Békés Megyei Hírlap, 1991. november (46. évfolyam, 256-281. szám)

1991-11-21 / 273. szám

© 1991. november 21csütörtök LAPSZEMLE Tallózás külföldi lapokból A The Times írja Bosszúra szomjazva Kelet-Európábán (résziét) Todor Zsivkov, a rosszindu­latú pojáca, aki több, mint 35 éven át vezette Bulgáriát, nem­rég unokája Szófia környéki nagy házában ünnepelte a szüle­tésnapját. Különösen örömteli volt az alkalom, mivel 80 éves lett, és így már nem kerülhet börtönbe. Chilében Erich Ho- necker veje már bővíti házát, készülve arra a pillanatra, ami­kor Kelet-Németország volt ve­zetője le tud lépni Moszkvából. Nicolae Ceausescu kivételé­vel — és még az ő esetében is voltak különös célzások Dél- Amerikában—az öreg kommu­nista vezetők, úgy tűnik, ép bőr­rel megússzák a dolgot. Mivel a legtöbben rendőrállam élén áll­tak és tönkretették országuk gazdaságát, ez mély ellenérzé­seket okoz. Sokak szerint a ke­let-európai forradalmak nem tel­jesek addig, amíg nincs alapos elszámolás. De vannak jogi, politikai és erkölcsi problémák. Mi legyen azokkal, akik törvényesen, csak erkölcstelenül cselekedtek egy tekintélyelvú rezsimben? ■* A Nyugat „nácitlanftási” folyama­tot kériyszerített a németekre a háború után, és a nürnbergi pe­rek bizonyos mértékig megol­dották a háborús bűnökért való politikai felelősség kérdését. Most németek egy új nemzedé­kének kell megbirkóznia a prob­lémával: a volt keletnémet határőrök, akik megöltek át­szökni próbálkozókat, parancs­nak engedelmeskedtek; de ez vajon elegendő védekezés? És elítélhetők-e ezek az emberek azok nélkül, akiktől a parancsot kapták? A csehszlovákok jutottak a legtovább a „nácitlanítási” mo­dell felé, a lustrace („megtisztí­tás”) nevű folyamattal. E tör­vény megtiltotta az ügynökök­nek, leleplezett besúgóknak és volt párttisztségviselőknek, hogy a következő öt évben veze­tő állást töltsenek be az állam- igazgatásban vagy állami válla­latoknál. Ennek egyik eredmé­nye, hogy a csehszlovák exkom- munisták rohannak magánválla­latokat létesíteni, amelyekben szabadon dolgozhatnak. Ez pe­dig tartóssá tesz egy zavaró ke­let-európai irányzatot: a kom­munista politikai hatalom átvál­tását gazdasági befolyásra. A keletnémet vasutak egyik igaz­gatója nemrég magáncéget léte­sített, amely most tanácsot ad a vasutaknak, hogy javítsák ki azt a rossz politikát, amelyet koráb­ban ő folytatott. Ha a kommunisták egysze­rűen eltűntek volna az 1989-es forradalmak után, most nem len­ne probléma. De még mindig te­vékenyek, és sok esetben igen jól élnek. Ez táplálja azok bosz- szúvágyát, akikkel igazságtala­nul bántak a kommunista érá­ban. Margot Honecker — Erich felesége és volt oktatási minisz­ter — Siegerjustizcal — vádolja a nyugatnémeteket: durva igaz­ságszolgáltatással, amelyet a győztes hatalom ró a legyőzött nemzetre. A lengyel parlament éppen most döntött úgy, hogy bíróság elé állíttatja Mieczys- law Rakowski volt miniszterel­nököt a gdanski hajógyár 1989- es bezárásáért. Ez igen különös lépés, amelynek célja inkább Lech Walesa elnök egy válasz­tási ígéretének beváltása, mint számlarendezés a kommunis­tákkal. Nyilvánvalóbb perjelölt Wojciech Jaruzelski tábornok, aki 1981-ben bevezette a rend­kívüli állapotot. Ennek során ötezer Szolidaritás-aktivistát tárgyalás nélkül internáltak, és további ezreket helyenként bru­tális eljárásoknak vetettek alá a katonai bíróságokon. A tábor­nok adott esetben föllebbezhet enyhítésért — végül is ő volt az első kommunista vezető, aki megosztotta és így átadta a ha­talmat —, de mindenesetre van egy ügy, amely válaszra vár. A posztkommunista álla­moknak vagy úgy kell felelniük e kihívásra, hogy alkotmánybí­róságokat hoznak létre, vagy pe­dig több hatalmat adnak a már létezőknek. E testületeknek ta­lán nem lenne olyan erejük, mint a polgári bíróságoknak, nem rendelkeznének a kirakatperek drámai eszközeivel, de jelentő­sen előbbre vinnék a volt kom­munista vezetők nyilvános el­számoltatásának ügyét. A cél nem föltétlenül a Kelet-Európát egykor uraló nyugdíjasok be­börtönzése, hanem bűneik fel­mutatása. Az ilyen bíróságok megbízatásának nemcsak a pártfőnökökre, hanem a titkos­rendőrségi tisztekre és más tiszt­viselőkre is ki kellene terjednie. A tárgyalásokat közvetítenie kellene a televíziónak, hason­lóan az amerikai szenátusi meg­hallgatásokhoz. Adott esetben a kegyvesztett vezetők amnesz­tiában részesülhetnének, de csak miután megállapítást nyer személyes felelősségük a hábo­rú utáni kommunista uralom okozta bajokért és az időnkénti kegyetlenségekért. Roger Boyes Le Monde Az újvidéki Dnevűikből ollóztuk Antall József „házi” feladata (résziét) Pillanatnyilag Budapest fő gondja Jugoszlávia, amelyben Antall miniszterelnök „nemzet­közi modellt” lát a nemzetközi közösség szilárdságának és egy­ségének próbája szempontjából éppen most, amikor szóba jöhet a nyomásgyakorlás lehetősége a Jugoszláv Néphadseregre és Szerbiára, amelyek véleménye szerint összehangoltan lépnek fel a Horvátország elleni agresz- szióban. „Amennyiben ez a szi­lárd álláspont érvényesül, a nagyszerb vezetőség és a szö­vetségi hadseregben lévő, önál­lóan cselekvő követői számára világos lesz, hogy nincs kiüt­jük”... üzente Antall az amerikai házigazdáknak, kérve Washing­tont, egyelőre úgy látszik, hiába, hogy „játsszon közvetlen szere­pet a jugoszláv válság megoldá­sában”. Ami a magyar hozzájárulást illeti, a békés megoldás szüksé­gességét, az önrendelkezési jo­got, a kisebbség jogainak tiszte­letben tartását és így tovább ille­tő, tisztán elvi jellegű kijelenté­sek mellett Antall József az „amerikai elnök számára” ja­vaslatot is előterjesztett, hogy ismerje el mind a hat jugoszláv köztársaság szuverenitását, ami kerülő út lenne elsősorban Szlo­vénia és Horvátország nemzet­közi legalizálásához. Más szó­val az, amit csupán e két köztár­saság vonatkozásában nem le­hetett megtenni, mert kockáztat­ták volna, hogy Európán belül kisebbségben maradnak, meg­tennék „csomagban” azzal, hogy természetesen a hat jugo­szláv köztársaság közül kettő nemzetközileg „elismertebb” lenne a többieknél. Miután mindnyájan kötele­zettséget vállalnának az emberi és a kisebbségi jogok tisztelet­ben tartására, teszi hozzá Antall, három-öt éves átmeneti idősza­kot állapítanának meg, amely­nek folyamán mindegyik állam tisztázná, hogy meg kívánja-e tartani a teljes függetlenséget vagy pedig belépne az új konfö­derációba. A nemzetközi közös­ség ebben az időszakban gazda­sági és politikai támogatást biz­tosítana, valamint ellenőrizné az egész folyamatot. E javaslat hiá­nyossága azonban, hogy re­ménytelenül későn érkezett, mert Jugoszláviában többé már senki nem gondolkodik ennyire előre, amit éppen Szlovénia és Horvátország példája mutat, amelyek alig tudták kivárni, hogy lejárjon a három hónapos moratórium. A másik baj, úgy látszik, hogy bár Bush amerikai elnök Antall elképzelését „bátor kon­cepciónak” nevezte, nem úgy látja, hogy a jelen pillanatban az Egyesült Államoknak — saját magának vagy a NATO útján — közvetlenül el kellene kötelez­nie magát a jugoszláv válság ügyében csak azért, mert ezt kéri Antall miniszterelnök. „Kérem önt, ezt nyújtsa át írásban” — volt a magyar sajtó híradása sze­rint az amerikai elnök egyetlen kommentárja, kivéve megjegy­zését, hogy az Egyesült Álla­mok „figyelemmel kíséri a ke­let-európai országok problé­máit”. A magyar sajtót nem túlságo­san lelkesítik Antall amerikai nyilatkozatai a NATO kiterjesz­tett szerepéről, sem pedig Jugo­szláviáról. Ami az elsőt illeti, azt hangsúlyozzák, hogy célsze­rűbb lett volna kollektíván, nem pedig magyar megnyilatkozás­ként egyedül kérni az Atlanti Szövetség védőernyőjét. Az összes jugoszláviai köztársaság egyidejű elismerésére vonatko­zó javaslatról pedig például a Magyar Hírlap megállapítja, hogy „a jugoszláv válságot egy lépéssel sem mozdítaná ki a holtpontról”. Antall miniszter- elnöknek felróják, hogy nem az alkalmas pillanatot választotta ki, mert „mintha megfeledkezett volna róla, hogy az Egyesült Ál­lamok nem kíván beavatkozni az európai konfliktusokba, s az amerikai elnök nem volt ráhan­golva a magyar miniszterelnök jó tanácsaira egy olyan időpont­ban, amikor saját közvéleménye bírálja a külpolitikai kérdések iránti túlzott érdeklődés miatt”. Tény azonban, hogy Antall József hangsúlyozottan aktív a jugoszláv válságban, és hogy az utóbbi időben gyakorlatilag egyetlen megnyilatkozása sem hangzott el úgy, hogy ne említet­te volna ezt a témát. Ennek során világosan különbséget tett azok között a köztársaságok között, amelyekről azt mondta, hogy elindultak a demokrácia útján, s másfelől a jugoszláv hadsereg között, „amely előre kijelölt el­lenséget keres”, illetve a „szerb nacionalisták és kommunisták között, akik nem tartják tiszte­letben a tűzszünetet”. Ez utób­biak számára gazdasági szank­ciókat is kilátásba helyezett, amelyekhez Magyarország is csatlakozna, amennyiben Euró­pa ezeket választaná. Antall ilyetén állásfoglalásá­nak, amely a retorika szintjén — azt mondhatjuk—élesebb, mint ausztriai, illetve német politikai mintái, kedvezett mind a Jugo­szláviában kialakult helyzet, mind pedig egyes mértékadó eu­rópai tényezők hangulatának az átalakulása. Magyarország, amely köz­vetlenül felelős azért, hogy a jugoszláv polgárháborúban a horvát fegyveresek az ő fegyve­reiket is használják, arra törek­szik most, hogy ne résztvevő or­szágként, hanem olyan ország­ként mutatkozzék be, amelyik veszélyben van, amelyik Jugo­szlávia szomszédja, s azzal a leghosszabb határral rendelke­zik, s most kénytelen „türelme­sen elviselni” a légtér megsérté­sét, menedéket nyújtva a mene­kültek tízezreinek. StankoSajtinac Génmanipulált kukorica a földeken Franciaországban első alka­lommal végeznek szántóföldi kísérletet olyan kukoricával, melynek a génállományát meg­változtatták. Az Országos Me­zőgazdasági Kutató Intézet (INRA) colmari állomásán foly­tatott kísérletnek, amelyet a bio­molekuláris bizottság is jóváha­gyott, az a célja, hogy természe­tes körülmények között vizsgál­ja és minősítse az elmúlt évben a Ciba-Geigy vegyipari vállalat (Bázel, Svájc) által előállított kukoricavonal eredményessé­gét. A dohánnyal, a cukorrépával és számos más növényfajjal el­lentétben a kukorica mind ez eideig ellenállt mindenfajta gén- sebészeti beavatkozásnak. A Ciba-Geigy cég kutatóinak ezt az akadályt sikerült elhárítania egy olyan rendkívüli eljárással, amelyet a New York-i Cornell Egyetem kutatói dolgoztak ki. Arról van szó, hogy az „ADN- ágyú” (dezoxiribonukleinsav- ágyú), amellyel genetikai anyaggal bevont, végtelen kicsi fémgolyócskákat lövellnek be a növényi sejtekbe, lehetővé teszi idegen gén bejuttatását a növé­nyek öröklési anyagába. Noha Franciaországban ge­netikailag módosított növé­nyekkel korábban mintegy öt­ven szántóföldi kísérletet hajtot­tak végre, ez az INRA-vizsgálat mégis „első előadást” jelent. A védőkorláttal körülhatárolt, 25x17 méter méretű kis parcel­lára kiültetett kukoricapalánták csak egy, agronómiái szempont­ból érdektelen baktériumgént (egy antibiotikummal szembeni ellenállást jelzi) tartalmaznak. A kutatók azonban a jövőben a kukoricamolynak, egy olyan kártevő rovarnak ellenálló gént próbálnak bejuttatni a kukoricá­ba, amely hektáronként néha 30 mázsa kárt is okozhat a termés­ben. Ennek az ellenálló kukori­cának a szántóföldi kísérleteire legkorábban 1992-ben kerülhet sor. A L’Expressben olvastuk Szobcsak: Lenint még az idén eltemetik Anatolij Szobcsak a szovjet politikai élet „harmadik embe­re” Mihail Gorbacsov és Borisz Jelcin után. Ez a meggyőződé- ses demokrata, orosz egyetemi tanár 1990-ben emelkedett ki a névtelenségből, hogy ez év jú­nius 12-én diadalmasan Lenin­grad polgármesterévé válasz­szák. Áz augusztus 19-ei puccs idején az ellenállás első sorában volt. Franciaországban ezen a héten jelenik meg a Flammarion kiadónál Egy előre bejelentett bukás krónikája című könyve, amelynek eredeti orosz címe még plasztikusabb: „Menetelés a hatalom felé”. Vajon ez a me­netelés őt magát juttatja el — ahogyan azt Szentpéntervárott suttogják — a Szovjetunió elnö­ki tisztébe? Anatolij Szobcsak: A kérdés nem időszerű. Mindössze há­rom hónapja vagyok polgármes­ter! Minden attól függ, hogy az unióról kötendő megállapodás milyen jelentőséget tulajdonít a „központnak” a köztársaságok­kal szemben. Egy konföderáció­ban az általános választás során megválasztott elnöknek nincs létjogosultsága. Egy föderális típusú „közös gazdasági térség­ben” viszont van. —:Ez áz ttíóhbi lehetőség há­rom hete még kizártnak tűnt az ön számára. A központ és vele Gorbacsov hirtelen visszanyer­te az erejét? — Vitathatatlanul. Elsősor­ban a gazdasági koherencia miatt. — Nemde azon független” köztársaságok nyomására, amelyek attól félnek, hogy hirte­len a hatalmas Oroszország ur­alma alá kerülnek? — Efelől semmi kétség. — Kizártnak tartja Oroszor­szág határainak mindennemű módosítását? — Ha az uniót betartják, igen. —Máskülönben? — Feltéve, hogy a határkon­fliktus súlyos kérdése (Ukrajná­val és Kazahsztánnal) nem vető­dik fel! — Szentpétervár ismét Oroszország fővárosává vál­hat? — Nem! Pénzügyi, kulturá­lis, egyszóval szellemi pólussá igen, de közigazgatási fővárossá semmiképpen! — Ón kifejezésre juttatta szándékát, hogy Lenin porhüve­lyét a Vörös térről elszállíttatja egy szentpétervári temetőbe. Ez mikorra várható? — Még ez év vége előtt. Bemard Lecomte Varsói Szerződés: — Ne lőjjenek, csak társulni akarunk! (Der Spiegel) A Frankfurter Allgemeine Zeitung írja Uj-e az új orosz nacionalizmus? (résziét) A hagyományos nevek visz- szajönnek. Szverdlovszkot a nagy cárnő, II. Katalin után újra Jekatyerinburgnak hívják. Az orosz ortodox fő kolostora, Za- gorszk a középkori neve után a Szergijev Poszad nevet kapta vissza. Szeptember elején Oroszország Legfelsőbb Taná­csa Elnökségének jóváhagyásá­val megtörtént a legszimboliku- sabb visszakeresztelés: a várost, amely Lenin nevét viselte, újra Szentpétervárnak (Szankt-Pe- tyerburg) hívják. A „szocialista hősöket” is tö­rölték a helységnevekből: Kali- nyinból megint Tver, Zsdanov- ból Mariupol, Kujbisevből Sza­mara, Ordzsonikidzéből Vla- gyikavkaz lett. Szaharov szám­űzetésének színhelyét, Gorkijt, újra Nyizsnyij Novgorodnak hívják. Ä hírhedt névadások felszá­molása Európa keleti felében megmutatja, hogy Breszt-Li- tovszk és Vlagyivosztok között egy egész korszakot kierősza­kolt szellemi tévelygésnek te­kintenek, és eltávolítják a „vö­rös október” külső jegyeit. A Kreml külső párkányán újra a kék-fehér-vörös orosz nemzeti lovogó lengedez, a pé- teri állam kereskedelmi zászla­ja. Félreismerhetetlenül jelzi, hogy az új moszkvai vezetés jövőbeni gondolkodásának és cselekvésének a középpontjá­ban Oroszország fog állni. Jólle­het, a meghiúsult puccs után megerősödött reformerők igye­keznek — mint egykoron Nagy Péter — tekintetüket Nyugatra vetni, nem csekély a veszélye annak, hogy megint a hagyomá­nyos orosz nacionalizmus kere­kedik felül. A Nyugat nem szabad, hogy illúzióba essen, és azt higgye, hogy a „demokraták” győzel­mével Oroszországba végérvé­nyesen visszatért a polgári de­mokratikus parlamentarizmus. Ugyanis már most látszik, hogy a választások által legitimált „demokratikus” vezetők is a hagyományos orosz uralmi for­mák elkötelezettjei. Alighogy hatalomra jutottak, rendelétek- kel és dekrétumokkal kormá­nyoznak, mint hajdan a cárok, vagy a 75 évnyi hatalomgyakor­lás után éppen csak elűzött kom­munisták. Miután az Elbától keletre megszabadultak a kaszámyaud- var-szocializustól, miután ma­guk mögött hagyták a tévútra vivő ideológiát, a nyugati fővá­rosokban nem aprópénzzel kel­lene fizetni. Aligha akadt valaha is jobb esély arra, hogy az oro­szokat a többi, valaha a szovje­tizmus igáját nyögő népekkel együtt bevigyék a sokat magasz­talt „európai házba”. Reinhardt Olt

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents