Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-31-1992-01-01 / 305. szám

1991. december 31.-1992. január 1., kedd-szerda

©

BÉKÉS MEGYEI HÍRLAPBab, lencse és alma

Hogy bőségben teljen az év

Nagyapád történeteiből

A szerzetes

Kicsi lányom, hadd meséljek neked a nagyapádról, aki a te születésed előtt néhány hónappal halt meg, s így nem láthattátok egymást, bár ö már kitapinthatta első mozdulataidat.

Az esztendő első napját már a rómaiak is nagy mulatozással ünnepelték. Az egyház a pogány ünnep ellensúlyozására rendelte január 1- jére Jézus körülmetélésének ünnepét.

Amióta van az emberiségnek írott története, azóta azt is tudjuk, hogy az ember ünnepeihez milyen fontos, rendszerint kultikus jelentéssel felruházott lakomák tartoznak. S az évkezdet ünnepe mindig kiemelkedő helyet kapott.

A régi karácsonyi évkezdet étkezési szokásai faluhelyen még sokáig, esetenként napjainkig is élnek, s néhány karácsonyi étel még ma is a kezdődő új esztendőtől remélt bőség bekövetkezését igyekszik elővarázsolni. Ilyen bőségvarázslás az, amely az egykori karácsony évkezdő hagyományaiból került át az újévre, pontosabban újév előestéjére, szilveszterre, s elnevezése „bő- vedeste” vagy „bővödeste”. A Kiskunságban, az Ormánságban és a Drávaszögben ez kifejezetten szilveszteri vacsorát jelent, amikor sokat és sokfélét kell enni, mert ezzel biztosítják az elkövetkező esztendőben jólétüket, jóllakottságukat.

Melyek ezek a bőséget hozó ételek? Elsősorban a bab és a lencse, amelynek elfogyasztói semmiben sem szenvednek majd hiányt, és pénzük is lesz elegendő. A mákos tészta (kalács) minden fajtája, amelyből a háziállatoknak is juttattak, hogy biztosítsák azok gyarapodását és egészségét. A sült tök és a méz a torokfájást előzi meg, a fokhagyma pedig a háznép egészségét volt hivatva biztosítani az egész elkövetkező esztendőre. Néhol szokás volt közösen almát enni, abban a

hitben, hogy ha közülük valaki eltéved, eszébe jut, kivel ette együtt az almát és hazatalál.

A városiasodás hatására a szilveszteri és újévi ételek, lakomák napjainkra már csaknem mindenütt elveszítették kultikus jellegüket vagy talán úgy fogalmazhatunk, hogy mágikus tartalmuk nélküli ünnepi lakomákká váltak, bár a hagyományos étrendek évszázados sora és választéka megmaradt. Mert ugyan ki tudna elképzelni egy szilveszteri vagy újévi asztalt diós- és mákospatkó nélkül, „... amelyet pestiesen báj- glinak vagy pejglinek neveznek...” — írja egy 1932-ben kiadott szakácskönyv.

A középosztály is kialakította a századok folyamán a maga szilveszteri vacsoramenüjét. Ezelőtt egy-két emberöltővel az igazán bőséges ünnepi vacsora például a következőkből állhatott: erőleves csészében — szárnyas májszeletekkel, kocsonyázott csuka vagy kecsege, és itt a kocsonyán van a hangsúly, nyúl vadmártással, burgonyakrokettekkel és áfonyával. Ezt követhette a tűzdelt kap- pan vagy gyöngytyúk. A vacsorát vegyes kompót és gesztenyesaláta, valamint — az alma közös elfogyasztására emlékezve — valamilyen gyümölcs. Éjfélkor pedig krampampulit tálalt föl az igényes háziasszony. A krampampu- li — erre talán már kevesen emlékeznek —égetett puncs. Cukorral kevert, fahéjjal, citrommal, vagdalt fügével, darabokra tört szentjánoskenyérrel, mazsolával, kimagozott datolyával és cukrozott narancshéjjal fűszerezett pálinkából vagy elsősorban rumból készült, feltálaláskor meggyújtott, erős szeszes ital.

Az újévi ebédet egy „jó háznál” savanyú malacaprólék-le- vessel illett kezdeni, amelyben apró morzsagombóckák úszkáltak, ezután jött a meleg sonka burgonyapüré- vel. Az újévi lakoma fénypontja azonban a ropogós malacpecsenye. Amint ezt a régi szakácskönyvekben írják: „a szilveszteri estebédre hal, nyúl vagy szárnyas, elrepül az óév gondjaival, bajával, szerencsétlenségével. A visí- tozó kismalacnak meg lehet húzni a fülét, farkin- cáját éjfélkor, de őt magát megenni csak másnap délben szabad, amikorra módjában volt már ide- túmi ormányával az újév szerencséjét... A megtisztított és megmosott malacot egészen szárazra töröljük, kívül-belül besózzuk, s jó fél óráig békében hagyjuk. Akkor újra szárazra töröljük. A hasába kevés majoránnát és köménymagot, s a felesleges nedvesség felszívására egy zsemlyét teszünk. A szájába viszont almát illesztünk...” Az almát sok helyen citrom váltotta már fel. A malacpecsenyéhez savanyúságként ecetes uborka vagy párolt gesztenyés vöröskáposzta illett... A lakomát farsangi fánk zárta málnavagy baracklekvárral és gyümölccsel.

A szilveszteri és újévi lakomák ételkínálata ma már csaknem fel- sorolhatatlan, és változatai bőven adnak alkalmat az ínyenckedésre. Lényege azonban maradt: lakomával ünnepelni az év kezdetét, hogy az egész esztendő bőségben teljen el.

I)r. Csonkaréti Károly

Történt egyszer régen, amikor apám, a te nagyapád még vidám fiatalember volt, és a Főtér közepe táján még állt a Barátok Temploma, meg a ferencesek kolostora, amelyekből te, kislányom már csak a tornyot láthattad, de nyilván elfelejtetted. Történt tehát, hogy élt városunkban egy derék mészárosmester, bizonyos Trébely Tuti, aki nem vetette meg a bort, a flekként és a vidám cimborák társaságát. Hogy mi volt igazi neve, azt ma már talán senki sem tudja, de meglehet, annak idején is csak kevesen, de ez nem is volt fontos, mert akkoriban a város minden valamire való polgára ismerte a város összes többi valamire való polgárát, még ha nem is igazi, anyakönyvezett, csak ragadványnevén. Viszont remekül számon tartották egymás jó és rossz tulajdonságait, szenvedélyét, hobbiját (akkor még vesszőparipának nevezték), szeretőjét és pénztárcájának kövérségi fokát.

A város akkor kicsi volt még és tiszta, de a Teleki Téka már nagyon régen megvolt, a Maroson gát feszült a víznek, állt a Gázgyár és a Tranzi mozi, amely később összeomlott. Megvolt a Bolyai iskola mai épülete, amelyet akkor Református Gimnáziumnak neveztek. Megvolt a Városháza és a Kultúrpalota, akkori népies nevén Cifra Palota. És

Cseh Gábornál zaftos virslit lehetett enni esténként, amelybe tilos volt villával beleszúmi, mert a tulaj megorrolt. (A virsli egyébként maga is megtorolta a merényletet, amennyiben szembeköpte a tudatlan vendéget.) No és a Surlott Grádicsban még emlékeztek Ady Endrére, aki ott mulatott volt Bemády polgármester úrral.

Éppen jó, hogy eljutottunk a mulatóshoz, mert így visszakanyarodhatunk Trébely Tuti mészáros úrhoz. Történt ugyanis, hogy Tuti egy este korhely barátai társaságában alaposan ellátta az apja fiát. De olyan jól sikerült a buli (akkor murinak nevezték), hogy Trébely Tuti padlórészegre itta magát (akkor azt mondták: le a sárga földig), olyannyira, hogy azt sem tudta, mely világon leledzik.

Akkor ivócimborái rettenetes tréfát eszeltek ki. Elhatározták, hogy Trébely Tutiból szerzetest csinálnák. Ki tudja, honnan, szereztek egy barna ferencrendi szőrcsuhát cingulummal, és átöltöztették Tutit. Egy ideig gyönyörködtek művükben, majd a köztük lévő derék borbély felfedezett rajta egy hiányosságot: — Nincs tonzúrája! — kiáltott fel. És legott nekifogott korrigálni a hiányosságot. Előkészítette szerszámait, és megborotválta barátja feje búbját. Kicsit körbe is nyírta, míg a mészáros dús fürtű, dülledt szemű, vörös arcú kobakjából elfogadható barátfejet mesterkedett. Akkor cimborái felnya- lábolták, feltették egy konflisra, és a ferencesek kolostorához hajtattak. Ott leültették a küszöbre, becsengettek, aztán lóhalálában eltűntek a környékről.

Nemsokára kinyitotta a kaput a

szolgálatos szerzetes, és álmosan pislogott az ismeretlen testvérre. Amikor végre felfogta, hogy mit is lát, megrémült. Kinézett a térre, de az teljesen üres volt. Nagy keservesen nyögve behúzta a barátmészárost a klastrom folyosójára, aztán segítségért szaladt. Felköltött még két testvért, és együttes erővel lefektették Trébely Tutit egy üres cellában.

A derék mészáros másnap reggel hasogató fejfájásra ébredt, émelygett, s a torka száraz volt, mint a lőporszaru. Sajgó kobakjához nyúlt, és furcsa felfedezést tett: feje búbja olyan szőrtelen volt, mint egy narancs. Nem értette. Felült, majd felállt, és lépett egyet. A lába belegabalyodott a csuhába, majdnem elesett. Végignézett magán, és kis híján visszaszédült az ágyba. Megkapaszkodott a cingulumban, és az ablakhoz támolygott. Belebámult az ablaküvegbe, farkasszemet nézett saját dúlt képmásával. Meglátta feje fénylő kupoláját és elborzadt.

Ebben a pillanatban lépett be a rendfőnök. Feddő, de szelíd hangsúllyal szólt a megtévelyedett „bárányhoz”:

— De édes fiam!... Hát hogy lehetett ilyet tenni? Én megértem, hogy az ember néha megkívánja a bort... hiszen mi is megkóstoljuk néha... De itt benn, egymás között... hogy a világi emberek ne láthassák. Hogy ne hozzunk szégyent a fejünkre, s a rendre. Ej, ej...

Trébely Tuti zavaros szemmel, értetlenül meredt a rendfőnökre, aztán kisvártatva megszólalt:

— Atyám, van egy nagy kérésem: Legyen szíves hívja fel Trébely Tutit, a mészárost! Ha nincs otthon, minden rendben... de ha otthon van, akkor én nem tudom, hogy ki vagyok!

Nemes László

Megkésett karácsonyi levél

Kis Jézus lámpája...

Nagyon kalandos úton, közvetve Kanadából érkezett hozzánk levél a napokban. Pontosabban egy nappal karácsony után dr. Kovács Jenő juttatta el lapunkhoz. A történetet Lám Béla osztotta meg Kovács Jenővel, akik öt karácsonyt töltöttek 1944 és 1950 között orosz fogságban. Jóllehet igazából hamarabb lett volna aktuális, ám az ilyenfajta emlékezések mindig „érvényesek”. De talán még ez sem indokolta volna önmagában, hogy közzétegyük. Egyik főszereplője azonban a híres csabai aviatikus, Kvasz András. Lássuk hát az első világháborús történetet:

Fort Alexandrowsk, 1915.

Ma ugyan már Fort Schefchenkonak hívják és őrzi az emlékét a leghíresebb ukrán költőnek, aki ott élt száműzetésben és ott is halt meg. Tudjátok, hogy én is büntetésből kerültem oda, hiszen már kétszer is megpróbáltam megszökni a fogságból és ezt az oroszok nem vették jó néven.

Minden ilyen szökési kísérlet a teljes anyagi romlást jelentette, az ember elvesztette mindenét és kezdhette a hadifogoly életet elölről és bár jó Fizetést kaptunk, havi 50 rubelt, ami akkor egy nagyon szép összeg volt, de mire újra beszereztél mindent, amire szükséged volt, hónapok teltek el. Abban a távoli kis tatár faluban nem volt villany és kis petróleumlámpákkal világítottunk. Mindenkinek volt egy apró lámpácskája — talán 50 kopékába került — éppen elég az számára, hogy olvasni tudjon mellette, ha közel tette hozzá a könyvét. Én még olyan szegény voltam akkor, hogy nem tellett a lámpára és a szobatársam, Wörther főhadnagy lámpája mellett próbáltam olvasgatni, ha nehezen is ment, mert nem sok fény jutott már hozzám az asztal másik végéről.

Karácsony napja volt és elhatároztam, hogy ezt meg kell ünnepelni, veszek egy olyan kis lámpát. Az elhatározásomat tett követte, behívtam a legényemet, hogy menjen le a faluba és vegyen egy kis lámpát. A legényemmel meg voltam áldva. Kvasz Andrásnak hívták és abban a rég elmúlt időkben híres embert volt Magyarországon. Egyszerű lakatossegéd volt Békéscsabán, de fejébe vette, hogy ő repülni fog. Pénz nélkül, minden nélkül nekifogott egy repülőgép építéséhez. Ócska anyagok, hulladékok, tönkrement motorokból épített magának egy repülőgépet, és csodák csodája, repült vele. Igaz, néha le is zuhant, össze-vissza volt törve az orra, de repült. Hol volt akkor még a repülés tudománya? Ki hitte volna el, hogy órák alatt át lehet repülni az óceánokat? Hihetetlen csoda volt már az is, ha egy gép fel tudott szállni és repülni tudott egy keveset.

Az ő maga készítette gépje azonban repült és Kvasz András híres ember lett, félig-meddig az ország büszkesége. A háborúban is mint

pilóta vett részt, és úgy lőtték le valahol Galíciában és került orosz fogságba. Véletlenül találkozott Matolcsy főhadnaggyal, aki miután felismerte; elhatározta, hogy egy ilyen értékes embert nem szabad a legénységi táborban hagyni és maga mellé vette tisztiszolgának és. behozta a tiszti táborba. Volt ott tiszti szolga elég és így nem okozott gondot, hogy Kvasz András ott élt velünk és fel volt mentve minden munka alól.

Az orosz táborparancsnok is tudta, hogy Kvasz András csak olyan dísztisztiszolga volt és így, mikor megérkezett a száműzetési parancs, elérkezettnek látta az idejét, hogy valamivel megbosszuljon. Nagyon rossz néven vette a szökési kísérletemet, nem ugyan azért, hogy megszöktem, hanem hogy két héten keresztül nem tudott róla és attól félt, hogy büntetésből kiküldik a harctérre.

Indulásra készen búcsúzkodtam a régi barátoktól, amikor váratlanul kijelentette, hogy nem engedi, hogy a régi legényem jöjjön velem, hanem Kvasz Andrást osztotta be hozzám. Ami igaz, az igaz, Kvasz András nem erőltette meg magát a munkában, ámbár a Fort Alekszandrowszki táborban csak 27-en voltunk, nagyrészt osztrákok, és így nem tudtam részére azt a kényelmes életet biztosítani, amit Namangánban élvezett. De Kvasz megoldotta a kérdést és a munkáját heti egy napra összpontosította, pénteken, amikor kiseperte a szobámat, kitisztította a cipőmet és ezzel készen is volt. Fejcsóválva nézte, ha én sepertem más napokon vagy töröltem le a cipőmet. Ő vígan fütyörészett, bár ugyanolyan botfülei voltak, mint nekem is —ebben tökéletesen megegyzetünk —, számolt és rajzolt és szebbnél szebb repülőgépmodelleket készített, javította, igazgatta azokat, amelyeket majd otthon meg fog építeni és képzeletében majd körülrepüli a világot. Csak akkor volt igazán boldog, ha valamiért leküld- tem a faluba, mert a legényeknek szabad volt bevásárolni. Ilyenkor órákra is eltűnt és élvezte a szabadságot.

Azon a bizonyos karácsonyi napon is felragyogott az arca, amikor kezébe nyomtan 5 rubelt, hogy menjen le a faluba és vegyen egy olyan aprócska lámpát. Fejére csapta a sapkáját és danolva indult el.

Jó két óra is eltellett, mire viszontláttam. Kezében egy nagy csomagot tartott és büszkén jelentette, hogy megvette a lámpát.

Gyanús volt nekem az a nagy csomag. Kivettem a kezéből és a legnagyobb kétségbeesésemre egy óriási, körégős lámpa maradt a kezemben, bronz talpakkal és csupa sárgaréz foglalatokkal.

— Mibe került ez a lámpa?—ordítottam reá.

—4 rubel 50 kopékába—felelte Kvasz a legártatlanabb hangon.

Elfogott a düh. „Megbolondult maga, András, hogy elszórja a pénzemet, hiszen tudja nagyon jól, milyen szegények vagyunk.”

De Andrást ez nem hozta ki a nyugalmából és a legjámborabb

hangon jelentette ki: „Végre is én felelős vagyok a zászlós úr egészségéért és nem hagyhatom, hogy tönkre tegye a szemeit a sok olvasással a rossz lámpa halovány fényénél.”

Most már ordítottam. „Ha felelős az egészségemért, inkább takarítaná ki naponta a szobámat, tisztítaná meg a cipőimet és nem hagyná, hogy ezt én csináljam.”

András továbbra is nyugodt maradt. „Takarítok én rendesen, de a zászlós úr olyan hiábavaló munkát végez, hiszen tiszta az a szoba, miért kéne azt naponta seperni, amikor semmi piszok nincs ott.”

Megragadtam a lámpát és rákiáltottam: „Azonnal vigye vissza és cserélje ki egy kislámpával!”

Most már a kétségbeesés ült az arcán és azt hiszem, magában olyan cifrákat gondolt, amilyeneket még egy amerikai regényíró sem merne leírni, bár itt már talán el sem adható egy olyan könyv, amelyben legalább néhány disznó szó ne fordulna elő; sokszor még a legmerészebb szótárakban sem lehet őket megtalálni.

Dühösen néztem a lámpára és kíváncsian kérdeztem: „Mondja András, megnézte maga, mi van erre a lámpára írva?”

Andrást elfogta a szemtelenség kétségbeesésében: „Megteszek én mindent a zászlós úrnak, de azt igazán nem kívánhatja tőlem, hogy taliánul is olvassak.”

„Azonnal jöjjön ide és olvassa el”—parancsoltam rá.

Tétovázva indult felém és azt hiszem, sem én, sem a tiszttársaim sohasem értünk volna haza, ha a jó Isten meghallgatta volna, amit a világ összes tiszturainak kívánt.

Kezébe nyomtam a lámpát; András forgatgatta, de láttam, hogy nem olvassa.

„Olvassa hangosan!” — parancsoltam reá.

András ránézett a lámpára olyan savanyú arccal, mintha egy hét óta csak citromot evett volna, de beletörődött a sorsába és olvasni kezdte.

„Első Magyar Fém- és Lámpaárugyár, Budapest, Kőbánya” — nyögte ki a szavakat.

„Megtartjuk a lámpát, a kis Jézus küldte nekünk hazai ajándéknak, töltse meg petróleummal.”

Felragyogott az arca Andrásnak és büszke öntudattal hagyta el a szobát. Kivitte a lámpát és simogatni kezdte, törölgette, kenegette és amikor végül is visszahozta, úgy ragyogott a sok réz rajta, hogy még a napsugár is elcsúszott volna rajta.

Alig vártuk, hogy besötétedjék.

Áhítattal gyújtottuk meg a hazai lámpánkat, ragyogott a fénye és lelkesen énekeltük a Mennyből az angyalt, bár lehet, hogy minden hang hamis volt az énekünkben.

Úgy éreztük, hogy az ég összes angyalai velünk énekelnek.

Úgy éreztük, hogy a lámpa fényében ott ragyog, ott világít egy távoli kis ország minden kis házából kiszűrődő lámpavilág, ott csilingel minden templom hívogató szava, és benne dobog minden magyar szíve, lelke.

A karácsonyi csillag volt a számunkra; a karácsonyi csillag, amely jelezte, mutatta az utat, ahol a megváltás vár reánk:

ELSŐ MAGYAR FÉM- ÉS LÁMPAÁRUGYÁR, BUDAPEST, KŐBÁNYA.

És amikor körülálljátok a karácsonyfát, gondoljatok egy percre reánk is, akik messze szakadtunk az otthontól, de akiknek a lelkében most is ott ragyog a hazai lámpák világa.