Békés Megyei Hírlap, 1991. december (46. évfolyam, 282-305. szám)
1991-12-16 / 294. szám
mesterhez, aki mindjárt adott a gipszöntődébe egy helyet szeptember elejéig. A főiskolán reggel 8-től 12-ig rajzolunk, eddig fejet, de már tegnap aktot is kezdtünk. Az epreskerti telepen tanulunk, nekem nagyon tetszik ez a hely. Antal Dezső tanársegéd vezetése alatt tanulunk. Délután szabad vagyok, ilyenkor festeni szoktam. Voltam a budai hegyek közt. Vasárnap egész délelőtt a Szépművészeti Múzeumban voltam, nekem legjobban tetszenek a Munkácsy-képek és Gyárfás „Fekete ruhás” című képe. Most látom, hogy mit neveznek művészetnek. Az ebédem Démuszéknál van. A reggelit és vacsorámat, ha jó ebédem van, el szoktam felejteni. Minden alkalmat kihasználok csakhogy tanulhassak. Különben egészséges vagyok, amit a tanár úrnak is kívánok. Mély tisztelettel: Gyurka” A következő levél a gyulai karácsonyi képtárlatra való készülődésről szól: „Kedves Tanár úr! A lapot megkaptam és örömmel olvastam a hírt. Tehát a sok aggodalom mégis örömet szült. De azért még nem biztos az ott maradás? Milyen jó volna, ha tényleg a tanár úr is részt venne a tárlaton. Én hazaküldöm a kiválasztott képeket, lehet, hogy a nagy képet is hazaküldöm odáig. Hát a többi urak dolgoznak vagy csavarognak? Bíró Gyurka festő vagy fotográfus? A tanár úrnak — most tudom — jól esik egy kis szabad pihenés. Én dolgozom és tanulok. Az itteni tárlatokat nem is igen nézem, mert olyan rossz dolgok vannak, hogy elmegy a kedvem mindentől. Most semmi különöset nem tudok. Budapest, 1926. november 17. Mély tisztelettel: Gyurka.” A Békés című gyulai lap 1926. december 22-ei számában cikk jelenik meg, „Karácsonyi képtárlat Gyulán” címmel. Ezen a tárlaton találkozik tanár és tanítvány. A kiállításon mindketten szerepelnek. Amint a cikk írja, a tárlatot dr. Kovacsics Dezső főispán nyitotta meg. A tárlatot — amely a vármegyeháza dísztermében volt — szintén a Közművelődési Egyesület rendezte. Sajnos a művészet iránt érdeklődők szárny mindössze 63 fő volt. Barkász Lajos képei abszolút értékű, kiforrott művészi munkák, köztük az első és második számúak a tárlat vezető sampionjai. Tornyai János és Wagner József művei nem kevésbé mesteriek, de kiváló produktumok Fáber József, Sain Márton, Firtosi József Dezső munkái. Szilágyi Istvánnak „A hajnal” című kompozíciója meglepő haladást mutat. Kohán György képei figyelemre méltóak és szép reményekre jogosítanak. Técsy László jáét gipszszobrát nem kell név szerint bemutatnunk. Mindenki rájuk ismerhet. Aki a természetet ily híven tudja utánozni, az valódi művész.” Kohán Györgynek a képzőművészeti főiskolába való felvételével kapcsolatban idéznem kell a Békés Megyei Hírlap 1927. december 1-jei számát, melynek egyes részletei így szólnak: „Felvették a képzőművészeti főiskolára Kohán György gyulai kovácsinast, a nemrégen felfedezett magyar festőtehetséget. Háromszáz jelentkező közül csak negyvenet vettek fel... a gyulai egyszerű kovácsmester fia, Kohán György, aki 14 éves koráig maga is az üllő és sziporkázó vas mellett álmodott a festészetről, elindult karrierjének útján. Mert annak lehet nevezni azt az utat, amelyen ez a tizenhét éves gyermek a gyulai kovácsműhelyből a budapesti képzőművészeti főiskoláig eljutott. Dr. Szilágyi László rendőrtanácsos, a fiatal magyar festőtehetség atyai pártfogója, a Békés Megyei Hírlap munkatársának örömmel mesélte el Kohán György sikerének történetét. — Édesapja egyszerű, szorgalmas iparos, akinek kovácsműhelye van Gyulán — így kezdte dr. Szilágyi a magyar tehetségek megszületésére jellemző érdekes történetet. — A gyerek négy polgári iskolát végzett, aztán beállt az édesapja mellé a műhelybe. 1924-ben a gyulai közművelődési egyesület egyik tagja, József Dezső rajztanár, aki itt a képzőművészeti ügyeket intézi, felkeresett és elmondta nekem, hogy az iparostanonc iskolában a tanítványai között van egy 14 éves gyerek, aki olyan nagyfokú rajztehetséget árult el, hogy érdemes volna törődni vele és az üllő mellől útjára indítani. Magamhoz hívattam és átvizsgáltam rajzait. Amit apró ceruzarajzaiban láttam, megdöbbentett. Kötelességem volt törődni vele. Elmentem az édesapjához, de az öreg hallani sem akart arról, hogy a fia „művész” legyen. — Nem adom a fiam, elzüllik, hajtogatta az öreg. De amikor beszéltem Munkácsyról, aztán az apai kötelességről, engedett mégis. Sírva nyugodott bele, hogy a fia otthagyja a kovácsműhelyt és más pályára lépjen. A fiú ekkor 14 éves volt, aztán Pestre küldtük felvételi vizsgára. De az iskolába a törvény szerint csak azokat lehetett felvenni, akik betöltötték a 17. életévüket. Sülé Péter budai festőművész vette ekkor a fiút magához, az ő műtermében tanult mindaddig, míg ismét felvételre jelentkezhetett. Az idén ennek is megjött az ideje. — Háromszázan jelentkeztek felvételre, közöttük a mi pártfogoltunk is. Miniszteri és államtitkári protekciókat vettek igénybe a jelentkezők, de mi magára hagytuk. A saját művészete, a saját ereje vigye be és ne a protekció — határoztuk el Gyulán, pedig erős pártfogókat tudtunk volna számára szerezni. Végre aztán október 29-én döntöttek a főiskolán a betöltésre váró 40 hely sorsa felett. A háromszáz jelentkező közül kiválasztott negyven között ott volt Kohán György. Örömmel vettük tudomásul az eredményt, amely bizonyítéka volt annak, hogy pártfogoltunk valóban nagy reményekre jogosító tehetség. Glatz Oszkár, a híres festőművész pedig elvállalta Kohánt tanítványának. —- Most már magára hagyjuk művészi fejlődésében Kohán Györgyöt, de figyelemmel kísérjük az útját. Anyagi gondjai nem lesznek. Az áldozatkész és megértő gyulai közönség és különösen Kádas György gyógypedagógiai igazgató, valamint Sál József ipar- testületi elnök jóindulata folytán összegyűlt annyi pénz, hogy az első évet anyagi gondok nélkül tanulhatja végig. A városi tanács pedig, mint értesültem, néhány nappal ezelőtt 200 pengős segélyt szavazott meg számára.” Budapesti benyomásairól József Dezsőnek az alábbi levelet írja: „Kedves Tanár Úr!” Eddig nem írtam, mert nem Ház tövéből 4 is igen volt miről írjak. Most is a tanár úr érdekel. A szeme meg- gyógyult-e már? És hogy tetszik lenni? Én dolgozom és tanulok, a főiskolára nem tudtam beiratkozni a második félévre. A budai szabadiskolába járok. A Műcsarnokban láttam egy „Magyar táj és népélet”-i tárlatot. Vannak gyönyörű szép és komoly dolgok. A tárlat koronája Munkácsy Mihály képe, a „Tépéscsinálók”, nem győzöm bámulni ezt a mesterművet. Hiába, csak tudtak ezek az emberek, nem úgy mint a mostani banda. Engem gyakran kétségbe ejt, az én gyarló tudásom, de munkára sarkall a mesterművek látása. Dolgozom is, mert látom, hogy csak komoly munka által lehet az ember valamivé. Kívánom, hogy e pár sorom a legjobb egészségben és kedélyben találja az én első mesteremet. Mély tisztelettel: Kohán Gyurka.” Nem csoda az, hogy a „Tépéscsinálók” című kép megragadta ezt a kibontakoztatásban lévő, induló tehetséget, aki a kép látásakor veszi észre, hogy mennyit kell fáradni és dolgozni, hogy egy ilyen gyönyörű képet alkothasson. Ekkor ébred fel benne a vágy, hogy komoly munka árán lehet naggyá, s a benne duzzadó hajlamot és tehetséget csak sok áldozathozatal után lehet elérni. Ez új irányt ad Kohánnak a festészetben. Egy pillanatra álljunk meg Munkácsy képénél. Ha meg akarunk vele ismerkedni, akkor idéznem kell Aradi Nórának „Száz kép a magyar történelemből” című munkájából — mely az 1955. évben jelent meg — néhány fontosabb részt: „A Tépéscsinálók sok Munkácsy-kutató jogos véleménye szerint, a nagy mester legszebb alkotása. Olyan mű, amely a legmagasabb mesterségbeli színvonalon, keresetlenül közvetlen módon tudja tömöríteni egy véletlenszerűen ellesett falusi jelenetbe a nép egész életének keservét, sorsát, hagyományait. A szabadságharcos honvéd sebesülten megérkezik a falujába — vagy talán csak betér egy útjába eső faluba —, leül a tépést készítő asszonyok, lányok körébe és mesél nekik, az otthonmaradottaknak saját sorsáról, minden távollévő férfi nehéz helyzetéről. Az -amit mesél, az asszonyok arcáról olvasható le. A népet ábrázolta itt Munkácsy, azt a népet, amely a háború és minden háború terhét viseli és amely vállalja a megpróbáltatásokat, ha az ő ügyéért, számára érthető, igaz ügyért folyik a harc. Munkácsy- nak nem volt szüksége jelképekre a cselekményt magyarázó tárgyakra ahhoz, hogy gondolatait kifejezze. Többi művéhez hasonlóan, a szereplők hatalmas erejű jellemábrázolásával, az alakok képbeli szerepével kelt a nézőben érzelmeket, véleményalkotásra, igazságtételre kényszerítve a szemlélőt. Ahogy a „Siralomház”- ban a falu népének érzelmei támasztanak bennünk rokonszenvet az elítélt iránt és gyűlöletet egy jogtalanul ítélkező hatalommal szemben, úgy a „Tépéscsinálók”-ban az asszonyok, lányok aggódó, sajnálkozó, kétségbeesett és vigasztaló pillantásaiból, s a nép munkaszeretetét, nyugalmát kifejező serény kezük munkájából értjük meg azt, hogy milyen mély együttérzést, érzelmeket, gondolatokat keltett bennük a közülük való honvéd elbeszélése. S egyúttal azt is, hogy három évtizeddel a szabadságharc után milyen mélyen élt még mindig a magyar népben és legnagyobb festőjében, a magyar kritikai realista művészet legnagyobb alakjában, a szabadságharc mindennapja, az el nem felejthető gyász emléke.” 1929. évi január hó 2-án, a József Dezsőnek adott, szénnel készült önarcképét így dedikálta: „Kedves Tanár Úrnak, ki a mű- történelem tornyait megmutatta. Mély tisztelettel: Kohán György” Kohán György most már hozzálátott a komoly munkához és nagy sikereket ér el művészetében. Az 1930. évben a Nemzeti Szalonban volt kiállítása, melynek nagy sikere volt. Érdekes azonban, hogy Kohánt sem kerüli el a művészsors. Amíg Budapesten a lapok nagy lelkesedéssel emlékeznek meg a fiatal tehetségről, addig Gyulán már szinte lemondanak róla, s az a nagy lelkesedés, amely 1926-ban még útjára indította ezt a fiatal tehetséget, mostanra valahogy elhalt, mellőzik, nem törődnek vele. Nem bíznak művészetében. A Békés Megyei Hírlap az 1930. évi július 31-ei számában méltatja budapesti kiállítási sikereit. A következőket írja: „Nagy sikert aratott Budapesten Kohán György, a tehetséges, fiatal gyulai festőművész. Hat évvel ezelőtt egy fekete szemű, nagyhajú fiú kezdetleges festményeit mutatták be a város főjegyzőjének, Heilinger Károly- nak. A főjegyző elámulva nézte a képeket, amelyeket ez a különös fiú festett. A képekben erő, tehetség öltött szimpátiát, és a főjegyző azonnal kötelességének tartotta, hogy a fiút felkarolja és taníttassa. Kohán György kedvéért úgy szólván egy pártoló egyesület alakult. Taníttatták, felküldték az Akadémiára. Szekrény előtt Később azonban úgy, ahogyan Kohán György tehetsége bontakozni kezdett, ugyanúgy lanyhult az érdeklődés iránta. Kohán a nagy Vaszary tanítványa lett, képeiben a gondolati elem vált uralkodóvá és eddigi pártolói nem értették meg többé e különös és érdekes képeit. Kohán Györgyről mindenki levette a kezét. — Tanuljon mesterséget, ezzel a piktúrával úgysem fog boldogulni — mondották. Kohán azonban a mindenáron győzni akaró és tudó ifjúság és tehetség erejével egy évvel ezelőtt elhagyta a várost, amely sok megbecsülést, de sok keserűséget is okozott neki. Az alispántól kapott 150 pengőt, és Budapesten az első hónapokban ebből élt és dolgozott, rajzolt, festett szakadatlanul. Lassan felfigyeltek rá Belekerült az új „Nyugat” művésztársaságba. Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Farkas Zoltán ismerték el tehetségét és részt vett a Nyugat kiállításán, amelyen hatalmas sikert aratott. Csak egy-két lap kritikáját közöljük okulásul, hogy az ifjú festőművészt, akiről itthon, a saját szülővárosában már-már lemondtak, hogyan becsülik meg a fővárosban. Nyugat: „Kiállításunknak van egy felfedezettje is: Kohán György, aki most lép először a nagy nyilvánosság elé. Forrongó, elképzelhetetlenül buja képzelettel elénk ontja fantasztikus groteszk álmait, amelyekben túlburjánzik minden, a vonalak szeszélyesen kanyarognak, és a testek tolongó tömege egymásra halmozottan zsúfolódik: szinte küzd Ötleteinek tornyosuló tömegével. Még nem kész ember, de akkora gazdagsággal, akkora frissességgel ontja elénk különös álmait, hogy grafikáinak nagyon számottevő gazdagságát várhatjuk.” Budapesti Hírlap: „Kohán György mostani művei elegendők arra, hogy érdekes tehetsége támogatásra találjon.” Az Est: „Kohán György nyugtalanító tehetség, forrongó fizio- nárius. Minden rajza érdekes és sokatmondó.” 5
