Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)
1991-10-19-20 / 246. szám
SPORT 1991. Oktober 19-20., szombat-vasárnap áSlÉtfe MFfiYEI HÍÜllft---------------------------------------------orun, -------------1 A ddio, don Concetto principe degli arbitri „A síp hercege” Szeptember 9-én, 67 éves korában elhunyt Concetto Lo Bello, a „síp hercege”, a világhírű olasz FIFA-játékvezető — repítették világgá a döbbenetes hírt az éter hullámain a rádió- és tévéállomások, szalagcímükben a sport-és napi- »■ lapok. Gyászolják: a labdarúgóvilág, a játékvezetők nagy családja, özvegye és fia, Rosario Lo Bello, aki atyja nyomdokain haladva, kitűnő hírnévnek örvend a nemzetközi porondon. Lo Bello Sportpályafutása 1924-ben született a szicíliai Siracusában. Már kora gyermekéveiben vonzódott a labdajátékok iránt. így sokat kosárlabdázott, teniszezett, de végül is a futballnál kötött ki... Mint kölyök és ifjúsági játékos különböző amatőr egyesületekben futballozott, mintegy tíz esztendőn keresztül. Az alig 20 éves, pelyhedző állú ifjú egy ízben megpróbálkozott a játékvezetéssel is, amelyet azután annyira megkedvelt, hogy még az évben — 1944-ben — sikerrel le is tette a játékvezetői vizsgát. Az olasz labdarúgó-szakvezetők hamarosan felfigyeltek az akkor még szárnyait bontogató, fiatal Lo Bello nagyszerű játékvezetői képességeire. Ennek megfelelően mind jelentősebb mérkőzések vezetését bízták rá. 1954- ben, egy magasabb szintű szakvizsga sikeres letétele után már az olasz bajnokság első vonalában fújta a sípot és 1958-ban tagja lett a FIFA-keretnek. Ettől kezdve szinte futószalagon vezette a legrangosabb nemzetközi mérkőzéseket. Részt vett az 1960. évi, hazájában rendezett olimpiai labdarúgótornán, melyen a Dánia—Lengyelország (2—1) döntő „karmestere” volt. A FIFA meghívta Lo Bellót az 1966. évi, Angliában rendezett világbajnokságra is, melyen előbb az Anglia—Mexikó (2—0), csoportmérkőzést, majd az elődöntőben az NSZK-— Szovjetunió (2—1) összecsapást dirigálta. Összesen 328(!) A-ligabeli mérkőzést —- ami az olaszok szerint világcsúcs —, 93 különböző nemzetközi találkozót, köztük hét kupadöntőt vezetett — sikerrel. Az 1974-ben Rotterdamban rendezett Feyenoord Rotterdam—Tottenham Hotspur (2—0) UEFA Kupa-döntőn — fia Rosario Lo Bello volt egyik partjelzője — 50 évesen búcsúzott a nemzetközi porondtól. Klub- és válogatott csapatainknak számos mérkőzését irányította, melyek közül, a számukra fájóan emlékezetes, az 1973. június 13-ai, a Népstadionban 75 ezer néző előtt rendezett Magyarország—Svédország (3—3) vb-selejtező volt. A 3—2-es magyar vezetés után a 76. percben a svédek Edström felhőfejes góljával egyenlítettek, így helyettünk ők válthatták meg repülőjegyüket az 1974-es NSZK-beli világbajnokságra. Lo Bello közelebbről Az olasz sportkörökben, a markáns arcélű, vastag szemöldökű Lo Bellót tekintélyt és tiszteletet parancsoló, határozott fellépésű játékvezetőnek ismerik,. azon kevesek közé tartozik — mondják róla —, aki „villámokat szóró” tekintetével, még a labdarúgás „legvadabb fenegyerekeit” is képes megszelídíteni. Ha tehát a játékosok és szurkolók körében nem is örvend nagy népszerűségnek (ami végső fokon egy játékvezetőnél nem is nagy hiba!) egyre büszkébb lehet: az általa vezetett mérkőzésekről mindenkor fölemelt fővel távozhat... Lo Bello történeteiből — melyek bejráták a világsajtót — kitelne akár egy többkötetes könyv is. Megírták már róla, hogy fiatal játékvezetőként egyik mérkőzésén egy szögletrúgásból gólt fejelt a helyi csapat kapujába, s ezzel el is dőlt a mérkőzés sorsa... Máig emlegetik, hogy az általa vezetett Spal—Napoli mérkőzésen volt bátorsága egymás után három tizenegyest ítélni a helyi csapat ellen... Sőt, az óriási vihart kavart mérkőzést követően, a személyét és becsületét ért vádaskodások még az olasz parlamentet is megjárták. Aztán, amikor nyilvánosságra hozták, hogy az Olasz Labdarúgó Szövetség nem őt, hanem vetélytársát, Sbardellát jelölte az 1970-es mexikói világbajnokságra, szülővárosában a tömeg tüntetve vonult végig a város főútvonalain, követelve a döntés megváltoztatását. Szimpátiatüntetés egy játékvezető mellett: ilyet sem jegyzett még fel a sporttörténelem... Szülővárosában egyébként tisztelték, szerették és becsülték Lo Bellót, s mint mondják, az ugyancsak siracusai Archimé- desz után „ő szerezte a városnak a legnagyobb hírnevet és megbecsülést. Hálából a lelkes sira- cusaiak megválasztották — bár erről Lo Bello hallani sem akart —, s városuk képviselőjeként bekerült az olasz parlamentbe. Az Olasz Labdarúgó Szövetség a sok, nagy futballcsatában megedzett, nagy nemzetközi rutinnal rendelkező Lo Belióra bízta az olasz bajnokság legrázósabb mérkőzéseinek vezetését. A rendező egyesületek, amikor Lo Bello vezette mérkőzésüket, már előre gondoskodtak megfelelő számú, különleges kiképzéssel rendelkező, jól felfegyverzett karabinieri testőrgárda kirendeléséről, aki hivatott volt gondoskodni személyi biztonságáról és szükség esetén megvédeni testi épségét. Nemegyszer azonban kormányfőnek kijáró motoros „díszőrség” kíséretében sikerült csak rendőrautóval kimenteni a szurkolók karmaiból... Lélekbúvárok kutatták: mi lehetett a titka, hogy a „szicíliai” egyéniségével, határozott fellépésével, miképpen tudta magával ragadni közönségét! És ami ugyancsak lélektani rejtély: ha a játék hevében az érzelmek fel is korbácsolódtak, az utolsó sípszó elhangzása után azok leperegtek acélidegzetéről. Londonban történt az 1966- os világbajnokságon: Egy olasz újságíró inerjút akart készíteni vele. Rendben van — mondta Lo Bello —, jöjjön reggel hat óra előtt. A riporter nem akart hinni a fülének. Visszakérdezett, Lo Bello a tőle megszokott határozottsággal megerősítette az időpontot. A jelzett órában mindketten ott voltak. Lo Bello tréningruhában. Azután átment a Kensington Parkba futni hatvan percet, a szemerkélő esőben. Mert így szokta meg. A többi játékvezető ekkor még az igazak álmát alud- ta. — Miért csodálkozik ezen? — nevetett Lo Bello az újságíró álmélkodását látva. — Egy játékvezető csak akkor tud villámgyorsan dönteni, ha a lehető legközelebbről lát minden akciót! Ahhoz pedig jó erőnlét kell. — Mi a jó játékvezető titka? — kérdezte az újságíró. — A villámgyors döntés — vallotta a bíráskodás lényegéről „a síp hercege”, majd hozzáfűzte: — Égy bírónak még akkor sem szabad megváltoztatnia döntését, ha esetleg tévedett. A bizonytalanság rossz tanácsadó. Ha a játékvezető habozik, tiltakozásra bátorítja fel a játékost, a közönséget pedig az elégedetlenségre. Ami gyakorlatilag annyit jelent, hogy kicsúszik a mérkőzés ellenőrzése a kezéből. És akkor mindennek vége. Ha valaki nem tanulja meg ezt az ábécét — keressen más elfoglaltságot magának... — És vajon Ön soha nem tévedett? — faggatta tovább az újságíró. — Sajnos sokszor. De ez a játék lényegéből fakad, no meg abból, hogy tévedni emberi dolog. De mindaddig, amíg síppal a kezemben futkározok a pályán, az a legfőbb törekvésem, hogy a lehető legkevesebbet tévedjek. És meggyőződésem, hogy ezt az igyekezetét megérzik az emberek! ...Ha megítélsz egy büntetőt — kővel dobálnak meg..., Ha nem ítéled meg—akkor is... Ezt a nagy sikerű dalt énekelte a francia Antoine az egyik régebbi montecarlói táncdalfsztiválon. — És ez így is igaz... A játékvezető működése mindenkor az indulatok és sértegetések légkörében zajlik. Mindez szorosan hozzátartozik hivatásukhoz... — mondotta Lo Bello. Csak az a szurkoló szeretheti igazán a sportot és kedvenc csapatát, aki képes a kerítést vagy a vizesárkot is átugorva harcolni véltigazáért...Még akkor i s, ha a mérkőzést Signor Lo Bello vezeti. — Önt — aki az olasz játékvezetők között közismerten a legnagyobb szaktekintély — hogyan érinthették az oly sokszor megánéletébe gázoló vádak? — Vajon kérdezheti-e a bányásztól: nem zavarja-e őt munkájában a robbanás döreje, vagy a légkalapács fülsiketítő zaja? — válaszoltam. Egyébként is: én jól mulattam az egészen. Sőt — igazam tudatában — én magam kértem Signor Marcello Sgarlatát— Siracusa város képviselőjét „ügyem” feljebbvite- lére. Tisztában voltam azzal, hogy ezen gyanúsítások, rágalmak olyanok, mint egy luftballon, mely felröppen, egy ideig száll... száll, majd szétpukkan... Eredmény: 1—0 Lo Bello javára... Lo Bello + egy fö Érdekes, hogy ebben az időben már egy másik Lo Bello is síppal nyargalászott Olaszország pályáin. Jóképű, széles vállú, csudafekete legény. Rosario Lo Bello, a képviselő úr fia. Nagy ember fiának lenni nem könnyű dolog. Az utód — légyen bármilyen tehetséges is — élete végéig a Nagy Ember árnyékában él. Minden tettét az övéhez hasonlítják, és a mérce olykor igazságtalanul magas, így van ez a nagy hadvezérek gyermekeinél éppúgy, mint a nagy színészeknél, nagy muzsikusoknál, nagy játékvezetőknél. Sőt, a nagy játékvezetőkénél még annál is úgyabbul. — Te még apádnál is ostobább vagy! — árad a tömeg sze- retete az ifjú Rosario Lo Bello felé, mindjárt az első mérkőzésen. — Apám a világ legnagyobb játékvezetője — mondta. — Ha én egy kicsit ostobább vagyok is nála, attól még mindig egészen jó kis bíró lehetek. Különös dolog, hogy jó ideig a kedves papa tudta nélkül fúj- dogálta a bírói sípot. Ahogy elérte a korhatárt, azonnal levizsgázott, megszerezte a játékvezetői képesítést. Aztán vasárnaponként lopva somfordáit el, mérkőzéseket vezetni. A mama tudott az ügyről, a papa azt hitte, csak egyszerű kirándulásról van szó. Aztán a lapokból értesült a turpisságról. Akkor egy-két alkalommal elment a fia mérkőzéseire, de mihelyt rájött, hogy Rosariót feszélyezi a jelenléte, letett erről az atyaságos passzióról. Közben az ifjú Rosariót is meglegyintette az „elmúlás” szele. Rosario Lo Bello Nocerina Inferioréban vezetett egy mérkőzést. A helybeli szurkolók megtört szívvel mentek ki a pályára. Csapatuk egymás után két vereséget szenvedett, és most ölni tudtak volna két bajnoki pontért. Szó ami szó, majdnem sor került rá. Rosario előbb nem adott meg egy tizenegyest a Nocerina javára, majd kiállította az egyik játékosukat. Világos, hogy elszabadult a pokol. A tömeg kiabálni kezdett: — Azt hiszed, mert Concetto fia vagy, már parancsolgathatsz? Lábbal taposod a szabályokat. Kövek kezdtek röpködni és durrogtak a rakétapisztolyok. Több tucat elkeseredett ember mászott fel a kerítésre, a védőhálók vészesen meghajoltak. Berohantak a karabinierik, de a „kedves” közönség, akkor már körülvette a játékvezetőt, Rosariót rúgás érte a bokáján, de nem tágított. — Én innen el nem mozduA Népstadionban © lók! — kiabálta a tömeg felé. — Lo Bello fia nem fél senkitől! Ami ugyebár gyönyörű lett volna egy olasz opera fináléjában, de az adott helyzetet tekintve nem volt éppen ésszerű. A döntő pillanatban azonban felbukkant egy hatalmas termetű ősz tábornok. — Gyere velem azonnal! — kiáltotta. — Amíg melletted vagyok senki sem mer hozzád nyúlni. Autó, villámgyors vágta Ca- podichinóig, ott a fiatalember felült az első gépre és hazarepült Szicíliába. — Add át apádnak Carlo Ganger tábornok üdvözletét — búcsúzott a megmentő. — Huszonkét évvel ezelőtt pontosan innét, pontosan így szabadítottam őt ki. Mondd meg neki, hogy a Lo Bellóknak ezen a vidéken külön őrangyaluk van. És, ha huszonkét év múlva az unokájának is eszébe jutna mérkőzést vezetni mifelénk... én itt leszek! Négyszemközt Lo Bellóval — Budapesten Amikor utoljára, a már említett Magyarország—Svédország vb-selejtező játékvezetője- ként Budapesten járt, szálláshelyén régi ismerősként üdvözöltük egymást. Koromfekete hajából már előtűnt néhány ősz hajszál, de azért mégis frissnek, pihentnek, fiatalnak tűnt... Ebédje rostonsültből, salátából és mindössze fél pohár ásványvízből állt. Aztán sétára invitált. Kezeit hátul összekulcsolva szótlanul haladt mellettem. Észrevettem, hogy már a koncentrálás szakaszában van. Számára a mérkőzés már négy órával előbb megkezdődött! Amikor kiértünk a pályára és belépett öltözőjébe, sietve levetkőzött, majd egy meglepő jelenet szemtanúi voltunk: bekapcsolta kis zsebrádióját, amelyből éppen Sandie Shaw népszerű slágerének hangjaira olyan „szertartásba” kezdett, amely valamiféle kiengesztelő áldozati táncnak tűnt. Zenére végzett ütemes szökdelések, ritmikus mozdulatok ezek, amelyek az izmok bemelegítését és a reflexek felkészítését szolgálják. Miután magára öltötte mezét, rövid taktikai megbeszélést tartott partjelzőivel. Felharsanó sípszava kivonulásra szólította a csapatokat, aztán jelt adott a mérkőzés megkezdésére. Minden idegszálával a játékra összpontosított, s ha a legcsekélyebb szabálytalanságot is észrevette, jellegzetes szökellő, „gazellaszerű” és ugrásnak is beillő óriási lépteivel azonnal ott termett. Fenyegetően kinyújtott mutatóujja és ellentmondást nem tűrő szúrós tekintete nyomán máris rend volt az „ellenfelek” között. A mérkőzést követő banketten — mint az életben mindig — általában tartózkodó volt. Ha egyik-másik újságíró, szakvezető, vagy játékos udvariasan magyarázatot is kért tőle a nekik nem tetsző döntéseit illetően, barátságosan mosolyogva válaszolta: — Uraim, kérem Önöket, előbb alaposabban elemezzék ki, hogy mi is történt a vitatott esetben, s ha már aludtak rá egyet, meglátják, más véleményen lesznek... Aztán Lo Bello udvariasan elköszönt vendéglátóitól, s a bankettről ajándékokkal megrakodva távozott. Útközben élvezettel merült el az éjszakai Budapest látványosságaiban, persze csak az autóból, amúgy futtában... — Pihennem kell — mondta —, no nem azért, mert a játékvezetéstől és az „izgalmaktól” elfáradtam volna, hanem mert otthon már nagyon vár a családom, és vasárnap a Milan—Inter rangadót vezetem... A rivederci!... A viszontlátásra!... köszön el tőlem! Akkor még nem gondoltam, hogy utoljára!... Concetto Lo Bello, „a síp hercege” emlékét kegyelettel őrzi a labdarúgóvilág. Somos Isi\ án
