Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-24-26 / 301. szám
1991. december 24-26., kedd-csütörtök KARÁCSONY kRÉKÉS megyei hírlap „Kellemes Karácsonyt És boldog Új Évet, Reméljük jó év lesz, Félelem nélküli” (John Lennon) Karácsony. Valamit írnom kellene erről a szép ünnepről, de nem „érzem” a karácsonyi hangulatot. A kirakatok ugyan bombázzák már a járókelőket, az ajándékvásárlás is nagyban zajlik, de ez valahogy nem az igazi... Ülök a papírom fölött, s a zenéből várok ihletet. Régről ismert, lassan-lassan mítoszdalok, John Lennon muzsikája szól az elnyűtt magnóból. Több, mint egy évtizede ő is elment már... Lemezeinken, szalagjainkon, tévében, s bennünk azonban ma is él. Happy Xmas (War is Over), azaz Boldog Karácsonyt (A háborúnak vége) hangzik föl éppen a szívbemarkoló dal. Háború... Sajnos nincs vége. Az emberiség pusztítása mind a mai napig tart — alig néhány száz kilométerre csak tőlünk. Menekültáradat önt el bennünket, s csak jönnek, egyre jönnek. Félnek. Féltik gyermekeiket, családjukat, életüket... Mit érezhetnek ők a szent napon távol szülőföldjüktől? Hogyan magyarázzák meg csöppségeiknek, akik látták a gyilkolást: a karácsony a szeretet ünnepe?! Egy esztendeje még együtt díszítették a fát a papával. Az ajándékozáskor szorosan ölelték át egymást, boldog szeretet honolt a kicsi lakásban. A papát egy fejlövés terítette le a napokban... „A háborúnak vége, ha te is akarod! A háborúnak vége, most!” — fejezi be a dalt a Beatles egykori zenésze. Háború... Az emberiség legnagyobb karácsonya az lesz, ha véget ér az öldöklés. Az lesz a legszentebb ünnep!... ,.Mother" (Anya) — szakad ki a magnóból a következő szám. Édesanyám sokat mesélt gyermekkora karácsonyáról. Hetekkel előtte készültek rá. Diót festettek arany- és ezüstszínűre, karácsonyfadíszt készítettek papírból, aprósüteményt sütöttek... Mesélt a családi fészek melegéről, az együvé tartozásról, a megható-szegényes ajándékokról, az igaz, őszinte szeretettől... „Egy alkalommal — emlékezett vissza — mindössze egy napig állt a karácsonyfánk. De állt! Egy tanítónő (a nagymamám) nem «hódolhatott» abban az időben efféle vallási «hóbortoknak». Este feldíszítettük, másnap ki kellett dobnunk a nagyranőtt tűlevelűt. Anyuka vállalta a kockázatot. Értünk, a gyerekekért...” Anya! Világra hozza, felneveli gyermekét, önzetlenül AD, egész élete során. O a család lelke, ki sohasem felejtkezett el rólunk, az ajándékozáskor sem. Mi se felejtsük el őt!... Anya. Apa. Testvérek. Gyerekek. — Karácsonykor az egész család együtt van. Az egész család... — a legszentebb kötelék... Újabb megrázó ének csendül fel, Real Love (Igazi szeretet) a címe. Egészen más jut eszembe a dal hallatán, melyről nem „szabadna” írnom, szentségtörő... Órákon át kóvályogni a nyirkos decemberi utcákon: üzletbe be, üzletből ki... Mert venni KELL valamit, mert ez az elvárás, mert a másik is ad, mert megsértődik máskülönben... Veszekedni, gyűlölködni egy éven keresztül — hogy az ajándékozáskor „megtisztulva” és Szent ünnep, Lennon, sok minden más... megbocsátva mindjárt 10 percig „boldogok” legyenek. Álszenteskedve, megtagadva önmagukat, szemébe hazudni másoknak — és saját magának... Igazi szeretet... Valahogy hiánycikk manapság. Legyünk őszinték, egyszer-egyszer belőlünk is hiányzik. Pedig amire minden, kegyetlen világunkban élő ember igazán vágyik, az „talán csak egy kis szeretet...” HELP! (Segítség!) — Ön gyilkosságok. Magány. Munka nélküliség. Szegénység. Árva gyerekek. Nyugdíjasok. Segítég! Jézus születésének napján megsokszorozódik az öngyilkosságok száma. A szeretet ünnepét súlyos csapásként élik meg sokan. Magányosak, bol- dogtal anok, elhagyottak és elhagyatottak. ,,Igy legalább szerzek egy örömteli karácsonyt a családomnak!...” — visszhangzanak fülemben egy közeli ismerősöm szavai. Nem gondoltuk, hogy tényleg megteszi — túlélte. Azóta boldog! Hazánkban immár háromszázezerfölé rúg a munkanélküliek száma. Az ő legszebb ajándékuk az lenne, ha újra dolgozhatnának, pénzt kereshetnének családjuknak, maguknak. S akkor lenne is valami a feldíszített tűlevelű alatt... De mit tesz alá az, akinek a mindennapi betevőre is alig telik? Ők hogyan ünnepelnek majd? Valóban ünnep lesz számukra? Sóvárogva nézi a díszes kirakatokat, már sokad- jára számolja meg a pénzét -— hátha mégis kitelik a picinek egy szép játékra. Holott tudja, pénze kevés, a kicsi lány pedig már két éve úgyis kapott egy babát... De a szegénység nem egyenlő a boldogtalansággal! Sőt! Az utolsó fillérekből, olcsón megvásárolt, vagy éppen saját kezűleg készített ajándékok talán többet is érnek, mint Barbie baba bárgyú mű-mosolya. Nem az ajándékok árától és sokaságától függ egy család összetartozása. A szeretettől! A szívből jövő adni vágyástól!... Vannak, akiket elhagytak szülei. A gondozónőkön kívül jóformán senkijük sincs a világon. Árvák. Az ő ünnepük milyen lesz? Ők sohasem szaladhatnak édesanyjukhoz, ha megütötték magukat, nem mehetnek el apukájukkal focizni, fagyizni. Nagymamájuk sem készít nekik finom süteményt... Nem hallják soha-soha:„Drága kisfiam!”... Segítség! Segítség! Imagine (Képzeld el) — ismerem fel Lennon talán legmeg- hatóbb dalát. Igen, képzeljük el, hogy egyedül vagyunk, nyomorban élünk, gyermekünket nem tudjuk megajándékozni, sírva szorongva „várjuk” az ünnepeket. Képzeljük el, hisz’ nem tudhatjuk, mit hoz számunkra a jövő. Ne feledkezzünk meg a rászorultakról, segítsünk a magunk módján! Képzeld el, hogy béke van, hogy boldog vagy! Bújj oda kedvesedhez, édesanyádhoz, kicsi gyermekedhez, vagy ahhoz, akit a legjobban szeretsz! S képzeljetek el egy szebb, örömtelibb világot! Add át magad a meghatottságnak, az ünnep vonzerejének, a szeretetnek! Ha ma átérzed ezt, ez erőt kell, hogy adjon az év többi 364 napjára. A zenész hangja elhalkul, majd kattan a magnó. (Egy-egy lemez, kazetta dalokból áll. Mindennapjaink apró képek, mozaikok halmaza. Élményeink mind-mind apró epizódok. Ahogy az én „karácsony-világom”.) Talán még annyit „szalagzárta” után: Képzeljék el a boldogságot — s boldogok lesznek, nem csak karácsony szent ünnepén... „Holdfény a víz tükrén, Napfény az arcomon. Te hozzám tartozol S én hozzád tartozom. Az égből ügyelnek Reánk az angyalok, Teljesült a jóslat. A varázslat hatott.” (John Lennon) Szigeti Csaba M ost a leghosszabbak az éjszakák, ilyenkor kell elindulni a fény felé. Holdvilágos derengésben, babonás reménynyel kémleljük az eget, hogy a milliárd hunyorgó lám- pácska mellett feltűnik-e valamely ismeretlen csillag, amely a szeretet, a béke, a megértés ígéretét hozza, mint ahogy történt az idők kezdetén, Betlehem fölött. Vajon érdemesek vagyunk a megváltásra, és tudunk legalább néhány napon át úgy élni, ahogy illő lenne egész életünk során? Itt az alkalom, meg kell próbálni. Ha állandó káromkodások közt vagyunk, ne csodálkozzunk, ha nem száll az ég felé az alkalmi imádság. Örökös civódások, csahos marakodás szünetében hamisan hangzik a szó, amely csak az ünnepek idejére hirdeti a szeretetet. Ezért hát önmagunkon kell kezdeni a megváltást, nem arra várva, hogy majd a másik nyújtja a kezét békülésre. Sebesen szétterjedt felettünk a rontás szelleme, ideje, hogy a jó is győzedelmeskedjék végre. Talán az utolsó alkalom, még innen a szakadékon, még nem elsüllyedve a nyomor, a bizonytalanság posványában, hogy meginduljunk az ígéret földje felé. Lassan már ígéret sincs, a saját szebre dolgozó, önjelölt prófétácskák erről is megfeledkeznek. Apró szigetek vannak, mindenki be- gubózik a saját kis odújába és várja, mikor múlik el a lidérces idő. Békesség földön az embernek. Az angyali seregek víg éneke nehezen jut el közénk. Egymásnak ugrasztott emberek hörgésétől hangos a lég, és bár ez édes muzsika annak, aki megosztani és uralkodni akar, de a megnyomorított lelkű alattvalók fölött csak kétes értékű kéj minden basáskodás. És a mohón összeharácsolt kúriák falai közé elhallatszik a földi jaj és az egek intő jele? Szóljon egy imádság azokért, akiken már csak az ima segíthet. Az otthonaikból Zsoltár elüldözöttekért, a menekültekért. Nem lehetünk érzéketlenek, ha tőlünk nem is oly távol háború dúl. Földönfutók tízezrei keresnek menedéket, s a láng, ha egyszer elharapódzik, ugyan ki állítja meg? Vigyázzunk a tűzhely melegére, nehogy elszabaduljon az ördög, s benn égjünk, saját otthonunkban. Terebélyesedik a szegények karácsonyfája. Nemzedékek, amelyek csak hallomásból tudtak az éhezésről, a munkanélküliségről, most egyre nagyobb számban megtapaszthatják a nyomorúságot. Számukra hihetetlenül hangzik a karácsonyi halleluja, amikor nem kalács, de darab kenyér is csak ritkán adatik. Legyen már hite mindenkinek, hit abban, hogy élni és boldogulni nem csak az elit keveseknek van jussa ezen a világon. Aki élete javát már letudta, ne reszkető térdekkel boruljon imára: Uram, szabadíts meg a földi keservektől. Ne bűnhődjék a sokaság az elfecsérelt évtizedekért, hiszen csak így maradhatott fenn az élet, ha a munkánk, gondolatunk és verejtékünk táplálta e hazát, amely ime mégis a mi hazánk, szeretnénk, ha felvirágozna általunk. Köszönet érte mindenkinek, aki az éveit, s az életét adta érte. Kisded, aki ma születik, mint ama názáreti, ne kelljen rettegnie a Heródesek eszelős bosszújától. Jókedv, élet és jó munka várjon mindenkit, különben mivégre jöttünk e világra? Inkább a jó példa, amit felmutathatunk, az erősödjön végre, s akkor a csahos próféták hangja egy lesz a kutyaugatással, amely nem hallatszik az egekig. K ell most egy kis pihenő, lélektisztító csend, amely erőt ad hétköznapokra. Vannak értékeink, van mire vigyázni, óvjuk őket, vigyázzunk jó magunkra. .S ilyenkor még az a csoda is megeshet, hogy aki frissiben megkergült a hatalom mámorától, talán kigyógyul a bajból. Ha nem, hát ispotályba vele! Hogy az egészséges többség önfeledten énekelhesse: mennyből az angyal, lejött hozzátok, pásztorok, pásztorok. Andódy Tibor Apa és a Mennyből az angyal Néhány pohár könnyű bor, kaparós, filter nélküli cigaretták füstje, bejgliromok, feldúlt sültes tálak. Odakünn lucskos, lassan fagybaálló karácsony este, valamiféle angyalos-békés hangulat. Csendbe foszló halk beszélgetés, amelyre észrevétlen rátelepszik az ünnep. A neszek nem túl fontosak, szépen illeszkednek a régen várt, áldott- áhított családi harmóniába. Valahol a másik szobában halkan szól a rádió, benne Bach muzsikájának bársonyos hangjai. Nézzük a poharakat, keressük a törékeny pillanatok varázsát megtartani képes szavakat. Anya töri meg a csendet. Régen volt gyertyákra, elsikkadt csilagszórós estére emlékezik. Akkortájt, ’64-ben kopogós, hideg karácsony elé néztünk. Apa és ő hittek benne, hogy fordítani tudnak közös életükön. Szilaj, vad indulatok, tengerként feltörő duhaj kedvek vezették Apát sokszor öntudatlan. A kitörő érzelmeknek Apa akkor sem tudott parancsolni. Zsíros kenyeres szegénységben, férc, olcsó ruhák mosóporszagú miliőjében viselték nehezen- türelmetlenül az életet. Apa beteg volt akkoron, el- hányagolt gyomor- (nyomor?) fekélye nem tűrte tovább a ráerőszakolt sovány ennivalót, a kemény munkát, a hosszú esti elbitangolásokat. A kórházi ágyon éppolyan esendően szánni- szeretnivalóan feküdt, mint még oly’ sokszor. Friss műtéti hege szépen gyógyult, ám annyira még nem volt jól, hogy felkelhessen, csak lopva osont a szürke koszködbe temetkezett ablakhoz, hogy vessen néhány sóvár pillantást a karácsonyi bevásárlás nyüzsgésébe feledkezett utcára. Aztán megjöttünk, húgom anyám karján, én ormótlan, bumfordi télikabátba csomagolva. Nagyhangú, harsány gyerekemberkét mindjárt birtokba vettem régen várt találkozásukat. Ott to- porzékoltam az orvosságszagú kórterem homályos sarkában az ágy mellett, s dőlt belőlem a szó, a kölyök fékezhetetlen mesélni vágyása. A szomszéd Babi meglesett játékairól, a fáskamrába állított varászos haragoszöld fenyőről meg a csudaszép díszekről, amelyek neki és nem nekem csalogatják be az angyalokat. Apám nem szólt, belezuhant a tehetetlen nagybeteg szomorúságába. Mit is mondhatott volna, mikor még annyi pénzünk se volt, hogy a fennhéjázó, gőgös orvos zsebébe csúsztassunk? S különben is nem fenyőre, hanem tűzifára, húsra, apró kis édességekre se futotta?! Anyám nehezen húzott ki a kórteremből. Bőgtem, toporzékoltam, még a sétálóutcái csavargás, az Inota csoki sem nyugtatott meg. Nehezen aludt el apám, sokáig forgolódott az ágyon. Ott bennt, legbelül nyomta, nem hagyta nyugodni valami. Talán még sírt is, bár nem szokása. Másnap a nagyvizitre megragasztotta ezer cserépre tört lelkét. Mosolyogva kérte a doktort: engedje őt haza, legalább szentestére. Attól csak jobban lesz... Nagy boldogan vette fel a sárgult nejloninget, sietve kapta fel a téliesített zakót. Ment, indult volna haza, csak azok a csábító kirakatok nem engedték. Némán kiabálták: Gyere, vegyél valamit a kölykeidnek! Hát ennyit se tudsz?! Jani nem sokat kérdezett, igaz, nem is volt a dolgon sok megbeszélni való. Neki is van sráca, ide is jönniük kéne azoknak a rohadt angyaloknak. Sietősen betette az ajtót maga után, s átbotorkálva a szűk sikátorokon, hamar leértek a kisállomásra. Szikrázott a lapát az eggyéfagyott szénhalmon, amikor belevágta. Fájt minden lépés, a legyengült testen hamar úrrá lett a fáradtság. Minden, csípőből indított mozdulat után le kellett győzni azt a - szűnni nem akaró nyilai lást, ami egyre csak erősödött. Egy örökkévalóság, vagy még annál is több telt el ebben a nem emberi monotóniában. A pénztárban apa már nem érzett semmit, a hólyagos tenyerében mozdulatlanul feküdtek a gyűrt százasok. Lassan alkonyodon. A hideg város ki- haltságában még akadt egy-két árva bolt, amely a későn beszédülőkre, az utolsó utáni pillanatban érkezőkre várt fogyatkozó reményeiben. Gyűltek a csomagok, a családi boldogságot megváltani hivatottak. A fenyőárus is kellőképpen berúgött, s némi rábeszélés után olcsón odaadta a gyantasza- gú hatalmas fát. Aznap este a kredenc mögé bújva, rejtekhelyemen duzzogtam át a szegényes készülődést. Nem láttam Apa arcát, amikor belépett. Csak a hamisan el-elcsukló hangon énekelt Mennybőlazangyalra emlékszem... Kőhalmi Endre
