Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-23-24 / 275. szám

1991. november 23-24., szombat-vasárnap

KÖRKÉP

Zorán „ábécéskönyve”

Rendhagyó beszélgetés az élet dolgairól

E sorok írója még nem is élt, amikor a ’60-as évek elején feltűnt a hazai beatzene sötét alagútjában a Metró. A földalatti" vezetője egy Sztevánovity Zorán nevű zord-bohém úr volt. A Metró az idő múlásával holtyágányra zakatolt, a pilóta pedig ,,egy üléses" járműre váltott. Azóta is ezen a „járgányon” utazik, maga mögött hagyva két évtized minden „száguldását” és „dúr- defektjét”... A napokban Gyulára érkezett a fáradhatatlan „Zorán Előadói és Utazási Iroda ”, itt kereste meg lapunk munkatársa, Szigeti Csaba a magyar rockzene örökifjú egyéniségét, egy rendhagyó beszélgetésre kérve. Zorán készségesen állt rendelkezésünkre.

— Egy játékra szeretném kérni önt. A betűrend szerint szavakat választottam ki — találomra. Kérem, mond ja el néhány mondatban, mi jut eszébe a hallott kifejezésekről. Mehet?

— Megpróbálhatjuk...

— Aranylemez.

— Volt néhány, és remélem lesz is a jövőben — válaszolta egy mosoly kíséretében a zenész.

— Békés megye.

Hosszú csendet követően a következő volt a felelet: — Itt

sokkal nehezebb megnyerni a közönséget, mint az ország más tájain.

— Család, testvér.

— A család elengedhetetlenül fontos háttér, nagyon lényeges a „biztos pont” az ember életében. Dusán? Nagy munkában van; most állítják színpadra az Óz, a csodák csodája című musicalt. Ő írta*az új nagylemezem szövegeit is. Örök társ, aki iránt feltétel nélkül bizalmat érzek.

— Díjak.

— Nem nagyon izgatnak, nem azért dolgozom.

— Eszmék.

— Fontos tájékozódási pontja az emberi kapcsolatoknak már a görögök óta. Sajnos lejáratták őket... Ennek ellenére bízom rehabilitációjukban.

— Fiatalság.

— Remény... ha még nem mérgezte meg őket teljesen a múlt...

— Gitár.

— Hobbi és hivatás.

— Gyilkolás, háború.

— Méltatlannak tartom a XX.

század végéhez.

— Haza.

— Olyan fogalom, amely igazából és hitelesen csak belül élhető meg.

— Isten.

— Nálam okosabbak is sokat gondolkodnak ezen. Számomra a világmindenséget átfogó és azt kontrolláló erő, melyre legkevésbé az jellemző, hogy emberi formájú.

—Játék.

— Inkább játékosságot mondanék. Egy olyan képessége az embernek, amit jó lenne, ha sohase veszítene el, holtáig megmaradna.

— Koncertek.

— Az utolsó sansz arra, hogy a zene ne gépiesedjen el, mint oly sok minden.

— LGT—Presser.

—• A „Pici” egy olyan barát, aki nem barátként, hanem zenészként tette értem a legtöbbet.

— Metró.

—Erről a szóról egy dátum és egy helyszín jut eszembe; 1992. március 21-e, Budapest Sport- csarnok. Ezúton is szeretnék meghívni minden egykori Metró-rajongót, valamint mindazokat, akiket érdekel égy „nosztalgiakoncert”.

— Nők.

— Az embernek van egy olyan érzése, hogy hol a háttérből, hol pedig nyíltan, de mintha ők irányítanák a világot.

— Öregedés.

— Ha szinkronban lehet vele lenni — nem okoz problémát. Magyarán, minden kort úgy kell elfogadni, ami Velejár.

— Politika.

— Szükséges rossz, ami helyett az emberiség jelenlegi stádiumában még nem „találtak” fel jobbat. Sajnos szükséges a létezéshez.

— Rendszerváltás.

— Lassúbb, mint szerettük volna, s mint kellene.

— Siker.

— Nagyon fontos, de nem az első számú hajtóerő.

— Szerencse.

— Bármely igyekezet, s tehetség is kevés lehet. Szerencse nélkül nem megy...

— Társak, barátok.

— Ahogy most élünk, egyre nehezebb fönntartani ezeket a kapcsolatokat.

— Újdonság.

— Csak akkor értékelhető igazán, ha kellő állandóságban figyelheti az ember.

— Versek.

— Most gondolhatnék a dalok szövegeire vagy akár az igazi költészetre... Mégis egy ismert mondással válaszolok: „Ha szólnak a fegyverek, hallgatnak a múzsák”. Hál ’ istennek Magyarországon nem szólnak a fegyverek, de sajnos a múzsák is csöndben vannak...

— Zene.

— Akármennyit gondolkodom, csak azt tudom mondani: az életem.

Éppen hét órát jelzett az óra, amikor az utolsó szavak elhangzottak. Zorán már indult is az újabb „utazásra”, a zene világába, kezdődött a koncert. Táskájába nyúlt, kivett egy fényképet, s „ezt feltétlenül tegye bele!” szavak kíséretében a következőket írta a fotó hátuljára:

A

ofvoSoi'uoít

Háza van,

Dévaványán a csendet csak az eső kitartó kopogása szakítja meg. Ember nem jár az utcákon, akitől megkérdezhetném, merre találom a Kinizsi utcát. Benn a postán igazított útba egy idősebb néni...

A Kinizsi 8-ban borostás arcú férfi a köszönésen túl meg sem szólal, amíg le nem húz fél üveg sört a torkán. Aztán hárman leülünk a konyhába. Pántye Erzsébet, Szabó György és jómagam, aki úgy csöppentem ebbe a „családi idillbe”, mint Pilátus a credóba. Pántye Erzsébet ugyanis levéllel keresett meg, amelyben elpanaszolta, hogy volt élettársa lakja az ő tulajdonában lévő házat, míg ő gyerekeivel albérletbe kényszerül.

még sincs

— Beláthatja, mégiscsak igazságtalan, hogy a ház tulajdonosa gyerekével albérletben él, míg maga bitorolja a háromszobás családi házat — fordulok Szabó Györgyhöz.

— Na kedves! — szól kissé sörízű hangon a ház jogos, vagy jogtalan? lakója. — Itt egy putri állt, amikor hat évvel ezelőtt összeköltöztünk. Az én két kezem munkája, meg a zsebből kifizetett pénzem fekszik ebben az újjáépített házban. Miért gondolja, hogy én innen kiköltözöm? Majd ha Pántye Erzsébet fizet... — szól a volt élettárs, aki arról nem beszél, hogy őt azért volt kénytelen elhagyni a ház tulajdonosa, mert ki nem állhatta az asszony első házasságából

született gyermekeit, olyannyira, hogy az utóbbi időben már be sem engedte őket a házba.

— Azt talán még most is tűrném a közös gyermekünk miatt, hogy rugdosson, üssön. De azt egyetlen férfinek sem engedem meg, hogy a gyerekeimet elmarja tőlem... — vallja az asszony könnyes szemekkel. — Ezért szeretném, ha a bíróság intézkedne a saját tulajdonú házam felől.

— Közösen viselték a házépítés költségét?

— Szó sincs róla, hogy közösen. Igaz, valamennyi munkája volt benne az élettársamnak, de az OTP-től felvett hiteleket is én fizetem. Még gyermektartást sem kapok tőle egy fillért sem. Gondolja csak el, lOezerforinta fizetésem, amiből 6 ezer forintot fizetek ki havonta az OTP-nek, a

többi marad az albérletre és a megélhetésünkre, mert ugye elhiszi, hogy ebből ruházkodásra már nem futja...

íme, itt áll egy fiatalasszony, négy gyermek édesanyja. Van egy háromszobás, saját tulajdonú háza, még sincs és ezért albérletbe kényszerült a gyerekeivel. Egy évvel ezelőtt adta be a bíróságra a keresetet, azóta várja, hogy végre kitűzzék a tárgyalást. Nem tudja hova, kihez forduljon. A második albérletet lakja, mert a főbérlők eladták a házat. Ahol most laknak, az a ház is eladó, és a tulajdonosok már tárgyalnak a vevőkkel. Mi lesz, ha ezt is megveszik a feje felől? Ismét albérletet kell keresnie, neki, akinek háromszobás családi háza van. Fura fintora a sorsnak.

B. V.

Olvasóink írják

Válasz Kádár Péter képviselő úrnak

Tisztelt Képviselő Úr!

A Békés Megyei Hírlap 1991. november 8-ai számában „Kádár Péter helyreigazítást kért Pálffy G. Istvántól” címmel interjú keretében látott napvilágot az a tiltakozás, illetve helyreigazítási kérelme, amelyet az Interparlamentális Tanács az Antiszemitizmus Ellen Magyar Tagozata Elnöksége nevében tett az MTV Híradójának főszerkesztőjénél.

A helyreigazítási kérelmére az adott okot, hogy egy Kun Béla- szoborral kapcsolatos tudósítás öt mondatából három a származására utalt:„kék-fehér lepelbe csomagolták be”...,,szolid csomagolást kapott”... „illő burkolatot kapott”...

Az interjút átolvasva az a tanulságos mese jutott eszembe, amikor a pásztorfiú farkassal ijesztgette a juhászokat — a falu népét — egyszer-kétszer, s amikor tényleg jött a farkas, már senki sem hitt neki.

Józan, haladó gondolkodású ember elítél mindenféle faji, vallási megkülönböztetést, s ez így is van rendjén. Az azonban mégiscsak túlzás, hogy az idézett három mondatból egyenesen következett a származására való utalás. A történelemben, s a politikában jártas személyek ismerik Kun Béla származását, így részükre mindenféle „utalás” értelmetlen lenne. A többiek részére? Hát... aki a kék-fehér színek említésével egyből erre következtet, az nagy valószínűséggel még a bolygók mozgásában is antiszemitizmust vél felfedezni.

Önkéntelenül is felvetődik a kérdés—ez kinek jó, kinek használ, hogy lassan úton-útfélen mindenben antiszemita megnyilvánulásokat vélünk felfedezni? Lassan-lassan ott fogunk tartani, hogy kerüljük az olyan szavaink használatát, amelyek ,,zs” betűvel kezdődnek, vagy pedig egyszerűen nem merjük kimondani semmilyen formában sem Izrael nevét, mert még valaki antiszemitának fog tartani.

Asszociálva az elmondottakra piros színt sem célszerű említeni, mert akkor ki tudja mire gondolnak egyes emberek? Sőt továbbmen- ve elképzelhető, hogy a magyar nemzeti színt sem szabad magyar szavakkal kimondanunk, hisz van benne piros (kommunista), van benne fehér (Izrael színe), van benne zöld (Kathafi dzsamahiriája).. Az Isten tudja, hogy mi volna a helyes magatartás?

Úgy vélem, hogy teljesen értelmetlen farkast látni ott is, ahol egyáltalán nincs, ugyanis ha mindenhol farkast látunk, könnyen elképzelhető, hogy a hisztérikus megnyilvánulások előbb-utóbb újból egy mélyen elítélendő gyűlölködésbe csaphatnak át. Valóban el kell ítélni az antiszemita megnyilvánulásokat, de könyörgöm, ha a tejbegrízt kökénnyel eszem, s ezek színe történetesen kék-fehér, abból ne következzék egyenesen az, hogy minden zsidót felfalnék. Úgy gondolom, hogy Önnek, mint képviselőnek, s mint az Interparla- mentális Tanács Antiszemitizmus Ellen Magyar Tagozata Elnöksége tagjának kellene ezt a legjobban hirdetnie.

I)r. Pethü Attila István

Köszönet a Máltai Szeretetszolgálatnak!

Kisnyugdíjas vagyok, közel a hetvenhez. Hosszú és kegyetlen betegségem alatt sok helyen voltam segítséget kérni, de nem kaptam.

Utoljára fordultam a békéscsabai Máltai Szeretetszolgálathoz, ahol emberségesek voltak velem szemben és segítettek nehéz helyzetemben.

Ezúton szeretnék köszönetét mondani a szeretetszolgálatnak és vezetőjének, Wágner Sándornak.

B. J.-né,

________________________________________ Békéscsaba

Mi lett

a kiscica további sorsa?

Nagyon nehezen fogtam hozzá ehhez a levélíráshoz, de csak elszántam magam. A november 5-ei számukban jelent meg a cikk. amit olvastam „Visszaadtuk a kiscica szabadságát” címszó alatt.

Az odáig rendben van, hogy kiengedték a kiscicát, de hogy mi lett a további sorsa, arra már nem gondolt a levélíró. Sajnos ugyanolyan sors vár rá, ha egy lelkiismeretes ember be nem fogadja, mintha a zsákban maradt volna. Nekem nagyon rosszak a tapasztalataim ezen a téren. Én kutya- és macskabarát vagyok. Volt egy nagyon szép németjuhász kutyám, de két évvel ezelőtt egyik napról a másikra „elveszett”. Ebben az évben tavasszal a másik kutyámat, egy kis korcsot, akit ugyanúgy szerettem, mintáz előzőt, egyszerűen lelőtték az utcán. Ehhez már nem is tudtam mit szólni. Helyette befogadtam egy kis kóbor kutyát, s azóta is nálunk van és nagyon szeretjük, a farkaskutyám helyett pedig van egy szép nagy terrier kutyánk.

Jelenleg a község lelkiismeretes állatorvosával közösen gyógyítjuk a félperzsa macskámat, melyet szintén kegyetlen és lelketlen ember (emberek) megvertek. Egyszerűen nem találok szavakat az ilyen szadista viselkedésre. Az is nagyon bánt, ha egy kutyát vagy macskát csak úgy kidobnak, mint egy elhasznált ruhát. Aki szereti az állatokat, az tudja, hogy azok ugyanúgy elvárják a gondoskodást, mint más élőlény, például az ember. Ugyanúgy éreznek, mint az ember és nagyon tudják a gazdájukat szeretni, ha az viszontszereti őket. Nagyon jó lenne, ha a megyében alakulna egy állatvédő liga, amely az állatok védelmében tehetne valamit.

Sajnos az olyanokat, mint én, aki szereti az állatokat, itt a faluban egy kicsit bolondnak tartják, mert nem hiszik el, hogy azokat is lehet szeretni.

Varga Jánosné, Kaszaper