Békés Megyei Hírlap, 1991. szeptember (46. évfolyam, 205-229. szám)
1991-09-24 / 224. szám
SZEGHALOM ÉS KÖRNYÉKE 1991. szeptember 24., kedd © Már a halak sem élnek úgy, mint régen Nem bizony. Hol van már a régi szólás igazsága? „El, mint hal a vízben.” Legalábbis Bihar- ugrán hol van? Mert igaz ugyan, hogy a halgazdaság emberei a „tenyerükön hordozzák” pikkelyes barátainkat, amíg felcseperednek, de aztán... Nem elég, hogy egyszer lehalásszák őket, a békebeli halászlés sors helyett újabb megpróbáltatások várnak rájuk. Hosszas utazás egy speciális kamion kádjaiban, aztán alig, hogy megszokják új otthonukat egy távoli ország vizeiben, ismét egy cselszövés — lebegő csali a mélyben —, s a halacska máris horogra akadt. Mert... De inkább idézzük a Hidasháti Állami Gazdaság bihar- ugrai kerületvezetőjét, Mikics Imrét! — Korábban belföldön értékesítettünk elsősorban, most szinte minden hal exportra megy. És ez komoly felelősséggel jár... —Nagyobb a rizikó? — Úgy, ahogy mondja, és nem akármilyen igényeket kell kielégítenünk. Tudja külföldön az édesvízi hal fogyasztása visz- szaszorulóban van. Egyedül a pisztrángfélék kelnek el a halpiacon. Ugyanakkor élénkülő az úgynevezett horgász célú halvá- sárlás' —Ez a hal nem az a hal? — De igen, csak különlegesebb igények vannak. Legyen sokszínű a kínálat, a hal legyen nyurga is, tükrös is... Szeretnének 5-6 kilós pontyokat, ráadásul nyáron kérnék, amikor bizony még rizikósabb a dolog... — És hova utaznak ezek a ,,luxus” halacskák? — Olaszországba, Belgiumba, Ausztriába, Németországba... —Hogyan tovább? —Mi sem voltunk kivételek a korábbi években uralkodó tömegtermelési szisztémától: legyen jó sok kiló hal, aztán valahol majd csak eladjuk őket. Most viszont oda kell figyelnünk a piacra. A fő hal továbbra is a ponty marad, de emellett, például jól halászható az amur is. — Akkor hát azzal kell foglalkozni. — Ez nem ilyen egyszerű, hiszen az ossz halmennyiségnek csupán 5 százaléka lehet ez a halfajta. Ennyinek elegendő a zöld növényzet. A ragadozó halak sem válthatják meg a pontyokat, bármilyen kelendőek, egyrészt mert nehézkesebb az ivadéknevelésük, másrészt, mert a halállomány csak úgy nem szenvedi kárát, ha az összes termelés 2-3 százalékát nem haladja meg a ragadozók mennyisége. — Ennyit a „ szerkezetváltásról” . Változott a kiszolgálás is? •— A mi szakmánkhoz tárgyi, technikai csodák nem kellenek, csak a szakmai színvonalat kell fejleszteni. Nem a felkészültség, a gyakorlat hiányzik. És még valami... Korábban jött a belföldi vevő: „No, gyerekek, rakjatok fel egy mázsa halat.” És szép kényelmesen, órák alatt felrakták. Most megérkezik a speciális kamion, már várjuk, egy óra alatt rákerül a 80-90 mázsa áru és mehet is. Nincs hangoskodás! Nincs hőbörgés! Szóval változtatni kellett az emberek szemléletén, mert erre kényszerültünk. így elviszik a halat és ami a legfontosabb, fizetnek érte... Challenge Day ...azaz a kihívás napja. Hát kérem ez is egy módja az Európához való csatlakozásnak. Nem csak a gazdaságban, de életünk sok egyéb területén is bizonyítható, képesek vagyunk lépést tartani. A szeghalmi Challenge Day legalábbis ezt bizonyította. Es nem csak azért szólunk a méltatás hangján erről a rendezvényről, mert a város a maga kategóriájában harmadik helyen végzett, hanem mert — hála a fáradhatatlan szervezőknek — egyszerűen jól éreztük magunkat a kihívás napján. Amikor a gyerekek önfeledt versengését láttuk, amikor a város lakossága közös letkisszel melegített az utcán, amikor a családok vidám vetélkedőjén derülhettünk, amikor még a vendéglátó egységek (kocsmák) is szkanderbajnokságra invitálták a hozzájuk betérőket, amikor az Ikarusz Krosszéria- és Járműgyár műszaki osztályának fiataljai a fekvőtámaszt választották, hogy pulzusszámukat kissé növeljék... Szóval a hangulat szenzációs volt. És minderre rákerült a korona: este a város főutcáján táncházat tartottak. A teljesség kedvéért hadd áruljuk el: ezen a napon hasonló élményben volt része nem egy kanadai, német, olasz, francia... település lakosságának is. Mert szeptember 18-a mindenütt a kihívás napja volt. Az iramot mindenki Mint látják, eddig olyan példáknak adtunk helyet, melyek azt bizonyítják, érdemes elfogadni a kihívást. Talpon kell maradni... Ám minden versenynek, így ennek is vannak vesztesei. Nem tükrözné igazán a való életet ez az oldal, ha olyan vállalatról nem imánk, amely nem bírt lépést tartani... Olvassák hát ötperces beszélgetésünket a füzesgyarmati polgármesterrel, Bökfi Jánossal. —Hallottam, hogy a képviselő-testület tagjai nemrég úgy döntöttek, fel kell számolni a helyi költségvetési üzemet. — Valóban, december 1-jei határidővel. Addig értékesítik az eszközöket, az épületet... —Az indok? nem bírja — Fizetésképtelenség. Azokat a szerződéses lakásokat, melyeket legutóbb építettek, az áremelkedések miatt drágábban állították elő, mint amennyiért értékesíteni tudták. Ráadásul munkát sem igen kaptak, így lassan teljesen bizonytalanná vált a helyzetük. — A testület nem tudta megmenteni őket? — Nem is akarta, hiszen ennek csak egy módja lett volna, ha pénzzel segítünk (amiben amúgy is szűkében vagyunk), s félő volt, hogy ez is csak ideig óráig segít... — Eddig a testületről beszéltünk. Ön személy szerint egyetért a döntéssel? — Igen. Bár hamarabb cselekedtünk volna! Az emlékmű marad? Nemcsak a gazdaság, az oktatás, a kereskedelem területén tapasztalható a lépésváltás szándéka, hiszen a változó idő bizony településeink arculatára is rányomta bélyegét. A közelmúltban például arról tárgyalt a vésztői képviselő-testület, hogy mi lesz a sorsa a felszabadulási emlékműnek, mely máig is áll a falu központjában? Itt dacol a történelem viharaival, sarlósán, kalapácsosán hirdetve, hogy „1944—1984" s túloldalán: „Október 6.” Nos, a döntés úgy szól, az emlékmű marad, ám kerüljön rá függetlenségünk évfordulója is, 1991. Természetesen „fejjel nem mehetnek a falnak”, azaz az emlékműnek... Minderről előbb kikérik a Képzőművészeti Lektorátus és a művész, Kiss Nagy András véleményét is. Még füstje sem volt, nemhogy lángja Ez a harcgáz nem az a harcgáz... Szerencsére — tegyük a címben foglaltak mellé gyorsan! Mert joggal nyugtalankodtak néhány napig Szeghalmon a rendőrkapitányságon, amikor egy állampolgár cseppfolyós harc- gázampullával állított be hozzájuk, mondván, találta az utcán. De szerencsére a dolognak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, azaz még füstje sem volt... Kiderült ugyanis, hogy az eredeti „tulajdonos” különös formáját választotta annak, hogy portékája — melyet a szeméttelepen talált — kelendő legyen a (fekete)piacon. Az ampulla ugyanis nem harcgázt tartalmazott, amint az olvasható volt rajta, hanem harcgázméreg-men- tesítőt. Csakhogy az általunk dőlt betűvel szedett részt ügyesen elsinkófálta a botcsinálta üzletember s így árusította kincsét a helyi diszkóban, potom száz forintért. Mivel így sem kelt el, ingyen adta. Csak vigyék. Az új tulaj pedig eldobta az utcán, alapos fejtörést okozva ezzel a rendőrségnek... A fenti eset hallatán azon töprengtem, milyen jó lenne, ha az igazi, a nagybani üzleti életben nem tapasztalnánk ilyen és ehhez hasonló svindliket. S ha mégis, akkor így néhány nap alatt a svindlerek nyomára bukkannánk. De egyelőre csak szép álom mindez. Legyünk vásárlók vagy üzletfelek e kusza vállalkozói világban, nincs garanciánk arra, hogy nem „hamiskártyással” hozott össze jósorsunk. S ha már így alakult? Ha már ott ülünk szemtől szemben a kártyaasztal két oldalán? Mit tehetünk? Mondjuk, hogy bocsánat, mégsem játszunk? Vagy svindlizzünk mi is, netán kérjünk pénzt a kibi- cektől (van belőlük jócskán), hisz köztudott, nekik semmi se drága. Nincs üdvözítő módszer. Ám egy biztos pont azért mégis van s ezt látni kellene gazdasági életünk svindlereinek is: ha valaki csal a játékban, azzal nem ülünk le többet játszani. Ha mégis? Nos, akkor azt a bizonyos ruhadarabot is elveszítjük, melyet deréktól lefelé hordunk. És akkornincs más megoldás (tényleg nincs?!), jöhet az öngyilkosság. A gyógyszer drága, a pisztoly ósdi, a harcgáz lenne az igazán eredeti... De hát manapság már ebben sem bízhat az ember... Mese a kismalacról és a... Azaz, kell a Henkel Mindenekelőtt gyorsan megmagyarázom, miért e furcsa felcím. Bizonyára ismerik a mesét a kismalacról és a farkasról. A gonosz ordas addig-addig ri- mánkodik, hogy „legalább az első lábamat engedd be kismalac...” — aztán — „legalább a másik lábamat engedd be kismalac...” —, hogy egyszer csak benn találja magát a furfangos malacka házában (zsákjában). Nos, ez a történet jutott az eszembe, amikor Körösladány- ban, a Henkel metakémiabeli honfoglalásáról tájékoztattak. Csakhogy — a mesehasonlatnál maradva — itt a farkas nem gonosz szándékkal kéredzkedett be malackához, hanem, hogy együtt munkálkodva a ház körül, jobb életet biztosítson mindkettőjüknek... Ennyit a feleimről, s most lássuk, miért „kell a Henkel”? A választ a Henkel—Metakémia Vegyipari Kft. magyar ügyvezető igazgatójától, Nyerges Lászlótól kaptuk meg. Idézzük hát szavait! „Pontosan egy esztendeje, hogy megalakult e vegyes vállalat. Szükségszerű volt ez a lépés, különben oda jutottunk volna, mint annyi más vállalat, üzem manapság: sorozatos elbocsátások, a piaci lehetőségek beszűkülése, a gazdasági eredmények visszaesése... Mi a talponmara- dást választottuk, s ennek érdekében a „házasságot” egy olyan világcéggel, melynek termékeit a világ 55 országában ismerik, keresik. Azóta már 15 személyt vettünk fel, termelési csúcs idején további 8-10 embert foglalkoztatunk, dolgozóink rendszeresen túlóráznak. Mindez bizonyítja, jól járt a „gazdag hozománnyal” a térség, s az itt dolgozók egyaránt. Természetesen ennek ára is volt, meg kellett tanulni másként hozzáállni a munkához, vezetőknek s dolgozóknak egyaránt. Törvény lett, hogy ha a vevő árut rendel, azt kifogástalan minőségben, határidőre teljesítenünk kell. Semmiféle kifogásnak, anyaghiányra való hivatkozásnak helye nincs! Mindennek a jobb szervezés az alapja. Egy adatot hadd mondjak, mely a legékesebben bizonyítja e „házasság” sikerét. Régen, a Metakémia éves árbevétele 250—260 millió volt, most fél év alatt 350 milliót értünk el, s olyan világszínvonalú termékeket gyártunk, melyek Európa bármely országában megállják a helyüket. És akkor még nem beszéltem a technológiai fejlesztésről. Üzembe álltak a korszerű töltőberendezések — ezekről érdemes fotót készíteniük —, az itt dolgozók munkáját nagyban könnyíti folyadéktároló tartálytelepünk, és ez év végére funkcionálnia kell új, 1400 négyzetméteres készáruraktárunknak is.” Mindehhez csupán annyit hadd tegyünk hozzá: a dolgozók jövedelme, túlórástól, mindenestől, 50 százalékban emelkedett ez alatt a közös esztendő alatt. ... A kismalac és a farkas azóta is boldogan él. Aki nem hiszi, járjon utána! Vége a középkori állapotoknak Milyen örömmel számolunk be arról, hogy segítik a lépéstartásban az olyan intézményeket is, mint például az okányi, nem foglalkoztatható, súlyos értelmi fogyatékosok Szakosított Szociális Otthonát. Mint képünk is bizonyítja, középkori állapotok között mossák, vasalják a gondozottak ruháit, ágyneműit, ezért nemrég a megyegyűlés 400 ezer forintot szavazott meg az otthon mosókonyhájának felújítására. Emellett a közeljövőben negyven férőhellyel bővítik az intézményt, enyhítve ezzel a zsúfoltságot, s rövidítve a felvételt megelőző várakozást. Fújhatják! Ipari, mezőgazdasági termékeink színvonala olykor nem felel meg a nyugati elvárásoknak, a szeghalmi Ifjúsági Fúvószenekar produkciói viszont bizonyára nem vallanak szégyent határainkon túl, hiszen nemrég Hollandiába kaptak meghívást. Egy nemzetközi fesztiválon vesznek részt, hála a helyi képviselő-testületnek, mely pénzzel, a Fővárosi Ruhaipari Vállalat helyi részlegének dolgozói pedig egyenruhák varrásával támogatták a tűmé sikerét. A meghívás egyébként a her- togenboschi fúvósoktól érkezett, akik előreláthatóan 1992 húsvétján viszonozzák a szeghalmiak látogatását, s itt ünnepük majd fennállásuk 60. évfordulóját. Az oldalt írta és szerkesztette — aki csütörtök délelőttönként 10 és 12 óra között a szeghalmi polgármesteri hivatalban vár ja önöket fogadóóráján — Nagy Ágnes. A fotókat készítette Kovács Erzsébet
