Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
KARÁCSONY 1991. december 24-26., kedd-csütörtök Amit vállaltál, folytatni kell Beszélgetés Marké Béla költővel, a marosvásárhelyi Látó című folyóirat főszerkesztőjével Karácsony előtti beszélgetésre kerestük fel Markó Béla költőt, aki egyszemélyben politikus és a marosvásárhelyi Látó című folyóirat főszerkesztője. Beszélgetésünk kezdetén természetesen a szerkesztési, kultúr- politikusi gondjairól faggattuk: — Kedves Béla, közel két éve vagy a Látó főszerkesztője. Szeretném, ha elmondanád, mi az, amit átvettél, s mi az, amit újítottál, hiszen teljesen új, ismeretlen feladatok adódtak 1989 decembere után. — A Látó új lap egyrészt, másrészt viszont az Igaz Szónak a folytatója is. Tehát az én helyzetem is, szerkesztő kollégáim helyzete is kettős volt. Tulajdonképpen nem indultunk mi tabula rasa-val, hanem meg kellett szabadítanunk ezt a lapot a régi, rossz beidegződésektől, s ugyanakkor vigyáznunk kellett arra is, hogy a jó hagyományait —mert ilyenek is voltak—mindenképpen megőrizzük. Ehhez még azt is hozzá kell tennem, hogy én magam is és jó néhány kollégám addig is az Igaz Szónál dolgoztunk éveken, sőt egyesek évtizedeken keresztül, és olyan helyzetben próbáltunk irodalmat és irodalmi lapot csinálni, amikor minden külső körülmény ellenünk dolgozott. Felemás helyzetben, állandóan borotvaélen táncolva éltünk és szerkesztettünk. 1989 decemberének végén, amikor a lap címét Igaz Szó-ról Látóra változtattuk, azzal a reménnyel újítottuk meg ezt a folyóiratot, hogy végre elérkezett az idő, amikor minden politikai kényszertől mentesen, valóban szépirodalmi folyóiratot szerkeszthetünk, és az irodalom valóban irodalommá, a kultúra valóban kultúrává válik. Ennél többre azokban a hónapokban — nyilván — nem is törekedtünk, és nem is törekedhettünk, tehát nem hirdettünk meg semmiféle irányzatos programot. Nagyon is tudatában voltunk, hogy ennek a folyóiratnak még jó ideig az erdélyi irodalom teljes sokszínűségét kell tükröznie. Azt is el kell mondanom, hogy ennek a feltevésnek mégis volt egy nagyon lényeges, új eleme. Azért új, mert végre megvalósíthatónak látszott az az elv, amit kollégáim és én is vallottam, hogy az a mesterséges szétszakítottság, amelyben éltünk, tehát az — hogy külön magyarországi magyar irodalom van, külön romániai magyar irodalom van, és még jó néhány magyar irodalomban voltunk kénytelenek gondolkodni —, és az is, hogy ezek mindegyike más-más értékrendet alakított ki. Ezt a szétszakítottságot mindenképpen meg kell szüntetni és egyetlen érvényes kultúrában, egyetlen érvényes értékrendben kell gondolkodni. És azt is jó előre tudatosítottuk, hogy ennek az egységes értékrendnek a kialakításában a mi lapunknak is fontos szerepe lehet. — Mint már említetted, a folyóirat neve Látó. Van-e ennek köze a kifejezés batsányis értelmezéséhez? — A lapcímet Batsányi János A látó című versétől kölcsönöztük. Több mint kétszáz esztendős ez a vers, és akkor, 1989 decemberében időszerűnek éreztük a közérzetet, amelyet ez a vers közvetít, hadd idézzem a kezdő sorokat: „Vidulj gyászos elme, megújul a világ, S előbb, mint e század végső pontjára hág." Illúziókkal kezdtünk mi akkor egy új életet. Valóban hittünk abban, hogy nagyon gyorsan sikerül majd átformálni a világot, amelyben élünk. Két esztendő alatt az illúziókról kiderült, hogy illúziók voltak, kiderült — és nagyon hamar —, hogy sok a visszahúzó erő a politikában is, a kultúrában is, és hogy új mentalitást, új struktúrákat teremteni nem is olyan köny- nyű, ahogy mi azt akkor hittük. Egyébként, ahogy most visszagondolok az akkori elképzeléseinkre, érvényesek lehetnek a fentiek a mi lapszerkesztési gondjainkra, érvényes lehet az irodalomra is általában, hiszen az a változás, amiben reménykedtünk, nem következett be az irodalomban sem. Nem vált, és nem válhatott — mindmáig — az irodalom függetlenné a politikától és ha más hangsúlyokkal és más szemlélettel is, de úgy értem, hogy a nálunk születő irodalmat továbbra is meghatározza az, hogy mindennapjainkat nagyon erősen áthatják a politikai történések. —Szinte elébe vágtál a következő kérdésnek, amely úgy hangzana, hogy a Látóval kapcsolatosan milyen terveid vannak, milyenek a terjesztési lehetőségek, és te, mint politikai szerepet betöltő személyiség, mert ugye tagja vagy a Román Szenátusnak, hogyan tudod ellátni főszerkesztői feladataidat is? — A Látó, mint elődje is — a Román írószövetség lapja. Ez mostanáig azt jelentette, hogy az írószövetség szubvencionálja — vagyis tartja el a lapot. Az idén viszont nyilvánvalóvá vált, hogy ezután már erre nem képes. Sehol sincs az a tőke, amiből ez a pénz elvonható lenne. Tehát pillanatnyilag előállt a helyzet, s nemcsak a Látó esetében, de az egész kultúra esetében is, hogy az állam, mivel úgy tekinti, hogy rátértünk a piacgazdálkodásra — ami szerintem egyelőre csak elmélet és nem gyakorlat, de mivel az állam ezt mégis így tekinti, a kultúrát csak nagyon kis hányadában hajlandó támogatni, másrészt még nem léteznek azok a magánforrások, melyek az állami szubvenciót helyettesíthetnék. Tehát joggal nevezhetjük úgy a helyzetet, hogy e pillanatban két szék közt a pad alatt van a kultúra, és ez— sajnos — különösképpen érvényes a magyar kultúrára, a hazai magyar kultúrára. De egy pillanatig sem gondoltunk arra — s ez természetes —, hogy csökkentsük a példányszámot, korlátozzuk a megjelenést, hogy a megszűnésről ne is beszéljünk. Mindent megteszünk, hogy valami módon szubvenciót találjunk a Látónak. Úgy tűnik, ez különböző alapítványok segítségével sikerülni is fog, legalábbis ami a következő év első felét illeti, ugyanis sikerült annyi támogatást szereznünk, hogy az e mellé jutó részleges írószövetségi szubvenció segítségével ezt az időszakot biztosan átvészeljük. —Visszatérve még e kérdéshez, az, hogy politikus is vagy, mennyiben akadályoz a szerkesztési feladatok ellátásában, s ugyanakkor mennyiben befolyásolja költői munkásságodat a sok politikai elfoglaltság? — Hogy politikus is vagyok, azt jelenti, hogy időm nagy részét a politikai tevékenység tölti ki, ugyanis a parlamenti munka, erőltetett menetben, heti négy napomat foglalja le. Hétfőtől csütörtökig Bukarestben tartózkodom, s bár kéziratot—esetleg eközben is olvashatnék, a lap gondjaival hét végén, pénteken, szombaton és vasárnap tudok csak foglalkozni. De hát ez is megoszlik a szerkesztés és az itthoni politikai munka között. Úgyhogy a munka neheze az állandóan itthon lévő kollégáimra, elsősorban Gálfalvi Györgyre, a helyettes főszerkesztőre és Káli Istvánra hárul, aki a lap gazdasági ügyeivel foglalkozik. Olyan irodalmi folyóiratot, amelynek biztosított az anyagi háttere, könnyű — viszonylag — könnyű lenne szerkeszteni, de mi most nagyon nehezen dolgozunk, éppen azért, mert munkánk nagy részét nem a tulajdonképpeni szerkesztés teszi ki, hanem az állandó, mindennapi lótás-futás, hogy papírhoz, nyomdához jussunk, és hogy egyáltalán zökkenőmentesen biztosítsuk a keretet a szerkesztéshez, és hogy életben tartsuk az intézményt. Ami a politikai munkámat illeti, és ennek az irodalomhoz való viszonyát, amit eddig elmondtam, az nyilván csak az egyik, a kisebb probléma, a másik pedig valamiféle elvi ellentmondás a kettő között. Vagy legalábbis, amit én elvi ellentmondásnak érzek az, hogy nem tanácsos írónak, költőnek, politikai szerepet vállalnia, mert ezt, tapasztalatom szerint, irodalmi munkássága sínyli meg. Már többször, több helyütt is elmondtam, nyilatkoztam, hogy az írói attitűd mindenképpen különbözik a politikusi attitűdtől, még akkor is, ha nálunk a kisebbségi sorban élő írók már nagyon régóta rá vannak kényszerítve, hogy politikusként is szemléljék a világot. Ennek ellenére az író mindig meg kell őrizze a teljes függetlenségét, még a saját közösségével szemben is — épp talán e közösség érdekében —, s meg kell őriznie azt a kritikát, amelyre — véleményem szerint — olvasóinak szüksége van. Ezzel szemben a politikus feltétlenül aláveti magát valamiféle közösségi fegyelemnek. egy közösség szószólójává válik, és nem úgy, mint egy író, hanem adott esetben vállalva azt is, hogy egyéni véleményét aláveti a többségi véleménynek. Nos, ez a kétféle szerep nagyon nehezen békíthető össze, és ha magamra gondolok, akkor azt mondom, hogy hosszú távon nem is békíthető össze, és szét kell a kettőt választani. Amit én vállaltam, sokan mások is vállalták, s ezt vállalni is kellett, de adott ponton, amikor a mi értelmiségi társadalmunk, a mi magyar értelmiségi társadalmunk is egészségesen rétegződhet majd, és meglesznek a politikusaink, akkor ebből a munkából a kakukkfiókákat ki kell vonni. — Ez az interjú tulajdonképpen karácsonyi számba készül, közel esik az új esztendő is; látsz-e valami lehetőséget a jövő esztendőben számodra, az erdélyi irodalom számára, beleértve az utánpótlás kérdését is? — Én az elmúlt esztendőben írtam is, nem csak politizáltam, igaz, nagyon keveset írtam, de a ’89 előtti verseimmel együtt lassan készen áll egy kiadásra váró kis verseskönyvem. Ami az erdélyi irodalmat és az erdélyi kultúrát illeti, most már — két esztendőre visszatekintve — valószínűleg érdemes elemezni azt, hogy mi is történt. Ahogy én ezt látom, s ezt már az előbb is jeleztem, érdekes módon, de valószínűleg természetes módon, nem az irodalmunk és a kultúránk jellege változott meg lényegesen, hanem ennek a változásnak az intézményes keretei teremtődtek meg egyelőre. Érdekes volt megfigyelni, hogy egyik napról a másikra, gomba módra szaporodtak az új intézmények. Nagy-nagy lelkesedéssel és nagy-nagy tehetséggel fogtak hozzá — például a fiatalok—, hogy új lapokat, új folyóiratokat létesítsenek, s ezek között jó néhány intézményünk van máris, amelyre oda kell figyelni, és amelyek nyilván keretét jelentik a majdani tartalmi változásnak is. Tehát annak a folyamatnak, ami a mi kultúránkban az elmúlt két esztendőben lezajlott, talán ez a leglényegesebb eleme. Más kérdés az — éppen az előbb utaltam rá —, hogy a--régiek is, és ezek az új intézmények is jelenleg nagyon nehéz helyzetben vannak, egyszerűen pénzügyi okok miatt, tehát szomorúan szemlélem, hogy egy részük nem fogja kibírni ezeket a nehézségeket, és ha nem tudunk nekik segíteni vagy ha valamilyen értékszempont szerint nem tudjuk közülük kiemelten kezelni azokat, amelyekre mindenképpen szükségünk lesz az elkövetkezőkben, akkor egyszerűen meg fognak szűnni. Más, lényeges tényezőnek azt tartom, hogy nyilvánvalóan végre szóhoz jutott, s juthatott nagyon sok fiatal, sokkal több, mint az elmúlt tíz-tizenöt esztendő alatt, amikor szinte párt- politika rangjára emelték itt azt az elvet, hogy a fiatalokat távol kell tartani mindenfajta döntéstől és mindenfajta kulturális intézménytől is. —A költészet és politika mellett magánenber is vagy, van feleséged, gyerekeid. Marad-e valami időd a családra, s ők hogyan fogadják, hogy többet vagy tőlük távol, mint velük? — Véleményem szerint amikor az ember többletmunkát vállal, ez a vállalás közvetlenül terheli a környezetet is. Én is ezzel a többletvállalással többletterhet róttam a környezetemre, a családomra. Hiszen nem vagyok jelen mindennapi gondjaikban, és sajnos — azt is mondhatnám — szinte vasárnapi apává váltam. Négy napot töltök Bukarestben, plusz az utazás, azonkívül az obiigát protokoll, rendezvények, konferenciák, külföldi utak. — Mit tanultál, tapasztaltál ezeken a külországi utakon? Volt-e olyan tapasztalatod, amiről úgy gondoltad, itthon is hasznosítani lehet, s egyáltalán, használtál-e az ilyen utakkal az itthoniaknak? — Hogy milyen szellemi gazdagodást jelentettek számomra ezek az utak, nehéz megítélni, de végül is azt hiszem, hogy ez esetben érvényesíthető a közhely, miszerint másképpen néz szét az ember itthon, ha alkalma volt megtapasztalni, hogy mi történik a világban, valamint azt, hogyan is működnek azok a nyugati demokráciák, amelyekre mi most úgy figyelünk, mint követendő példára. Az utazásoknak van viszont egy másfajta hasznuk is, s ez a kapcsolatteremtés, a közvetlen kapcsolatteremtés és — persze a tájékozódáson kívül — a tájékoztatás. Mert nyugaton sokat tudnak rólunk, ezt-azt észrevettem, de mégsem tudnak eleget, korántsem eleget. Még akkor is, ha rendelkeznek az információkkal, szükség van arra, hogy ezt személyes jelenléttel hitelesítsük. De ne csak politikáról beszéljünk, ha már szóba jöttek a külföldi utak, s ezért a magyar kultúráról is szeretnék beszélni, utalni arra a jelenségre, hogy a magyar emigrációnak a világban különböző központjai alakultak ki, s ezek központjai az irodalomnak is. Jelentős alkotók éltek és élnek az emigrációban, és úgy, ahogy mi itthon, egész eddigi tevékenységünket átértékeltük az elmúlt két esztendőben és folyamatosan átértékeljük menet közben, úgy ezzel párhuzamosan — természetesen más okokból —, de ugyanebben az időszakban, ez a nyugati magyar emigráció is éppen abban a helyzetben van, hogy át kell értékelnie a szerepét. Hiszen bizonyos szellemi és másfajta természetű gátak is leomlottak az anyaországgal szemben, és nagyon fontos, hogy a magyar kultúra e kis, de lényeges központjainak megismerésével és megőrzésével egységesüljön az egyetemes magyar művelődés, egységes vérkeringést és egységes értékrendet alakítson ki magának, függetlenül attól, hogy valaki Chichagóban vagy Marosvásárhelyen alkot. —Azt hiszem ideje, hogy rátérjek beszélgetésünk utolsó kérdésére. Ha a jövő számára palackpostán üzenhetnél, mi az, amit szükségesnek tartanál elmondani? — Nagyon nehéz ilyen üzeneteket fogalmazgatni, mert óhatatlanul közhelyek felé csúszik az ember. Kérdezted, hogy tudtam összebékíteni a politikust és az írót egyszemélyben. Én erre azt válaszolnám, hogy a jövőnek, egy elkövetkező nemzedéknek talán azt kellene megértenie, hogy én is meg mások, más értelmiségiek is azért vállaltuk ezt a kettős szerepet, hogy előbb-utóbb eljuthassunk abba a helyzetbe, amikor már nem kell ilyen kettős szerepet vállalni. — Volna egy kérésem, miszerint a helyhatósági választások után újra találkoznánk, s akkor többet beszélnél a munkád és elképzeléseid politikai vetületé- ről. — Nagyon szívesen. Remélem, hogy a helyhatósági választások után majd arról beszélgethetünk, hogy valóban sikerült egy újabb lépést tennünk olyan helyzet felé, amelyre törekszünk. Nem vagyok már annyira optimista, mint ezelőtt egy évvel voltam. Tudatában vagyok annak, hogy itt radikális fordulat -— egyelőre — nem várható. A választás sem hozhat még ilyen radikális értékrendeződést a társadalomban, de mindenképpen egy fontos lépést jelenthetnek az átrendeződés felé. — Köszönöm a beszélgetést, és boldog karácsonyt kívánok mind neked, mind kedves családodnak. — Én is köszönöm, s ezúttal kívánok neked is kellemes ünnepeket, s ugyanezt kívánom a kedves olvasóknak is. Lejegyezte: Dr. Pávai Zoltán Markó Béla: s, . Készenlét l férfi, 1 asszony, 2 gyermek, 3 pillangó, 5 tücsök, 123 hangya, néhány ribiszkebokor s megszámlálhatatlan fűszál, ennyien férünk el ebben a kertben, s ha most hirtelen minden más elsüllyedne, ha most hirtelen tűz és víz zúdulna minden másra, férfiból, asszonyból, gyermekből, pillangóból, tücsökből, hangyából, ribiszkebokorból és fűszálból állna a világ az idők végeztéig, iszonyú felelősség gondtalanul üldögélni egy fehér kerti széken, elküldeni kisfiádat cigarettáért, elengedni kislányodat moziba, véletlenül eltaposni az 5 tücsök egyikét, hagyni, hogy a 3 pillangó átröppenjen a kerítésen, elnézni, hogy asszonyod bemegy kávét fózni a konyhába, hiszen bármelyik pillanatban készen kell lenned, hiszen még fénylik a nap a levelek között, de már hosszabb az árnyék, s nem tudhatod, mikor fogsz megszólalni újra! Budapest, 1991. augusztus 10.
