Békés Megyei Hírlap, 1991. október (46. évfolyam, 230-255. szám)

1991-10-12-13 / 240. szám

1991. október 12-13., szombat-vasárnap

o

MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM

Ismerjük meg a Bibliát!

Az Újszövetség istenképe

Az Ószövetségben a magát kinyilatkoztató Isten képe Izrael évezredes üdvtörténeti tapasztalatában rajzolódott ki. Az Újszövetségé Jézus Krisztustól ered, aki azonban semmit sem törölt el az ószövetségi isteneszméből, ellenben tökéletesítette azt. Jézus különleges melegséggel és az Ószövetségben nem ismert közvetlenséggel beszélt Istenről, aki atyaként fordul az emberekhez, és úgy kell szólítanunk, hogy Atyánk (Mt 6,9). Ez a megszólítás feljogosít arra is, hogy magunkat Isten gyermekeinek, fogadott fiainak tekintsük. Isten és ember kapcsolatában ezért a személyesség legértékesebb vonása, a szeretet és bizalom érvényesül.

Jézus hasonlatokban és példabeszédekben mutatta be, miben is nyilvánul meg Isten atyasága. A hegyi beszédben azt tanítja a mennyei Atyáról, hogy mindenkit gyermekének tekint, gondoskodása a jókra és a gonoszakra egyaránt kiterjed (Mt 5,45). Gyermekeinek csak jót ad (Mt 7,11), és különleges, személyes gondja van az elhagyatottakra, szerencsétlenekre, az élet számkivetettjeire és a bűnösökre (Mt 18, 12—24). Örömét találja az emberekben, főként azokban, akik az élet különböző helyzeteiben távol kerültek tőle, de végül visszatalálnak hozzá. Azokban, akik reménytelennek látják életüket, de Isten országához térve atyai házra találnak. Jézus példabeszédei áz eltévedt, de megtalált bárányról (Mt 18, 12—14), az elveszett és megkerült drachmáról (Lk 15, 8—10) beszédesen tanúskodnak arról, hogy mit tesz Isten az elveszett emberért és mekkora öröme van megtérésében.

A tékozló fiú példája

Isten szeretetét a legmeghatöbb színekkel a tékozló fiúról mondott példabeszéd ecseteli (Lk 15, 11—30). Egy apa két fia közül a fiatalabb kikéri örökségét, mert a maga útját akarja járni. Az apai házat maga mögött hagyva mindenét elpazarolja. Nyomorúságos helyzetében rádöbben tettének helytelenségére és elhatározza, hogy hazatér.

Minthogy fiúi jogait már eljátszotta, megelégedne azzal is, ha apja befogadná a béresek közé. Ő azonban kész mindent elfelejteni, visszaállítja jogait, s fia hazatértén érzett örömében nagy lakomát rendez, mert mint mondja: „a fiam meghalt, de feltámadt, elveszett, de megkerült”. Az apa viselkedése az irgalmas Istent példázza, aki nem gondol a sértésre, mert csak a megtévedt és szenvedő embert látja. A megértő mindig jobbik énjével állhat eléje, s számíthat arra, hogy Isten visszafogadja. Nem kell más, mint hogy őszintén keresse Istent, ismerje be gyarlóságát és hagyatkozzék atyai irgalmára.

„Én és az Atya egyek vagyunk”

Az Újszövetség istenképéhez tartozik az is, amit Jézus önmagáról mondott. Tanítása szerint Isten atya, akit az embernek „mi Atyánknak” kell szólítania. Ugyanakkor ő — megkülönböztető módon — az „én Atyámnak” mondja Istent, és vele kapcsolatban a „Fiúnak” állítja magát. Míg apostolait imádkozni tanítja, ő nem velük imádkozik, hanem egyedül, tőlük félrevonulva. Utal arra, hogy amikor Istent Atyjának szólítja, akkor őt erre az jogosítja fel, hogy maga is az isteni élet részese: „ahogyan az Atyának élete van önmagában, úgy megadja a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában” (Jn 5,26), sőt a legszorosabb egységben vannak: „én és az Atya egyek vagyunk” (Jn 5, 30). Amikor az emberek hozzá közelednek, Isten erejével, hatalmával, szeretetével kerülnek kapcsolatba, hiszen mint mondja, „aki engem lát, az Atyát látja” (Jn 14,9). És fordítva is igaz: amikor Jézus Isten országát hirdeti, testvéri érzelmekkel fordul a betegekhez, szegényekhez és bűnösökhöz, az Atyát akarja megismertetni velük. Ezért Jézus tanítása Istenről, Isten atyaságáról nem marad elméleti igazság, mert egész élete róla tanúskodik. Az apostoli levelek ezt így fejezik ki: „Ő (Jézus mint Isten Fia) a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1, 15), „Isten dicsőségének kisugárzása, s lényegének képmása” (Zsid 1,3).

Az Újszövetség istenképét lezárja az, amit Jézus a Szentlélekről tanít. A Szentlélek valóságos személy, ő teszi teljessé Jézus művét a földön.

Rózsa Huba, a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem tanára

Filmesszé készül a Székelyföldről

Kincskereső Orbán Balázsok a Várakozás Hegyén

„A szép Székelyföld az, mely legkevésbé van ismerve, melyről önmagunk is legkevesebbet tudunk. Égető szükséggé vált tehát annak felkutatása és ismerete”—így fogalmazott 1868-ban Lengyelfalván Orbán Balázs A Székelyföld előszavában. Hat év kitartó szorgalmával és szent törekvésével gyűjtött, majd helyezte a haza oltárára történeti, népéleti, régészeti leírásait és tájrajzát. Bejárta Székelyföld majd félezer falvát, többnyire gyalogosan. Útjai valódi fölfedező utak voltak: várakról, templomokról, más történeti emlékhelyekről, szokásokról ő írt érdemlegesen először, és sok vonatkozásban máig utoljára. Fotografált is, egyik úttörője a tudományos célokat szolgáló fényképezésnek.

„Az erdélyi ember készebb, mint akár a nyugati, akár a déli, vagy a keleti. Készebb, vagyis befejezettebb, kiműveltebb, ha- tároltabb, egyénibb, kristályosabb és felismerhetőbb.”

Az ő szellemében kívánják végigjárni a Székelyföldet a XX. századvég orbánbalázsai a kor technikai eszközével: magnókkal, kamerákkal, hogy újabb híradást készítsenek arról a földről, ahol azóta nem sokan jártak a lelki leltárkészítés, a szellemi feltérképezés nemes szándékával. Embereket faggatnak, vallatnak, zsenge ifjak, bölcs öregek mesélnek, fiatal nők és vénséges vének kacagnak, sírnak, kántálnak életről, halálról, Istenről, természetről, háborúságról, szeretetről és gyűlölködésről.

Deák Péter úgy járt Erdélybe, mint szomjas férfi a jóízű kútra. Lelkét, eszét fürösztötte az emberi jóságban, egyenességben, kópéságban és furfangban, szemét pedig a gyönyörűséges

emberi arcokban, no meg a fenséges tájban. Egyre érlelődött benne a konok szándék: mozgóképre menteni a menthetőt, a kultúra páratlan kincseit. A romániai történelmi forduló tájékán kalandos módon, a veszélyt is vállalva hoztak át dokumentumokat, videopetíciókat, székely módra csellel, furfanggal, leleménnyel.

Egy archaikus, de működő világról gyűjtenek mozgó képeket. Olyan világról, amely nem az isten háta mögött van, hanem itt Európában, egy karnyújtásnyira tőlünk, ahova mindenünnen csak földutak vezetnek. Dolgos, serény nép él ott, összetartó közösség. Éles eszűek, józanok tréfára, leleményre mindig készek, büszkék, önérzetesek, de a fölfuvalkodottságot nem tűrik.

Később Deák Péter mellé szegődött az Erdélyből Székes- fehérvárra települt, gyökereiben székely Elekes András. Egymásra találásuk szinte mesébe

illő. A stáb tagjai még az ugyancsak fehérvári Tóth István és a budapesti Zalka Imre, a fotózás művészei. Mindegyikben jelen van Orbán Balázs szabadságot bálványozó lelke, jogfosztást nem tűrő haragja. Nincs bennük viszont elődük romantikus nemzeti történelemszemlélete. Ok józanabbak, realistábbak, de hál ’ istennek meg tudnak részegülni a szépségtől, a tisztaságtól, a hűségtől. Mert ha csak józanok, nem vállalkoznak erre a hatalmas — ráadásul non profit — feladatra. Ezt a történelmi léptékű küldetést eddig nem kísérte méltó erkölcsi és anyagi támogatás. Csak a Fejér Megyei Művelődési Központ és a Király Kft. méltányolta anyagiakkal is vállalkozásuk fontosságát, dokumentáló erejét, morális hasznát. A hit és az elkötelezettség olyan hőfokon van jelen ebben az alkotó közösségben, amely garancia arra, hogy kellő finanszírozással filmesszé készüljön a Székelyföldről, amely méltó folytatása, kiegészítője lehet az Orbán Balázs-i életműnek.

Az eddig felvett, forgatott anyag még korántsem teljes, de ami elkészült, katartikus élmény. Mítoszt keres és teremt, egy szebb, emberibb, mélyebb és igazibb világról tudósít. Amíg hallgattam, néztem az énlakai öregek bölcsességét az élet és a hit megszámlálhatatlan bogairól, vagy Zsuzsi néni csiklandós történeteit hajdan volt szeretőiről, amíg imádságos szavak szóltak a szegénységben is jelen lévő életerőről és -örömről, az volt az érzésem, hogy nem elsősorban nekik fontos kincseik

összegyűjtése és megőrzése, hanem a mi lelki föltápászkodá- sunkhoz kell ez a filmvallomás. Rólunk is szól, a mi hajdan volt hiteinkről, amikor még jóval kevesebb vámszedő meg haszonleső ólálkodott körülöttünk, amikor még a szomorúság mellé derű is jutott. A mi méltóságunkhoz, mindennapi egyenes tartásunkhoz szükséges ez a lírai dokumentum. E századvég Orbán Balázsaival visszatérhetünk egy ősi valláshoz, filozófiához, egy minden korban érvényes kiindulási ponthoz, egy egyetemes emberi alaphelyzethez. A szüntelenül keletkező, elmúló, összeomló életrendek csüggesztő példatárai mellett olyan örökérvényű örökség ez, amelyet őrizetlenül hagyni, elfelejteni a lélek halálát jelentené.

Az alkotók a Hargitán, a Várakozás Hegyén, már nem a lábánál, hanem a tengerszint felett több száz méterrel, talán a térdén megtelepedetve várnak a támogatókra, akik föltarisznyázzák a Kincskereső Balázsokat. Ne gondolják, hogy csupa örömóda lesz útjuk filmes krónikája. Súlyos gondok szikláit is elénk, fogják görgetni. A Maros, az Olt, meg a két Küküllő hordalékában sok van, ami fájdalmas. Szél mozgatta fenyvesek tengermoraját, leguruló sziklák bérceket visszhangoztató dör- düléseit hallhatjuk a balladás vallomásokban. De nincs megismerés, megértés, testvériség, szeretet lelkiismeret-furdalá- sok, aggodalmak, kétségbeesések néíküI. zágoni Erzsébet

Tokaji bor — tokaji föld — tokaji szőlővenyige

Talpra állítja a haldoklót is

Kevesen tudják, hogy őseink egykor a nemes borokat a leghatékonyabb gyógyszereknek vélték, és aki tehette, sűrűn alkalmazta is. A borok között a XVI—XVIII. században világhírre tett szert a tokaji bor. Királyok, főpapok, főurak gyarkan használták mindenre jó „paná- ceaként”. Alkalmazták különféle betegségek gyógyítására, pestis megelőzésére, sőt a korban divatos „politikai mérgezések” ellenszereként is. Nemcsak a tokaji bornak, hanem a tokaji földnek és a szőlővenyigének is csodálatos gyógyerőt tulajdonítottak.

Szinte érthetetlennek látszik, hogy a tokaji borról ugyan már az 1252. évtől határozott tudósításaink vannak, mégis nagyobb hírre a XVI. század elején tett

szert. Valószínű, hogy a tokaji szőlők akkor lettek híresek, amikor 1560 körül hármas árkolás- sal kezdték művelni és a szüretet késő őszre halasztották, 1560- tól kezdve pedig az aszúszőlőt kiválogatták, s miután olyan lett, mint a csurgatott méz, jóféle mustot öntöttek rá.

Érdemes feleleveníteni néhány korabeli „szakértő híresség” véleményét a tokaji borról. Paracelsus, a híres alkimista orvos 1651-es magyarországi útja alkalmával — mint híres jó ivó — meglátogatta Tokajt is. Erről avidékről így ír: „...a vegetaliák, a mineráliákkal társulnak, mert amint én saját szememmel láttam, amikor Felső-Magyaror- szágon vándoroltam és útba ejtettem Tokajt az ő vidékével: Máda (Mád), Tárcái, Talia (Tálya), ahol a házigazda kettévágott szőlővesszőt mutatott, melynek hosszában olyan könnyű aranyszálak(l) voltak, mint minővel fonnak.”

Szerinte a napfénytől nyert fényesség a szőlőtőről a gyökérbe vándorol, ahol megtisztítva kiválik és „...innét származik a tokaji bornak a jósága és ha a növénybirodalomban a borok királyáról beszélhetünk, akkor e címet kétszeresen érdemli meg!” A tokaji hímevét írásaiban növelte az Agostonrendi hitszónok, Abraham a Sancta Clara. Történelmi feljegyzéseket találunk arról is, hogy Nagy Frigyes porosz király, mint gyógyszert, sokra becsülte. Az egyik angol főúr, Lord Monta- giu—már halálán lévén—nagy betegen egyenesen Tokajba utazott, hogy valódi tokaji bort ihasson „viaticum”-ul (útrava- lóként).

Midőn a beteges pápának tá- lyai bort küldtek, elragadtatásában versikét rögtönzött: „Sum- mum pontificem tallia vina decent!” (A legfőbb papnak a tá- lyai borok tetszenek!) Szirmay Antal Zemplén vármegyéről szóló művében leírja, hogy a tokaji bor meggyógyítja a negyednapos hideglelést, enyhíti a fejfájást, talpra állítja a félig- meddig haldoklót is és „különösen este bevéve sokat használ a szaporaságra”. Gryneus

„Phoenix Pannonius”-ában a tokajiról a következő latin versikét olvashatjuk: „Vinum Tokai- num inter vina primum, / Omnium vinorum iure protovinum” (A tokaji bor a borok között első, / minden boroknak joggal borfejedelme).

A tokaji földet is gyógyszernek tartották. Fischer Dániel 1732-ben írt egy könyvet a tokaji föld gyógyító hatásáról, mely

szerint az kitűnő gyógyszer lázas betegségek, vérhas, pestis és mérgezések ellen: „terra sigilla- ta” (fémjelzett föld). Szerinte többet ér, mint az örmény agyag, kár, hogy a magyar orvosok nem törődnek vele, hanem Sziléziából hozatják. Tudni kell, hogy a különböző agyagféleségeket (bolus) pasztillákba préselték, ezekbe különböző „védjegyeket” nyomtak (sigillum). Atoka- ji föld gyóg'yhatását a benne feltételezett aranynak tulajdonították, később kiderült, hogy csak pyrit és kén van benne. Tény, hogy Mátyás király pestis elleni óvszere is tartalmazott ilyen agyagot.

A tokaji „aranyvenyigéről” a híres orvos, Paterson-Hain ír 1661-ben. Az arany venyige az úgynevezett „aranyvíznek” (aqua aurea) fontos alkotórésze volt. Emlegették még „élet- vizé”-nek is (aqua vitae). Az aranyvizet fejfájásra, gyomorgörcsre, szívbántalmakra használták. Amoldus de Villanova

Paracelsus nemcsak híres alkimista, hanem jó ivó is volt

sokat foglakozik munkáiban ezzel a „csodaszerrel”. Valószínű, hogy az életvíz elnevezés nem helyes, mert egyes forrásokban „aqua vitis", németül ,,/tebe/twasser” elnevezést találunk, ami nyilvánvalóan „szőlő- venyige vizet” jelent.Való- színűleg ez az utóbbi elnevezés torzulhatott el.

Dr. Sonkoly Kálmán