Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)

1991-12-24-26 / 301. szám

1991. december 24-26., kedd-csütörtök KARÁCSONY kRÉKÉS megyei hírlap „Kellemes Karácsonyt És boldog Új Évet, Reméljük jó év lesz, Félelem nélküli” (John Lennon) Karácsony. Valamit írnom kellene erről a szép ünnepről, de nem „érzem” a karácsonyi han­gulatot. A kirakatok ugyan bom­bázzák már a járókelőket, az ajándékvásárlás is nagyban zaj­lik, de ez valahogy nem az iga­zi... Ülök a papírom fölött, s a zenéből várok ihletet. Régről ismert, lassan-lassan mítosz­dalok, John Lennon muzsikája szól az elnyűtt magnóból. Több, mint egy évtizede ő is elment már... Lemezeinken, szalagjain­kon, tévében, s bennünk azon­ban ma is él. Happy Xmas (War is Over), azaz Boldog Karácsonyt (A há­borúnak vége) hangzik föl ép­pen a szívbemarkoló dal. Háború... Sajnos nincs vége. Az emberiség pusztítása mind a mai napig tart — alig néhány száz kilométerre csak tőlünk. Menekültáradat önt el bennün­ket, s csak jönnek, egyre jönnek. Félnek. Féltik gyermekeiket, családjukat, életüket... Mit érez­hetnek ők a szent napon távol szülőföldjüktől? Hogyan ma­gyarázzák meg csöppsége­iknek, akik látták a gyilkolást: a karácsony a szeretet ünnepe?! Egy esztendeje még együtt díszítették a fát a papával. Az ajándékozáskor szorosan ölel­ték át egymást, boldog szeretet honolt a kicsi lakásban. A papát egy fejlövés terítette le a napok­ban... „A háborúnak vége, ha te is akarod! A háborúnak vége, most!” — fejezi be a dalt a Beatles egykori zenésze. Háború... Az emberi­ség legnagyobb karácsonya az lesz, ha véget ér az öldöklés. Az lesz a legszentebb ünnep!... ,.Mother" (Anya) — szakad ki a magnóból a következő szám. Édesanyám sokat mesélt gyermekkora karácsonyáról. Hetekkel előtte készültek rá. Diót festettek arany- és ezüstszí­nűre, karácsonyfadíszt készítet­tek papírból, aprósüteményt sü­töttek... Mesélt a családi fészek melegéről, az együvé tartozás­ról, a megható-szegényes aján­dékokról, az igaz, őszinte szere­tettől... „Egy alkalommal — emléke­zett vissza — mindössze egy napig állt a karácsonyfánk. De állt! Egy tanítónő (a nagyma­mám) nem «hódolhatott» abban az időben efféle vallási «hóbor­toknak». Este feldíszítettük, másnap ki kellett dobnunk a nagyranőtt tűlevelűt. Anyuka vállalta a kockázatot. Értünk, a gyerekekért...” Anya! Világra hozza, felne­veli gyermekét, önzetlenül AD, egész élete során. O a család lelke, ki sohasem felejtkezett el rólunk, az ajándékozáskor sem. Mi se felejtsük el őt!... Anya. Apa. Testvérek. Gye­rekek. — Karácsonykor az egész család együtt van. Az egész család... — a legszentebb kötelék... Újabb megrázó ének csendül fel, Real Love (Igazi szeretet) a címe. Egészen más jut eszembe a dal hallatán, melyről nem „szabadna” írnom, szentségtö­rő... Órákon át kóvályogni a nyir­kos decemberi utcákon: üzletbe be, üzletből ki... Mert venni KELL valamit, mert ez az elvá­rás, mert a másik is ad, mert megsértődik máskülönben... Veszekedni, gyűlölködni egy éven keresztül — hogy az aján­dékozáskor „megtisztulva” és Szent ünnep, Lennon, sok minden más... megbocsátva mindjárt 10 percig „boldogok” legyenek. Álszen­teskedve, megtagadva önmagu­kat, szemébe hazudni másoknak — és saját magának... Igazi szeretet... Valahogy hiánycikk manapság. Legyünk őszinték, egyszer-egyszer belő­lünk is hiányzik. Pedig amire minden, kegyetlen világunkban élő ember igazán vágyik, az „ta­lán csak egy kis szeretet...” HELP! (Segítség!) — Ön gyilkosságok. Magány. Munka nélküliség. Szegénység. Árva gyerekek. Nyugdíjasok. Segítég! Jézus születésének napján megsokszorozódik az öngyil­kosságok száma. A szeretet ün­nepét súlyos csapásként élik meg sokan. Magányosak, bol- dogtal anok, elhagyottak és elha­gyatottak. ,,Igy legalább szerzek egy örömteli karácsonyt a csalá­domnak!...” — visszhangzanak fülemben egy közeli ismerősöm szavai. Nem gondoltuk, hogy tényleg megteszi — túlélte. Azóta boldog! Hazánkban immár három­százezerfölé rúg a munkanélkü­liek száma. Az ő legszebb aján­dékuk az lenne, ha újra dolgoz­hatnának, pénzt kereshetnének családjuknak, maguknak. S ak­kor lenne is valami a feldíszített tűlevelű alatt... De mit tesz alá az, akinek a mindennapi betevő­re is alig telik? Ők hogyan ünne­pelnek majd? Valóban ünnep lesz számukra? Sóvárogva nézi a díszes kirakatokat, már sokad- jára számolja meg a pénzét -— hátha mégis kitelik a picinek egy szép játékra. Holott tudja, pénze kevés, a kicsi lány pedig már két éve úgyis kapott egy babát... De a szegénység nem egyen­lő a boldogtalansággal! Sőt! Az utolsó fillérekből, olcsón meg­vásárolt, vagy éppen saját kezű­leg készített ajándékok talán többet is érnek, mint Barbie baba bárgyú mű-mosolya. Nem az ajándékok árától és sokaságától függ egy család összetartozása. A szeretettől! A szívből jövő adni vágyás­tól!... Vannak, akiket elhagytak szülei. A gondozónőkön kívül jóformán senkijük sincs a vilá­gon. Árvák. Az ő ünnepük mi­lyen lesz? Ők sohasem szaladhatnak édesanyjukhoz, ha megütötték magukat, nem mehetnek el apu­kájukkal focizni, fagyizni. Nagymamájuk sem készít nekik finom süteményt... Nem hallják soha-soha:„Drága kisfiam!”... Segítség! Segítség! Imagine (Képzeld el) — is­merem fel Lennon talán legmeg- hatóbb dalát. Igen, képzeljük el, hogy egyedül vagyunk, nyomorban élünk, gyermekünket nem tud­juk megajándékozni, sírva szo­rongva „várjuk” az ünnepeket. Képzeljük el, hisz’ nem tudhat­juk, mit hoz számunkra a jövő. Ne feledkezzünk meg a rászorultakról, segítsünk a ma­gunk módján! Képzeld el, hogy béke van, hogy boldog vagy! Bújj oda kedvesedhez, édes­anyádhoz, kicsi gyermekedhez, vagy ahhoz, akit a legjobban szeretsz! S képzeljetek el egy szebb, örömtelibb világot! Add át magad a meghatottságnak, az ünnep vonzerejének, a szeretet­nek! Ha ma átérzed ezt, ez erőt kell, hogy adjon az év többi 364 napjára. A zenész hangja elhalkul, majd kattan a magnó. (Egy-egy lemez, kazetta da­lokból áll. Mindennapjaink apró képek, mozaikok halmaza. Élményeink mind-mind apró epizódok. Ahogy az én „karácsony-vilá­gom”.) Talán még annyit „szalagzár­ta” után: Képzeljék el a boldog­ságot — s boldogok lesznek, nem csak karácsony szent ünne­pén... „Holdfény a víz tükrén, Napfény az arcomon. Te hozzám tartozol S én hozzád tartozom. Az égből ügyelnek Reánk az angyalok, Teljesült a jóslat. A varázslat hatott.” (John Lennon) Szigeti Csaba M ost a leghosszabbak az éjszakák, ilyen­kor kell elindulni a fény felé. Holdvilágos de­rengésben, babonás remény­nyel kémleljük az eget, hogy a milliárd hunyorgó lám- pácska mellett feltűnik-e va­lamely ismeretlen csillag, amely a szeretet, a béke, a megértés ígéretét hozza, mint ahogy történt az idők kezdetén, Betlehem fölött. Vajon érdemesek vagyunk a megváltásra, és tudunk leg­alább néhány napon át úgy élni, ahogy illő lenne egész életünk során? Itt az alka­lom, meg kell próbálni. Ha állandó káromkodások közt vagyunk, ne csodálkoz­zunk, ha nem száll az ég felé az alkalmi imádság. Örökös civódások, csahos marako­dás szünetében hamisan hangzik a szó, amely csak az ünnepek idejére hirdeti a szeretetet. Ezért hát önma­gunkon kell kezdeni a meg­váltást, nem arra várva, hogy majd a másik nyújtja a kezét békülésre. Sebesen szétter­jedt felettünk a rontás szelle­me, ideje, hogy a jó is győze­delmeskedjék végre. Talán az utolsó alkalom, még in­nen a szakadékon, még nem elsüllyedve a nyomor, a bi­zonytalanság posványában, hogy meginduljunk az ígéret földje felé. Lassan már ígéret sincs, a saját szebre dolgozó, önjelölt prófétácskák erről is megfeledkeznek. Apró szi­getek vannak, mindenki be- gubózik a saját kis odújába és várja, mikor múlik el a lidérces idő. Békesség földön az em­bernek. Az angyali seregek víg éneke nehezen jut el kö­zénk. Egymásnak ugrasztott emberek hörgésétől hangos a lég, és bár ez édes muzsika annak, aki megosztani és uralkodni akar, de a meg­nyomorított lelkű alattvalók fölött csak kétes értékű kéj minden basáskodás. És a mohón összeharácsolt kú­riák falai közé elhallatszik a földi jaj és az egek intő jele? Szóljon egy imádság azo­kért, akiken már csak az ima segíthet. Az otthonaikból Zsoltár elüldözöttekért, a menekül­tekért. Nem lehetünk érzé­ketlenek, ha tőlünk nem is oly távol háború dúl. Földön­futók tízezrei keresnek me­nedéket, s a láng, ha egyszer elharapódzik, ugyan ki állít­ja meg? Vigyázzunk a tűz­hely melegére, nehogy el­szabaduljon az ördög, s benn égjünk, saját otthonunkban. Terebélyesedik a szegé­nyek karácsonyfája. Nemze­dékek, amelyek csak hallo­másból tudtak az éhezésről, a munkanélküliségről, most egyre nagyobb számban megtapaszthatják a nyomo­rúságot. Számukra hihetetle­nül hangzik a karácsonyi halleluja, amikor nem ka­lács, de darab kenyér is csak ritkán adatik. Legyen már hite mindenkinek, hit abban, hogy élni és boldogulni nem csak az elit keveseknek van jussa ezen a világon. Aki élete javát már letud­ta, ne reszkető térdekkel bo­ruljon imára: Uram, szaba­díts meg a földi keservektől. Ne bűnhődjék a sokaság az elfecsérelt évtizedekért, hi­szen csak így maradhatott fenn az élet, ha a munkánk, gondolatunk és verejtékünk táplálta e hazát, amely ime mégis a mi hazánk, szeret­nénk, ha felvirágozna álta­lunk. Köszönet érte minden­kinek, aki az éveit, s az életét adta érte. Kisded, aki ma születik, mint ama názáreti, ne kell­jen rettegnie a Heródesek eszelős bosszújától. Jókedv, élet és jó munka várjon min­denkit, különben mivégre jöttünk e világra? Inkább a jó példa, amit felmutatha­tunk, az erősödjön végre, s akkor a csahos próféták hangja egy lesz a kutyauga­tással, amely nem hallatszik az egekig. K ell most egy kis pi­henő, lélektisztító csend, amely erőt ad hétköznapokra. Vannak ér­tékeink, van mire vigyázni, óvjuk őket, vigyázzunk jó magunkra. .S ilyenkor még az a csoda is megeshet, hogy aki frissiben megkergült a hatalom mámorától, talán kigyógyul a bajból. Ha nem, hát ispotályba vele! Hogy az egészséges többség önfeled­ten énekelhesse: mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok. Andódy Tibor Apa és a Mennyből az angyal Néhány pohár könnyű bor, kaparós, filter nél­küli cigaretták füstje, bejgliromok, feldúlt sültes tálak. Odakünn lucskos, lassan fagybaálló kará­csony este, valamiféle angyalos-békés hangulat. Csendbe foszló halk beszélgetés, amelyre észre­vétlen rátelepszik az ünnep. A neszek nem túl fontosak, szépen illeszkednek a régen várt, áldott- áhított családi harmóniába. Valahol a másik szobában halkan szól a rádió, benne Bach muzsikájának bársonyos hangjai. Nézzük a poharakat, keressük a törékeny pillana­tok varázsát megtartani képes szavakat. Anya töri meg a csendet. Régen volt gyertyákra, elsikkadt csilagszórós estére emlékezik. Akkortájt, ’64-ben kopogós, hideg karácsony elé néztünk. Apa és ő hittek benne, hogy fordítani tudnak közös életükön. Szilaj, vad indulatok, ten­gerként feltörő duhaj kedvek vezették Apát sok­szor öntudatlan. A kitörő érzelmeknek Apa akkor sem tudott parancsolni. Zsíros kenyeres szegénységben, férc, olcsó ru­hák mosóporszagú miliőjében viselték nehezen- türelmetlenül az életet. Apa beteg volt akkoron, el- hányagolt gyomor- (nyomor?) fekélye nem tűrte tovább a ráerőszakolt sovány ennivalót, a kemény munkát, a hosszú esti elbitangolásokat. A kórházi ágyon éppolyan esendően szánni- szeretnivalóan feküdt, mint még oly’ sokszor. Friss műtéti hege szépen gyógyult, ám annyira még nem volt jól, hogy felkelhessen, csak lopva osont a szürke koszködbe temetkezett ablakhoz, hogy vessen néhány sóvár pillantást a karácsonyi bevásárlás nyüzsgésébe feledkezett utcára. Aztán megjöttünk, húgom anyám karján, én ormótlan, bumfordi télikabátba csomagolva. Nagyhangú, harsány gyerekemberkét mindjárt birtokba vettem régen várt találkozásukat. Ott to- porzékoltam az orvosságszagú kórterem homá­lyos sarkában az ágy mellett, s dőlt belőlem a szó, a kölyök fékezhetetlen mesélni vágyása. A szom­széd Babi meglesett játékairól, a fáskamrába állí­tott varászos haragoszöld fenyőről meg a csuda­szép díszekről, amelyek neki és nem nekem csalo­gatják be az angyalokat. Apám nem szólt, belezuhant a tehetetlen nagy­beteg szomorúságába. Mit is mondhatott volna, mikor még annyi pénzünk se volt, hogy a fennhéjá­zó, gőgös orvos zsebébe csúsztassunk? S külön­ben is nem fenyőre, hanem tűzifára, húsra, apró kis édességekre se futotta?! Anyám nehezen húzott ki a kórteremből. Bőg­tem, toporzékoltam, még a sétálóutcái csavargás, az Inota csoki sem nyugtatott meg. Nehezen aludt el apám, sokáig forgolódott az ágyon. Ott bennt, legbelül nyomta, nem hagyta nyugodni valami. Talán még sírt is, bár nem szoká­sa. Másnap a nagyvizitre megragasztotta ezer cse­répre tört lelkét. Mosolyogva kérte a doktort: en­gedje őt haza, legalább szentestére. Attól csak jobban lesz... Nagy boldogan vette fel a sárgult nejloninget, sietve kapta fel a téliesített zakót. Ment, indult volna haza, csak azok a csábító kirakatok nem engedték. Némán kiabálták: Gyere, vegyél vala­mit a kölykeidnek! Hát ennyit se tudsz?! Jani nem sokat kérdezett, igaz, nem is volt a dolgon sok megbeszélni való. Neki is van sráca, ide is jönniük kéne azoknak a rohadt angyaloknak. Sietősen betette az ajtót maga után, s átbotorkálva a szűk sikátorokon, hamar leértek a kisállomásra. Szikrázott a lapát az eggyéfagyott szénhalmon, amikor belevágta. Fájt minden lépés, a legyengült testen hamar úrrá lett a fáradtság. Minden, csípő­ből indított mozdulat után le kellett győzni azt a - szűnni nem akaró nyilai lást, ami egyre csak erősö­dött. Egy örökkévalóság, vagy még annál is több telt el ebben a nem emberi monotóniában. A pénztárban apa már nem érzett semmit, a hó­lyagos tenyerében mozdulatlanul feküdtek a gyűrt százasok. Lassan alkonyodon. A hideg város ki- haltságában még akadt egy-két árva bolt, amely a későn beszédülőkre, az utolsó utáni pillanatban érkezőkre várt fogyatkozó reményeiben. Gyűltek a csomagok, a családi boldogságot megváltani hivatottak. A fenyőárus is kellőképpen berúgött, s némi rábeszélés után olcsón odaadta a gyantasza- gú hatalmas fát. Aznap este a kredenc mögé bújva, rejtekhelye­men duzzogtam át a szegényes készülődést. Nem láttam Apa arcát, amikor belépett. Csak a hamisan el-elcsukló hangon énekelt Mennybőlazangyalra emlékszem... Kőhalmi Endre

Next

/
Thumbnails
Contents