorvonat.guanó lepi alkóvodat és OTT gurul gázcsőben golyóstoliban.bukásod taknyos tokban bevérzik a tettbe belevert szeg.arc:kudarc: a maszk serceg terhedre van aki boldogtalan.tejszínű füstben megbillen a hang.lángol a Járás.akár a pohár.űz utcát is összezúzza az ivókosár.hullámzik kitüremkedik.hamva van.lihegő csészéket vezényel karajan.sárga dosszié nyílik.kis terasz ha ez a kurva (örök) élet .becsapsz.minden alvó.hulló.diós idegeimre tekercsel a jós.soha sósabb nem volt a tűnődés és soha szárazabb a szolgák búja.mintha a csend lenne útba’ abban van a hit hogy romlani kell.elveszejt majd aki nyer betakar rúzsos linóleum.egy csók a haláláé deum. betűket nyelsz mint egy nyomdagép.sorközeidbe belenyal az Ég A transzcendens médium 0, bódult„beférkőzés” az öröklét-szerü Mű bugyraiba.Zabolátlan, önző „távoliét” önmagunktól, egy másik ,,én" kétségbeesésarca mögött.És bennünk volna a menny? Ott,a legmélyén az imáknak,ahol meghasonlunk félelem nélkül,kitárva bűneink legbelső rejtelmeit?Ott volna a Beteljesedés íve!? ^ A hologram-gyöngysor,a lélegző ILLAT ékkövei? Bennem,aki vétkezem? Hogyan lakhatna Isten? Vagy én vagyok a HELY,ahol,,elnyeli" a rettegést a kegyelmi,,csapda" ,ahol méltó a megváltás „sürgetése" ? A kérés.Az áhítat.A fohász.Lehetek temploma az úr könyörgéseinek.Az úr könyörög-e általam egy nagyobb „erő” iránt,hogy újjáteremtődhessen a „lét" ? A magvak.A megvalósulások csírái fájnak a hasamban, igékfölborzolt idegek.Isten fázik bennem. Fölöltözik „belélegzésembe” ,helebújik lényembe, így leszek az övé. Esterházy Péter: Az elefántcsonttoronyból Fehérek közt egy európai E. P. a Hitel indulásától két éven keresztül írta kilencven- soros aktualitásait. A leköszönő cikk dátuma 1990. szeptember 25., oka pedig a zsidókkal kapcsolatos Csoóri tanulmány. „Nem értem Csoóri Sándort, nem értem, nem értem” —jegyzi meg többek között. Most, a kötetet végigolvasva érteni meg igazán az ő „nem értem”-jét, mert így, egyben erősödik föl különösen a kéthetenkénti reagálások „akusztikája”. Európa hangja. Akkor, külön-külön, hol mellbevágó — például „Földet vissza nem veszek” —, hol a játékos asszociáció kötötte le az olvasót. Persze, most sem kevésbé élvezi az ember az öreg, falusi mesélőre emlékeztető, humorral átszőtt, egyik szavát a másikba öltő stílusát. Sőt fur- fangját. Amikor a látszatra egymástól távoli dolgokról kiderül, hogy nem véletlenül vagy szórakozottságból kerültek össze. E. P. elméje is folyton elkalandozik, a hétköznapi élet és a kultúra magas pontjai között csa- pong, többször abszurdan, szinte mindig humorosan, ám sohasem céltalanul. Mondandója az én olvasatom szerint: senki ne játssza meg magát a múltat és jelent illetően, és senki ne játssza el a jövőt. Mert van egy pont — a függetlenség —, mely után nem lehet már az oroszokra hivatkozni. Csak magunkra. Ez pedig nagy - felelősséggel jár. Alul, felül, középen. Am minél fentebb van valaki, annál nagyobb súllyal. A téma — akár a kidolgozása egy- nek-egynek — változatos. A címek ragyogóak. Például: „A Sándorgyuri esete a betiltás nevű Tóthmarival... Ámyékvi- lág, ámyékország, ház, szék... Láz, ár, er, Wien... A Torgyán- díj... A félelem esete a hittantanítással... Minden van itt, politika, irodalom, csak képmutatás nincs, annak tollhegyre tűzése annál inkább. E. P. megengedi magának —meg is teheti, van rá fedezete —, hogy azt írja, amit gondol. Nevetséges lenne azt mondani, hogy bátor, holott ez az igazság, mert ha mást nem, ellenséget bőven szerezhet vele magának. Vélhetően szerzett is. Hiszen nem keveseket és nem egyszer sokkolt a szavaival. Még ’89 elején írta: „Lehet, hogy a komcsik rosszabbak, mint ezek a Habsburgok, de azért nem kéne megfeledkezni arról, hogy több száz év magyar történelme arról szól, hogy ők, a Habsburgok sem, meddig?, fenékig tejföl.” Majd pár sorral lejjebb: „És természetesen rehabilitálni kell Mindszenthy hercegprímás urat is. De azt már nem kéne gondolni, hogy ő XXIII. János pápa és Teilhardt de Chardin ötvözete. Isten látja lelkem, nem ötvözete.” A nem akármi lyen két év nem akármilyen írásaiból ide kívánkozik még egy idézet, 1990 elején megjelent cikkből. Egy tévévitát idéz fel E. P„ amelyet Nyu- gat-Berlinben látott, „...amikor a tévés ember gondolkozás, pontosabban fontolgatás nélkül rászólt a választásilag vitatkozó két hatalmasságra, Schmidtre és Straussra, hogy tessék abbahagyni ezt a kiabálózást, ellenkező esetben ő hazamegy, hát micsoda dolog ez! Én evvel évekig nem tudtam betelni, ez a kis botrány azóta is a szabadság és demokrácia bicebóca jelképe.” (Magvető Kiadó, 1991.) Vass Márta
