Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-28 / 279. szám

© 1991. november 28., csütörtök LAPSZEMLE Tallózás külföldi lapokból Reuter/dpa: Az ENSZ új főtitkára Az International Herald Tribune írja Lengyelország példát mutat, hogyan lehet megbocsátani az elfelejthetetlent Krakkóból Varsóba utazva, amely városokat a kommuniz­mus két nemzedéke után sűrű erkölcsi és anyagi szennyeződés lepte el, az utazó ismét tanúja annak, mit tett a Szovjetunió Lengyelországgal. A válaszra váró kérdés a kö­vetkező: hogyan tudják a len­gyelek ezt valaha is megbocsá­tani Oroszországnak? Horvátországban augusztus végén az új horvát kormSny vé­delmi minisztere azt mondta a Szerbiával küszöbön álló harc­ról: „Nyolc évszázada várunk e pillanatra.” A minap egy szerb barátom, művész és kulturált ember, azt mondta nekem, „elő­ször igazságot kell tennünk azo­kért a bűnökért, amelyeket a horvátok követtek el ellenünk a háborúban”. Ugyanakkor egy másik jugo­szláv emigráns, horvát művé­szettörténész azt írta egy francia lapban, hogy a híres reneszánsz műemlék város, Dubrovnik szerb ostroma kísérlet „a város lerombolására, mert az nemzeti azonosságunk jelképe”. Nincs megbocsátás. Nézzük a lengyel példát. A két háború között semmi olyat nem tettek, ami kiválthatta a hit­leri megszállást. Azt egy fajel­mélet motiválta—amely szerint a lengyelek és más szlávok nem is emberi lények, csak rabszol­gáknak jók, a zsidók pedig fe­nyegetést jelentenek, és ki kell irtani őket —, valamint a német területi terjeszkedés geopoliti­kai programja. Lengyelország számára a következmény hatmillió polgári halott volt, köztük a lengyel zsi­dók többsége, és félmillió hősi halott katona, köztük sok olyan, aki emigrációban, a szövetsége­sek parancsnoksága alatt har­colt. (Összehasonlításképpen, az Egyesült Államoknak a má­sodik világháborúban összesen 292 ezer halottja volt.) Amikor a háború véget ért, egymillió volt a lengyel hadiárvák és félmillió a hadirokkantak száma. Len­gyelország elveszítette anyagi vagyonának 40 százalékát. (Nagy-Britanniában ez az arány 0,8 százalék volt, az Egyesült Államok pedig még nyert is.) A The Observer című londoni hetilap legutóbbi számában is­mertetett egy szovjet katonai vizsgálatot mintegy 15 ezer len­gyel tiszt meggyilkolásáról 1940 tavaszán. A mészárlások­kal azt a vezetést akarták meg­semmisíteni, amely később esetleg szembeszállhat a Len­gyelország fölötti orosz uralom­mal. Hogyan lehet megbocsátani egy elit kiszámított megsemmi­sítését, amelynek célja egy nép lefejezése volt? Az egyetlen vá­lasz ugyanaz, amit a megbocsá­tás általános kérdésére kell adni. Az, hogy nincs alternatíva. A megbocsátás az az alap, ame­lyen a béke bármilyen reménye nyugodhat Kelet- és Közép-Eu- rópában. Willy Brandt német kancellár elment Lengyeországba, és könnyezve letérdepelt a varsói gettónál. A szovjet kormány Mihail Gorbacsov vezetésével egy évvel ezelőtt kezdett vizsgá­latot a lengyel tisztek kalinyini, katyni és harkovi lemészárlása ügyében. Németország, a Szov­jetunió és Lengyelország szer­ződéseket írt alá, és megegye­zett, hogy a határokat ott hagyja, ahol ma vannak. A lengyelek megbocsátottak, mert meg kel­lett bocsátaniuk. Valamely ponton szükség van a megbocsátásra. Ami a len­gyelekkel — és a zsidókkal — történt, sokkal rosszabb volt, mint bármi, ami eddig a szerbek­kel vagy horvátokkal történt. Elképzelhetetlenül távol van bármitől, ami valaha is történt Eszak-Amerikában vagy a nyu­gat-európai államokban a val­lásháborúk óta. Ám a lengyelek rávették magukat, hogy meg­bocsássanak. Ez nem nagylel­kűség, hanem realizmus, mi mást tehetnek? William Pfaff Az egyiptomi Butrosz Gáli problémák tömegét örökli, ami­kor januárban a Nílus menti bankokból a NewYork-i East River partján álló palotába köl­tözik, mint az ENSZ új főtitkára. Gáli, a muzulmán ország kopt keresztény személyisége az év első felében országa miniszter- lenök-helyettesévé vált, azt kö­vetően, hogy előzőleg 14 éven át külügyi államminiszterként szolgált. Egyik első feladata az lesz, hogy igyekezzék helyrehozni a világszervezetet, amelyben a szükségesnél kevesebb pénz, viszont több hivatalnok van, s amely súlyos nemzetközi fele­lősséget visel. Öt elődjéhez hasonlóan neki is azzal kell majd megküzdenie, hogyan működjék hatékonyan a világszervezet úgy, hogy köz­ben az ott szolgáló adminisztra­tív állományt a tagországok kor­mányai igyekeznek helyükön tartani, vagyis biztosítani szá­mukra a további alkalmazást. Magán a titkárságon is sokan dolgoznak —- világszerte mint­egy 14 ezer ember—, az ENSZ- hez tartozó testületeknél és hi­vataloknál további 15 ezren tel­jesítenek szolgálatot. Kinevezésével Egyiptom immár két, igen nagy befolyás­sal bíró világszervezet élén kép­viselteti magát: Eszmat Abdel- Megid volt külügyminiszter ugyanis jelenleg a 21 tagú Arab Liga vezetője. A L’Express-ből ollóztuk Kelet-Európa: Isten revánsa Marx halott, Isten azonban sokkal jobban van. Legalábbis erre enged következtetni a Ke­let-Európábán kibontakozó új vallási helyzetkép. A kommu­nizmustól frissen megszabadult valamennyi országban ugyanaz a jelenség figyelhető meg: egyre több hívő zsúfolódik össze a templomokban, a papok futó­szalagon keresztelnek, és az egyházak tárt karokkal fogadják az ideológiák árváit... Néhány hónap elegendő volt ahhoz, hogy a vallási intézmé­nyek visszanyerjék függetlensé­güket és visszakapják elkobzott javaik jó részét. Lengyelország, majd Magyarország, Csehszlo­vákia, a volt Szovjetunió, nehéz­kesebben Románia visszaállí­totta diplomáciai kapcsolatait a Vatikánnal, magszilárdították a vallás- és lelkiismereti szabad­ságot, rehabilitálták az egyházi vezetőket. Autonómiájukban megerősödve az egyházak nö­velik iskoláik számát, szorgal­mazzák pártok alapítását és lob­bykba tömörülnek: itt az abor­tusz ellen harcolnak, ott a köte­lező hitoktatásért, vagy a kör- utakat ismét Szűz Máriáról kí­vánják elnevezni... Ez határo­zottan Isten revánsa. Meghalt az ideológia, éljen a teológia? Na haladjunk ilyen gyorsan... A Ramses elemzése, amelyet közre adunk, rámutat, hogy a kelet-európai vallási ébredés nagyonis magán viseli a kommunizmus éveinek nyomát. Egyes egyházak kompromittá­lódtak, mások múltbeli másként gondolkodásuk dicsfényében fürödnek, s a kettő közötti fe­szültség korántsem enyhült. Meg kell érteni: a vallási meg­újulás csupán szellemi síkon je­lentkezik. Istennek a marxiz­mustól megszabadult Európá­ban kialakuló pártja úgy határo­zott, hogy nem csak a lelkekre, de a politikára és a társadalomra is befolyást kíván gyakorolni. És Kelet-Európának számolnia kell ezzel. A moszkvai Szobeszednyikben olvastuk Vörös zászló Budapest fölött 1956-ban 1956. októberében országunk legyőzte Magyarországot. Olyan keveset tudunk erről s olyan egyoldalúan, hogy Vla­gyimir Voronov történész cikke szükségképp megdöbbenti az olvasót. De még ha a fiatal törté­nész „el is veti a sulykot”, az általa összegyűjtött anyagok segítségünkre vannak, hogy jobban megértsük, miért örültek annyira a magyarok annak, hogy kiszabadulhatnak az „idősebb testvér” öleléséből. És még az is meglepő: miért olyan primitíven hasonló a szabadság eltiprására vonatkozó valamennyi forgató- könyvünk. 1956. október 6-án, az 1848 —1849. évi magyar forradalom leverésének emlékét idéző nem­zeti gyásznapon volt Budapes­ten az első tüntetés, amely kor­mányellenes megmozdulássá nőtt át. Október 23-án pedig, amikor Budapestet felrázta a szovjet csapatok Varsó alóli ki­vonásának híre, több mint há­romszázezer tüntető vonult vé­gig a budapesti főútvonalakon a lengyel nagykövetség épületé­hez, s ilyen jelszavakat kiáltoz­tak ütemesen: „Nagy Imrét a kormányba, Rákosit a Duná­ba!”, „Éljen Lengyelország!” és természetesen „Ruszkik haza!” * A tüntetők a Kossuth-nótát, a Marseillaise-t énekelték, és... az Intemacionálét. A háromszínű magyar nemzeti zászlón kívül vörös lobogók is lengtek a tö­meg fölött — ezeket a Lenin Intézet hallgatói vitték. A kato­nai akadémia tisztjei, rendőrök is voltak közöttük. Azon a napon — október 23­án — szovjet T—34-es harcko­csik indultak Budapest felé a fő­város közelében lévő támasz­pontokról és 24-én már megje­lentek a budapesti utcákon: el­lenőrzés alá vonták a hidakat, a Parlament épületét, a szovjet nagykövetséget és a magyar párt központi bizottságának székhá­zát — a magyar „Sztaraja plos- csagy”-ot. A katonáknak fogal­muk sem volt a végbemenő ese­ményekről — nekik azt mond­ták, hogy Budapest utcáin fa­siszta felkelés folyik, az elűzött kapitalisták és földbirtokosok külföldről behatoltak az ország­ba... Ok pedig egy békés várost, fegyvertelen diáktüntetőket, csepeli munkásokat, alkalma­zottakat láttak és a Magyar Nép­hadsereg tisztjeit... Azon a na­pon gyakorlatilag nem voltak összetűzések, a tünetők vagy nem vettek tudomást a szovjet katonákról, vagy az események alakulását magyarázták nekik. Október 25-én pedig, amikor több ezer főnyi újabb tüntető menet indult a Parlament épüle­téhez, a tüntetők oszlopához néhány szovjet harckocsi is csatlakozott. Ilyen egység az­előtt sohasem fordult elő a nép és az idegen csapatok között. De amikor az emberek megjelentek a Parlament előtti téren, a kör­nyező épületek ablakaiból gép­pisztoly- és géppuskatüzet nyi­tottak a tüntetőkre és a harcko- csizókra. Halottak roskadtak össze, s közöttük szovjet kato­nák is voltak... A magyar ávósok lőttek. Ördögi számításuk egy­szerű volt: hogy az oroszokat harcra kényszerítsék a magyar nép ellen, tüzet kellett nyitni rá­juk. És a kereszttűztől megtébo­lyult harckocsizok dühödten tü­zelni kezdtek minden irányban, de az egész tűz gyakorlatilag a tüntetőkre zúdult... Több mint 400 ember maradt holtan a téren. A polgárháború, még mielőtt elkezdődhetett volna, véget ért. Megkezdődött a magyarok há­borúja a szovjet harckocsik el­len. Ä kis létszámú harci csopor­tok fő fegyvere a „Molotov- koktél” volt — benzines palack, s a budapesti utcákon szovjet harckocsik borultak lángba. Áz események ilyen alakulására a Kreml forgatókönyve egyálta­lán nem számított. Október 27-én a szovjet veze­tőség felismerte azoknak a kí­sérleteinek a csődjét, hogy harc­kocsikra támaszkodva kénysze­rítse rá döntéseit a magyarokra. A szovjet alakulatok Budapes­ten veszteségeket szenvedtek, egyáltalán nem voltak felké­szülve az ellenállásra. Hrus­csov, miután nem tudta rajta­ütésszerűen megtörni a magya­rokat, úgy határozott, hogy leg­alább egy időre visszavonul. Október 21-t és 29-e között Moszkva beleegyezett abba, hogy Magyarországon „hely­reállítsák a többpártrendszert”. 28-án megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről, 30-ára teljesen kivonták őket a fővárosból; 30—31 -én pedig is­mét Budapesten tartózkodtak Moszkva küldöttei: Mikojan és Szuszlov. Magyarország jövő­beli státusáról, a szovjet—ma­gyar kapcsolatok alakulásáról és a szovjet csapatoknak az or­szágban való tartózkodásával összefüggő problémákról tár­gyaltak. 1956. október 29-én azonban olyan esemény történt, amely végzetessé vált a magyar forra­dalom számára — háború kez­dődött a Szuezi-csatoma térsé­gében, október 31-én pedig Anglia és Franciaország fegy­veres erői segítséget nyújtottak az izraeli csapatoknak az Égyip- tom ellen viselt háborúban. Most az egész világ figyelme elterelődött Magyarországról, a Nyugat pedig két pártra szakadt: az Egyesült Államok nem támo­gatta NATO-szövetségeseinek akcióját. A közel-keleti konflik­tus szabad kezet adott Hrus- csovnak: most úgy lehetett meg­oldani a magyar problémát, hogy nem kellett tekintettel len­ni a Nyugatra! Október 31-én Hruscsov végleg döntött, és Zsukov marsall parancsot adott Konyevnak, a Varsói Szerződés haderői főparancsnokának, hogy „zúzza szét a kapitalista és ellenforradalmi lázadást”. A szovjet katonai körzetekből ro­hamcsapatokat küldtek Ma­gyarországra. Sok száz harc­kocsi indult el a határokon ke­resztül. November elsején Debrecen felett légvédelmi tűzzel lelőttek egy magyar felderítő repülőgé­pet, amely a szovjet csapatok előnyomulásáról szóló hírt el­lenőrizte. Ugyanazon a napon, november elsején Nagy Imre, Magyarország miniszterelnöke, magyarázatot követelt Andro­pov nagykövettől. Miután nem kapott kellő felvilágosítást, kije­lentette: Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és kihirdeti semlegességét, a szovjet csapa­tokat pedig azonnal meg kell ál­lítani és ki kell vonni az ország­ból. A szovjet csapatok azonban ezalatt már az összes repülőteret elfoglalták a szovjet állampol­gárok evakuálásának ürügyé­vel, és bezárták a gyűrűt a ma­gyar főváros körül... A november 4-ére virradó éjszakán a szovjet csapatok újra bevonultak Budapestre. Ez al­kalommal majdnem 200 ezren voltak, és légierő, valamint 2500 harckocsi támogatta őket. Ilyen erővel a magyarok nem tudtak dacolni, bár elkeseredett ellen­állást fejtettek ki. Az ellenállás fő központjait már az első 24 óra alatt tüzérségi tűzzel és harckocsikkal szétzúz­ták. Minden puskalövésre a szovjet csapatok heves tüzérsé­gi tűzzel válaszoltak. Egész la­kónegyedeket lőttek szét. Míg az első „nekifutás” alkalmával — októberben — T—34-es harckocsikat használtak, no­vemberben már nagy tűzerejű T—54-esek rohamozták meg a várost. Az októberi harcokban részt vett csapatok helyett telje­sen új alakulatokat vetettek harcba, amelyeket az ország bel­sejéből dobtak át. Később kide­rült, hogy az új alakulátok kato­náinak még azt sem mondták meg, hogy hol és kivel harcol­nak. Egyesek úgy gondolták, hogy a Duna a Szuezi-csatoma, és ők az angol—francia imperia­listák ellen küzdenek... Mások szilárdan hitték, hogy a fasiszták és az egyesült imperialista erők betörését verik vissza. November 7-én az egyik bu­dapesti felkelő csoport parancs­noka az októberi forradalom 39. évfordulójának megünneplésé­re vörös zászlót tűzött ki az álta­la védelmezett épületre. No­vember 8-án a szovjet harcko­csik lövegeik heves tüzével szétlőtték ezt a házat. Ugyan­azon a napon a csepeli munkás­negyedben lévő egyik utolsó el­lenállási fészek szétzúzására bombázó repülőgépeket hasz­náltak... Zsukov, Konyev, Ba­tov, Szeröv, valamint Malinyin, Grebennyik, Sztyepanov, Scserbanyin tábornokok három nap alatt teljesítették feladatu­kat, ahogy Hmscsovnak meg­ígérték. Áz ellenállás utolsó, megmaradt vidéki gócait de­cember közepén fojtották el. A „győzelem” azonban vérrontás- sal járt — a szovjet csapatok 1956. októberben—december­ben 7000 halottat veszítettek Nem, ez nem a hivatalos statisz­tika — az mostanáig hallgat, hanem szemtanúk és nyugati katonai szakértők számításai. A magyarok számára az „ese­mények” sokkal nagyobb vérál­dozattal jártak. Kádár János rendszerének hivatalos statiszti­kája azt állította, hogy az ország­ban mintegy kétezer halottat és 13 ezer sebesültet vettek nyil­vántartásba. Az elesettek való­ságos száma azonban eléri a 25 ezret. További több mint kétezer embert végeztek ki 1957— 1958-ban, többek között Nagy Imre miniszterelnököt is. 15 ezer embert ítéltek börtönbünte­tésre, néhány százat pedig a szovjet csekisták kivittek a Szovjetunióba — valamennyit nálunk lőtték agyon. Az 1956. évi események nem egy idegen állam beavatkozása volt a magyarországi polgárhá­borúba. Nem, ez intervenció volt azzal a céllal, hogy meg- döntsön egy törvényes kor­mányt és helyreállítsa a kommu­nista párt hatalmát. Vlagyimir Voronov

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents