Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-28-29 / 303. szám
EXKLUZÍV 1991. december 28-29., szombat-vasárnap © UEKES MEGYEI HÍRLAPSzász János: A lámpát leütötték Szász János romániai magyar író. Hatvannégy éves. Pályáját az Utunknál kezdte, ahol belső munkatárs volt 1948 és 1955 között. Később az írószövetség titkára lett, majd Bukarestben az Előrénél dolgozott. A hetvenes években az Igaz Szó kortárs világirodaimat bemutató Kilátó című rovatát szerkesztette. Jelenleg nyugdíjas, naplójegyzeteit a Bukarestben megjelenő A Hét című magyarnyelvű hetilap rendszeresen közli. Az alábbiakban e naplójegyzetekből közlünk összeállítást. Pacifizmus Valamikor nem voltam pacifista, úgy gondoltam, a háborúval bizonyos dolgokat meg lehet oldani. Szörnyű bűnnek tartom, és csodálkozom, hogyan is gondolkodhattam eképpen. Több volt mint bűn, valóban, szamárra valló tévedés volt. Elfogadtam a blablát az igazságos háborúról. Kétségtelen, a fasizmust csak háborúval lehetett legyőzni. De az akkori világ vezetőinek több mint bűne, szamárfüles tévedése volt, hogy messze nem tettek meg mindent, sőt semmit sem tettek megelőzendő a háborút. Az emberiségnek hatvanmillió halottal kellett ezért fizetnie, és bár a háborús bűnösöket megbüntették, az óriási vérveszteségért nem csak ők felelősek. Egy gazdasági embargó megfojtotta volna a hitleri Németországot. Csakhogy a nyugati világ nem tudott a két rossz közül választani, s egy ideig Sztálin ellen Hitlerre tett. Aztán sorra odadobták a kelet-európai országokat, s mire rájöttek, hogy a világhegemóniás agressziónak nincs határa, már horogkeresztes zászló lengett a párizsi diadalíven. A tévedésnél is több, a hiba akkor kezdődött, amikor az első világháború utáni békeszerződéssel a győztes antant-hatalmak valósággal megbüntették a vesztes központi-hatalmakat (vagyis azok népeit), és ezzel lerakták nem a béke, hanem a következő háború alapjait. Az egész hitleri stratégia és taktika ennek a büntetésnek a visszaható erejére épült. Nem pusztán — az első világháború áldozataival együtt — nyolcvanmillió élettel nem tudnak elszámolni a világ akkori, egykori urai, de az elveszett szürkeállomány kreatív erejével sem, amelynek révén — beleszámítva a fegyverkezésre költött összegeket — már rég az emberiség birtokában lenne a rák vagy az immunbetegség ellenszere, felszámolták volna az afrikai idült aszályövezetet, megakadályozható lett volna a planetáris környezetszennyeződés. Veszteséglistám Nagyanyám hét fia az első világháború arcvonalain harcolt. Mindnyájan hazatértek. Rendhagyó mérleg. A második világháborúban apám családját — két bátyját nem számítva — kiirtották. Sajnos, nem rendhagyó mérleg. Auschwitzért nem csak az Endlösungot elterve- zők és végrehajtók a felelősek. A világtörténelem legvéresebb, intézményesített népirtásáért az egykori szövetségesek is felelősek, amiért nem bombázták az Auschwitzba vivő vasútvonalakat, nem tették földdel egyenlővé a hitleri államvezetés központjait, és nem fenyegették meg Hitlert az atombombával, még ha az akkor nem is volt még bevethető állapotban. Ehelyett már amikor minden eldőlt, szőnyegbombázták Drezdát, minden stratégiai cél és ok nékül, megöltek több tízezer civilt, számolatlanul sok amerikai és szövetséges hadifoglyot. Az atombombát végül bevetették, de az már szintén genocídium volt, és hiszen Japán amúgy is összeroppant volna a szövetségesek európai, délkelet-ázsiai és csendes-óceáni győzelmeinek hatására. De nemcsak pacifista vagyok, hanem antimilitarista is. A katonai vezetőknek — tisztelet a kivételnek — az emberélet nem a legfőbb univerzális érték, hanem — az első világháborús szókép találó — ágyútöltelék. Nincs az a hadtudományi elemzés, mely stratégiailag indokolhatóvá tehetné az első világháború verduni vagy isonzói állóháborúját: az elfoglalt, majd visszafoglalt lövészárkok haláltáncában százezrek, ha nem milliók pusztultak el. Soha sehol nem vonták felelősségre a gyilkos tábornokokat — ők (is) mindent a „hazáért tettek”. Fegyverkezés Korunk talán legnagyobb ellentmondása a leszerelésből adódik. E paradoxon feloldásához oly összemberiségi szolidaritásra lenne szükség, amellyel a föld lakóinak közössége, sem vezető intézményeik, illetve intézményeik vezetői nem rendelkeznek. A hadiipar kiiktatásával ugyanis akkora munkanélküliség-robbanás következne be, amelyet még a legfejlettebb országok sem tudnának kezelni. Elképzelések szerint a hadfelszerelést gyártó üzemkolosszusokat át lehetne állítani környezetvédelmi berendezések termelésére. Több mint kétséges, hogy ezeknek az igen költséges szerkentyűknek tömegméretekben akadna vásárlója. S ha igen, ez annyira megdrágítaná a termékek önköltségét, hogy óhatatlanul lázas inflációs folyamat indulna világszerte. A bűvös kör ezzel bezárult. Ki tör ki belőle? S hogyan? Mert ha a körleten belül maradunk, a háború mint lehetőség és gyakorlat örökre adott. Mondhat bárki bármit, a fegyverek arra valók, hogy használják őket. A csehovi dramaturgia a világszínházra is érvényes: ha az első felvonásban puska lóg a falon, annak a harmadikban el kell sülnie. Kétségbeejtő csak az, hogy már rég a harmadik felvonásnál tartunk. Vigyázok A háború megőrjíti az embereket. Az első világégéskor a francia és német szociáldemokrata elvbarátok egymás torkának estek, a hadfelek országaiban az arany jegygyűrűket lehúzták ujjúkról a fiatal és öreg házasok, hogy az állam fegyvert vásárolhasson, és aki nem lelkesedett a kölcsönös mészárlás fennkölt ügyéért, azt az ellenség kémjeként még jó ha csak börtönbe zárták. D. H. Lawrence (1885—1930) az angol remekíró ellenzője volt a háborúnak, s a tetejében még német felesége is volt. Az angol hatóságok megvonták mozgásszabadságát, szomszédai pedig megkövezték ablakait. A legszelídebb lelkű magyar költő, Szép Ernő önként jelentkezett, hogy hadba vonulhasson. (Egészségileg alkalmatlannak találták. Egyébként gyorsan kialudta háborús mámorát.) Jó vagy gyönge költő volt az egyébként lelkész Sza- bolcska Mihály: ő is „háborús” verseket írt. Aki az első pillanattól felemelte szavát a háború ellen, Ady volt: „Vigyázok, hiába vigyáztok, óh, jaj, vigyázok, hiába vigyázunk, mert újra és újra leesik a sárba az Embernek arca. ” Pacifizmusom akkor kezdett ébredezni, amikor az elmúlt évtizedekben, a második tűzvész utáni fegyvemyugvást követően mértani halad- ványként kezdtek szaporodni az ún. helyi háborúk: népirtással (Biafra) és minden egyéb hozzávalóval. A nagyhatalmak pedig — melyikmelyik érdekövezete szerint — nyíltan vagy leplezve támogatták az egyik vagy másik hadfelet pénzzel, fegyverrel, még katonákkal is. Egy nagy nemzetközi összeesküvés csapdájába estünk, minthogy a viszonylagos (hidegháborús) európai béke orvén több száz pontján a világnak milliók és milliók estek ismét a kollektív téboly áldozatául. És éppen a planetáris szolidaritás híján hihetőnek tűnt, hogy a csádi vagy kambodzsai halottaktól nem az európai temetők telnek meg. Megfeledkezvén arról, hogy amit Libanonban szabad, azt szabad... Jugoszlávia Szabad Jugoszláviában is? Ki hitte volna...? Bizony sokan tudták, hogy az ország a polgár- háború küszöbén áll. Néhai Danilo Kis ettől való kétségbeesésében menekült Párizsba. Sőt, Milovan Gyilasz már évtizedekkel ezelőtt előre látta a bekövetkeztét. De Tito nem rá hallgatott, hanem saját „jugoszláv” sugalmaira és látomásaira. Az utódai pedig eltörölték a koszovói albánok autonómiáját, és tessék-lássék tárgyalásokat folytattak a horvátokkal és a szlovénekkel (nem szólván a macedónokról), el nem fogadva és meg nem engedve a szuverenitás elvére és gyakorlatára épülő konföderációs államszövetséget. Másfelől viszont Horvátország nyolcszáz éve vágyik független államiságra, vajon nem lehetett volna még nyolc hónapig várni és tárgyalások útján rendezni azt, amit a fegyverek nem fognak megoldani. Egyfelől újból: Jugoszlávia nem öröktől fogva létezik, a délszláv államszövetség az első világháború utáni években született, majd 1945-ben újjászületett. Immár Tito konstrukciójaként. Miért kell egy — Sztálinnal ugyan szembeszegülő — kommunista diktátor építményének örök életűnek lennie? Drago Jancar, világszerte ismert szlovén regény- és drámaíró nagyesszéjében (Emlékek Jugoszláviáról) kimutatja, hogy a mai Jugoszlávia minden népe és nemzeti kisebbsége alapvetően elégedetlen. „Káosz — írja. — Krleza erre az állapotra alkalmazta a balkáni kocsma metaforáját, a kocsmáét, amelyben többé-kevésbé mindenki részeg és veszélyes. És mindenki arra vár, mikor fogja valaki leverni a lámpát.” Nos, a lámpát azóta leverték. Hazugság, hogy a horvát—szerb fegyveres konfliktus (eddig 500 halott!) szigorúan bel- ügy. Mert ki tudja mikor gárgyul meg s mely földrajzi csücsökben az elégedetlenek valamely népség-katonasága, s azzal a csatakiáltással, hogy ha a szerbeknek és horvátoknak szabad... A háború olyan, mint a fertőző betegségek, sürgősen be kell oltani ellene az emberiséget. Sorkötelezettség Apám tizenhét éves korában önkéntesnek állt Ferenc Jóska seregébe. Én, ha most fiatal lennék, megtagadnám a sorkötelezettséget, s ha mégis angyalbőrbe bújtatnának, a fegyverviselést. Amikor katona voltam, a lőgyakorlatokon mindig a céltábla mellé lőttem. Úgy hittem, ügyetlenségből, de talán félig-meddig tudatosan. Nem tudom, kinek ajándékoztam oda a Nyugat-kollekciót, amikor megszereztem a hasonmás kiadást. Anyám akkor már szinte világtalan volt, mégis megsiratta az öreg, fekete fedelű könyveket. Nem azért, hogy már nem lapozgathatja fel őket, hanem amiért apám nem olvas fel belőlük verseket, olykor elbeszélést, máskor a Figyelő rovatból egy Karinthy- vagy Ignotus röppentyűt. Mind a ketten Ady-hívekként nőttek fel, Ady-rajongók maradtak utolsó szívverésükig. Apám már alig volt eszméleténél, de ha tiszta perceiben rákezdtem: „Vagyok mint minden...”, ő folytatta, fújta tovább. Hatvannál több évig éltek együtt, anyám tizenegy évvel túlélte apámat. De mindig vele volt. Már súlyos betegen: egy név hangzott el a rádióban, mire fel az mondta: „A te fiad igen jó barátságban van ezzel az emberrel.” Én: „Melyik fiam, nem értem.” O: „Hogyhogy melyik fiad? Hát Jancsi!” Ekkor megértettem, nem velem beszélgetett, hanem apámmal. Konfliktus Nekem Temesváron két „etnikai konfliktusom” volt. Mindkettő a második világháború idején történt. Mindkettő a villamoson. Hová menet, már nem emlékszem, egy könyvet vagy folyóiratot olvastam. Oldalnézetből láttam, egy formaruhás „Hitlerjugend” majmolja könyvlapozó mozdulataimat. Kiütött rajtam a veríték, alapos verésre számítottam. Végigpásztáztam az utasokat, vajon melyikük oltalmára számíthatok. A formaruhás hirtelen odaugrott hozzám, kitépte a könyvet a kezemből, és kidobta az ablakon. A többire nem emlékszem. Mármint a folytatásra. A második: Deák Tamással beszélgettünk a hátsó villamoskocsi nyílt peronján. Egy megállónál felszállt egy aprócska úr, egy ideig hallgatta — minden bizonnyal — irodalmi vitánkat, majd azzal a csatakiáltással, hogy „la Budapesta”, lepofozott a villamosról. Szerencsére éppen kanyarban voltunk, a villamos fékezett. Oly mélyre süllyedtek ezek az emlékek, hogy évtizedeken át nem jutottak eszembe. Anyám emlékeztetett rájuk, néhány hónappal ezelőtt, amikor elmondatta velem a Vatra programját... Ebben a két szobában, mely erős várunk volt 1939-től kezdve, amikor ideköltöztünk, soha egy sovén szó el nem hangzott. Pedig nem volt könnyű akkor sem magyarnak lenni Romániában. Magyar zsidónak kiváltképpen nem. Különbéke Itt zajlottak a szemináriumok. Tamás nevezte így anyám rögtönzött előadásait. Volt egy emlékezetes vitánk Tamással: Petőfi vagy Ady... Hosszú hónapokig tartott, míg végül anyámhoz fordultunk mint „döntőbíróhoz”. O egy kérdéssel kezdte: „Miért vagy? Miért nem és?” Tamás replikája az volt, hogy bárhol ütjük fel Adyt, rossz versekre lelünk, Petőfinek pedig minden verse gyöngyszem. Próbáljuk meg — javasolta Tamás. De anyám nem ment bele ebbe a rossz játékba. Meg is mondta miért, de érveit nem ismétlem meg, hiszen kézenfek- vőek, csak éppen oktondi tizenéveseknek hatott újdonságként. Én Ady-párti voltam, Petőfit nagy embernek, de kevéssé nagy költőnek hittem. Végülis az „és-elv” győzött, de nem csak a két lánglélek egymás mellé állításával. Apám elkezdett nekünk Babitsból és Tóth Árpádból felolvasni, miután 1944-ben megszerezte a Cserépfalvi Kiadó József Attila „összesét”. Ekkorra már mi, fiúk nem csak költőket szerettünk, hanem a magyar költészetet. S vele együtt az egyetemest. Előbb a „nyugatosok” franciáit, majd tovább merészkedtünk ki Európába. Karinthy „így írtok ti”-jét nevettető irodalomtörténetként forgattuk, tudós műveknél százszor jobban ingerelt arra, hogy olvassunk, és megint csak olvassunk. Európa akkoriban rémálmát aludta, ez az ajtó híján egymásba nyíló két szoba a régi — nem csak a két világháború közötti — világ szellemi szigete maradt, ahová befutottak ugyan a rettenet információi, és nőt- tön nőtt annak veszélye, hogy elnyeli a szökőár, az ellenállás nem lankadt pillanatig sem. Próbálgattuk Eminescut fordítani, lelkesedtünk Argheziért, ólmos álmok világába vezetett Ba- covia. A fasizmust leszámítva különbékét kötöttünk mindenkivel. Humor Amikor először házasodtam, kaptam otthonról egy fotelágyat. Amikor elváltam, majd újra házasodtam, kaptam egy másik fotelágyat. Ám .ismét elválni szándékoztam, hosszú levélben számoltam be elhatározásomról. Egy hét múltán (akkor még így működött a posta) távirat érkezett anyámtól: „Egyetértünk, de több fotelágy nincs.” Amikor nyolcvanéves lett, kijelentette: „Azt mondják, az öregkornak is megvannak a szép oldalai. Egyet mondjatok nekem!” A végjátékban, az intenzíven mondta: „Ahhoz képest, hogy kórházban vagyok, nem is érem rosszul magamat.” Mindent meg lehetett vele beszélni. Amióta nincs, mindegyre a most már örökre elszalasztott párbeszédek hiánya kínoz. Nagy témánk lehetett volna a szegény kurdok tragédiája. Hallani vélem csipkelődő megjegyzéseit a francia államfő romániai látogatásáról. Sohase hajtott fejet a nagyok előtt: „Nohát, meg az a Bush...” Leteremtette őket, mintha csak a szomszédai lettek volna. „Gorbi túl sokat beszél, de nemigen cselekszik.” Visszatérő mondása volt: „Vannak főnökök és vannak államfők. Nagy különbség!” Vagy: „Nem érdekelnek a politikusok, csak a politika.” Szeretett szerepelni, de szövege is volt hozzá. Ha untatták, közbeszólt: „Beszéljünk valami másról. Mondjuk rólam.” Ruhacsíptető Nincs kész a leltár, mert nincs is leltár. A tárgyak árulók, azt szolgálják, aki birtokolja őket. Csak az emlékek hűségesek. (Barátom írja: „Elment gyermekkorod utolsó tanúja.”) Anyámat sokan ismerték, de már maguk is elmentek. Maradtunk: Vera lányom és feleségem, A., mint koronatanúk. Találtam egy dobozban száz ruhacsíptetőt. A tárgyak néha többet fejeznek ki önmaguknál. Ezek a semmiségek megfizethetetlenek az én fordított értékbörzémen. Atlantisz elsüllyed, de fenn száradnak a vásznak az új képírók számára. A színen pedig új szereposztás. Hirtelen minden más lett.
