Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-06 / 183. szám
I^ÉKÉS MEGYEI HÍRíIp BATTONYA ÉS KÖRNYÉKE 1991. augusztus 6., kedd Húszéves korában leszázalékolták A Battonya—Mezőhegyes közötti műúton gyarkan feltűnik egy tolókocsi formájú háromkerekű motoros tricikli. A benne ülő férfit Zsigovics Istvánnak hívják. Húszévesen érszűkület miatt leszázalékolták, később mindkét lábát amputálni kellett. Otthonában kerestem fel. Éppen uborkát rakott el télire olyan gonddal, olyan szakszerűen, hogy némelyik háziasszony is tanulhatna tőle. Abból pedig, amit munka közben elmondott magáról, valamennyien tanulhatunk. „Tolókocsival járok a lakásban is, a székekre rárakok ezt-azt, így kezem ügyébe esik minden, amire nap mint nap szükségem van. Pakoljon le valamelyikről, és foglaljon helyet... • A második világháború alatt gyerekeskedtem, itt a 47-es majorban. A szüleim földművesek voltak, gazdálkodtak 1952-ig, akkor elvették tőlük a földet, államosították, mind az öt és fél holdat. Nem tudom, hogy lehetne-e erre kártérítést kérni. Nincs meg a helyrajzi szám, az a baj. Miutón kihúzták a földet a talpunk alól, betanított traktoros lettem a gazdaságban. Néhány év múlva gépésztanfolyamot végeztem, minimumvizsgát kellett volna tennem, de erről a betegségem miatt lemaradtam. Mindössze öt évig dolgoztam a körmössel, húszéves koromban leszázalékoltak. 1957-ben három alkalommal is meglaktam a makói kórházat. Az állapotom egyre romlott. Végül 1960-ban felkerültem Pestre a szív- és érsebészeti klinikára. Hat vagy hét évig kísérleteztek velem, összesen 9 nagy műtétem volt. Eleinte oxigéndús vért nyomattak az ereimbe, később kicserélték az artériát. De így sem tudták megmenteni a lábaimat. A balt ’62-ben amputálták, három héttel a lányom születése után. A másikat jóval később, a saját kérésemre. Gondolhatja, mekkora fájdalmaim voltak a műtét előtt! Említettem a lányomat, van egy fiam is. A feleségem 1967- ben itthagyott bennünket, azóta a negyedik férfit fogyasztja. A gyerekeket a szüleimmel közösen neveltük fel. Fogtam a harmonikát, s 50—100 forintért eljártam a kocsmába zenélni. Éjszaka jöttem haza, mondtam a mamának, hagyja nyitva az ajtót. A pénzt mindig letettem az asztalra. ’83-tól teljesen egyedül élek ebben a házban. Amit tudok, mindent megcsinálok: veteménye- zek, kaszálok, kapálok, ülve a földön, ameddig elérem. Utána előrébb ülök, s folytatom. Nézze meg a kertet, van abban minden! Most éppen uborkát teszek el télire, mert nincs nekem a boltira pénzem. A gépet a kombinát műhelyétől kaptam 1976-ban. Naponta közlekedek vele. Ebédért is ezzel járok az 57-es majorba, meg vásárolni is. Battonyán ha bármelyik üzlet előtt megállók az utcán, és intek, már jönnek is ki a boltból, és kérdezik, hogy mit kérek. Mezőhegyesen meg visszaintenek, azt hiszik, hogy csak köszöntem nekik. Sokan segítenek, de sokakat taszít az állapotom. A postásnak például mindig én vagyok útban. A nagy hóban a szomszédomnak kihozta a nyugdíjat, értem már nem volt képes megteni azt a pár lépést. Panaszt tettem a postán, de meg se hallgattak. Az emelésekkel együtt 6500 forintot kapok. Mostantól a me- zőhegyesi nyugdíjasklub fizeti az ebédemet, s ez nagy segítség. Szűkösen bár, de meg tudok élni a nyugdíjamból...” Zsigovics István: „A postásnak mindig én vagyok útban” Fotó: Fazekas Ferenc Mi lesz itt őszre? A július végi képviselő-testületi ülés után néhány szót váltok Vangel Sándorral, Kisdombegy- ház fiatal polgármesterével. Tisztségét társadalmi megbízatásban látja el, főállásban baromfitenyésztéssel foglalkozik, a Battonyai Petőfi Tsz-szel áll szerződéses viszonyban. Tizenhét éve él a faluban, eredeti szakmája szerszámkészítő esztergályos. 1— Az, hogy Ón sem a szakmájában dolgozik, összefüggésbe hozható-e a Kisdombegyházon tapasztalható nagymértékű munkanélküliséggel? — Nem. Én már legalább , tíz éve háztáji csirkés vagyok. De a foglalkoztatási gondok itt nálunk valóban súlyosak. Megszűnt az EVIG-üzem, és megszűnt a BÉ- KÖT-varroda. Ez utóbbit tavaly novemberben indítottuk. Az épületet az önkrmányzat biztosította. Most becsukták ezt is. A nyakunkba zúdult minden, pedig eddig is sokan voltak munka nélkül a településen. A nők egy része nem is szerepel semmilyen nyilvántartásban, hiszen korábban sem volt munkahelyük. Ok a háztartásbeliek. Egyébként ma kaptuk meg Kovácsházáról a nyilvántartott munkanélküliek számát, ez 47. Számítsunk hozzá legalább 15-öt a becsukott varrodából. Plusz a háztartásbeliek, akiknek a számát becsülni sem tudom... Az igazsághoz tartozik, hogy az önkormányzat még most nem érzékeli teljes mértékben a helyzet súlyosságát. Az elbocsátottak többsége alkalmi munkát végez a mezőgazdaságban, napszámba jár, s nem kopogtat itt nálunk segélyért. De mi lesz itt őszre, mi lesz télen!? A tisztánlátás érdekében szeretnénk felmérni a pontos helyzetet, regisztrálni a munkanélkülieket. ' — Gondolom, a nyugdíjasok, az idős korúak helyzete sem lehet rózsás. — Kisdombegyház elöregedett település, s ez kihat az adóbevételekre is. Megítélésem szerint a nyugdíjasok nagy tartalékokkal nem rendelkeznek, ha volt valami megtakarításuk, azt odaadták a vidéken élő gyermekeiknek, hogy tudják törleszteni lakáskölcsö- neiket. Idáig mindössze négy családnak adtunk segélyt, de félek, hogy rövidesen ugrásszerűen megnő a rászorulók száma. A Battonyai Hírek augusztus 1-jei száma tudósít a legutóbbi, háromnapos ideiglenes határnyitásról. A tapasztalatokról szólva Ludovic Dusán kürtösi vámellenőr a következőket mondta: „Nem igaz, hogy a román és a magyar nép között megoldhatatlan ellentétek lennének. Ez a három nap a barátságot, az együttműködést, egymás kölcsönös tiszteletét erősítette.” A lapban megjelent írások közül érdeklődésre tarthat számot a kézdivásárhelyi élmény- beszámoló, valamint az a beszélgetés, melyet a szerző egy fiatal atomfizikussal folytatott. A kulturális rovat közli Lajos József ’91 június vége című versét. A költemény a szovjet csapatok kivonulásához fűzött lírai reflexiók sorozatából áll össze meglepően jó színvonalú, egységes műalkotássá. (A szerző először Mi újság? című versével jelentkezett a Battonyai Hírek hasábjain. Ez az alkotás 1991. augusztus 1-jén elhangzott a Magyar Televízióban is, a Szegedi Stúdió műsorában.) Új vezetője van a gyermekfalunak A battonyai SOS-gyermekfa- lu új vezetőjét, Mádi Istvánt augusztus 1-jén iktatták be tisztségébe. A szerény ünnepségre az SOS-anyák és a falu többi dolgozója, valamint néhány meghívott vendég jelenlétében került sor. Benczédi József alelnök üdvözlő szavaiban elmondta, hogy Mádi István a harmadik faluvezető Battonyán. A gyermekekkel és az anyákkal együtt ő is azt reméli, hogy Mádi István már valóban innen fog nyugdíjba menni. Kívánja neki is és a családjának is, hogy eresszenek gyökeret Battonyán, hosszú évekig érezzék jól magukat a gyermekfaluban. — Amikor ezt az állást megpályáztam, én sem néhány hónapra vagy néhány évre gondoltam — kezdte bemutatkozó beszédét Mádi István. — Az SOSmozgalmat korábban is ismertem, de döntő elhatározásra akkor jutottam, amikor élőben is láttam ennek a falunak a tevékenységét. Önmagáról, illetve családjáról az új faluvezető a következőket mondta: — Negyvenhárom éves vagyok, a bölcsészkaron végeztem. Egész pedagógiai pályafutásom alatt neveléssel foglalkoztam. Elsősorban a pedagógiai és a pszichológiai kérdések érdekelnek. Budapestről jöttünk ide, ott egy középiskolai kollégium igazgatóhelyettese voltam. Nős vagyok, egy gyermekünk van. Az ünnepség befejezéseként Mádi Istvánt és családját szeretettel üdvözölték a falu dolgozói, és a gyermekek érdekében végzett munkához sok sikert kívántak az új faluvezetőnek. Asszonyok a polgármesteri székben II. Faluja felemelkedéséért dolgozik Domsik Jánosné, Kevermes polgármestere tősgyökeres helyi lakos. Battonyán érettségizett, majd tanárképző főiskolát végzett Szegeden. Társadalmi ösztöndíjas volt, biológia— földrajz—gyakorlati szakos tanárként került vissza a helyi általános iskolába. 1965-től tíz éven keresztül itt tanított. — Nagyon szerettem az akkori munkámat, különösen a gyerekeket. Soha nem jutott eszembe, hogy más is lehetnék, mint beosztott pedagógus. 1975-ben megkeresett az akkori járási hivatal vezetője, hogy vállaljam el a tanácselnökséget. Ugyanakkor felajánlották az általános iskola igazgatói székét is. Minden karriervágy nélkül átgondoltam a helyzetemet. Igazából egy kérdés érdekelt, az, hogy melyik beosztásban tehetek többet a falumért. Hát így lettem tanácselnök 1975-ben. Akkor már férjnél voltam, gyermekünk is volt. Összeült a tá- gabb család, s azt mondták, ha merem vállalni, ők támogatnak, biztosítják a hátteret. Ezt a családi támogatást a mai napig érzem, enélkül nem is tudnám ellátni feladataimat. A férjem is közösségi ember, a gyermekünket is így neveltük. A szervezési munkákba mindketten besegítenek, de ellátják a háztartást is, mosnak, takarítanak. Kezdetben bizony éreztem egyes férfi kollégák lekezelő gesztusait. Tudtam, hogy csak szívós munkával és konkrét eredményekkel vívhatok ki magamnak elismerést. Talán nem szerénytelenség kimondanom: ez többé-kevésbé sikerült is az Domsik Jánosné: „...a szakmai dolgokkal kell foglalkoznom” Fotó: Fazekas Ferenc eltelt 15 évben. Eredmények nélkül — a két szép szememért — nem választottak volna meg polgármesternek. Persze, eredményeket produkálni csak csapatmunkában lehet. A lakosságnak, az üzemnek, az intézményeknek és a munkatársaimnak a támogatásával jutottunkéi idáig. Ezt szeretném hangsúlyozni, és minden érintettnek megköszönni. Magánélet? Kikapcsolódás? A férjem a Sáfár Kft. tagja, háztáji ügyekkel foglalkozik. A fiam a Keve-Coop Rt.-ben dolgozik, raktáros. Közös hobbink a horgászat. A sóderbánya területén gyönyörű környezetben van három horgásztó. Oda szoktunk kijárni. Régebben kézimunkáztam, bélyeget gyűjtöttem, de ezekkel már felhagytam, mert a szakmai dolgokkal kell foglalkoznom... Elnökpanasz Röviden Kisdombegyházon tavaly minden utcában lefektették a gázvezetéket. Ezzel egy időben 98 családi házba meg is történt a bekötés. A középületek (óvoda, orvosi rendelő, szolgálati lakások, polgármesteri hivatal) „gázosítására” az idén került sor. A késedelem a település önállóvá válásával, illetve az ezzel együttjáró pénzhiánnyal magyarázható. Kis- és Magyardombegyház lakói telkenként tíz éven keresztül évi 1600 forinttal járulnak hozzá az ivóvízhálózat kiépítésének költségeihez. A helyi ön- kormányzatok még 5 millió 100 ezer forinttal tartoznak az OTPA művelődési házat Kisdombegyházon évekkel ezelőtt lebontották, építőanyagait értékesítették. — Igény nem volt rá vagy pénz? — kérdezem a kisközség polgármesterétől. — Nem tudom. Lehet, hogy igény lett volna, de pénz az talán nem volt. Az utóbbi időben azonban a bőrünkön érezzük annak a következményét, hogy a fiatalok itt csak két helyre mehetnek: a kocsmába vagy a presszóba. Van ugyan egy könyvtárunk, egy nyugdíjasklubunk, egy hímző szakkörünk télen, de — valljuk meg — az ifjúság igényeit csak ezek nem elégíthetik ki. Szükség lenne egy művelődési házra is. Merész álom ez, de ha meg tudnánk vásárolni a volt téeszirodát, megoldódnának a gondjaink. Ez egy négy főfalas épület, belülről nek. Az adósság törlesztése elsősorban a lakossági befizetésekből történik, illetve történne. Sajnos, egyre kevesebben képesek korábban vállalt kötelezettségeiknek eleget tenni. Kisdombegyházon nem tervezik az általános iskola újbóli megnyitását. A településen jelenleg 55 iskolás korú gyermek él, az alsó tagozatosok száma évfolyamonként 3—4. Valamennyien átjárnak tanulni Dombegyházra. A régi iskolaépület és a hozzátartozó két szolgálati lakás fenntartására ebben az évben 700 ezer forintot költhet a helyi önkormányzat. tetszés szerint átalakítható. Ezt azért hangsúlyozom, mert feltétlenül szükségünk lenne egy nagyteremre is, ahol összegyűlhetnének közügyekben a falu lakói. — Azt hiszem, a művelődési ház fogalma ennél többet jelent. — A tervünk az, hogy ebben az épületben helyezzük el a kiscsoportokat, a szakköröket, a könyvtárat és a mozit. Első lépésben video- és ovimozit szeretnénk beindítani. Később igazi mozifilmeket is vetíthetnénk a leendő nagyteremben. — Az egész faluban nincs egyetlen nagyterem? — Vanni van, szemben a kocsmában. De azt a battonyai áfésztól bérli egy vállalkozó, logikus, hogy ingyen nem használhatjuk. Hát ezért szeretnénk megvásárolni a volt téeszirodát. A Battonyai Petőfi Mgtsz elnöke Jócsák István. Elébe teszem a mikrofont, intek neki, hogy beszélhet. Nem egyeztettünk, nem voltak agyafúrt riporteri kérdések, mindössze egy felszólításféle kérés hangzott el a részemről: ossza meg velem a legnyomasztóbb gondjait! — Ismeretesek mindenki előtt a gabonaértékesítési nehézségek. Nálunk búzából 660 vagon termés várható, értékesíteni mintegy 370-et tudunk. A Szovjetunióba való szállítási lehetőségekben nem bízunk, annak ellenére sem, hogy kormányszinten egymillió 300 ezer tonna eladásáról beszéltek. Van egyéb gondunk is a búzával: nem megfelelő a beltartalmi értéke. Ha meg is van a 34-es sikér, kenyérgabonaként belföldön nem adható el, csak takarmányként. Ennek a mázsánkénti ára 500 forint körül van, és az is tudott dolog, hogy az állatállomány jelentős mértékben csökkent. Tehát a belső piac nem lesz képes felvenni a megtermelt mennyiséget. Még mintegy 400 hektáron kell betakarítanunk a gabonát. A késés oka az esős időjárás és az, hogy ilyen későn még soha nem kezdtük az aratást. Az eladott gabonáért járó pénznek először csak a 60 százalékát kapjuk meg. A fennmaradó részre szeptember—októberig kell vámunk. Nem látjuk biztosítottnak a kukorica értékesítését sem. A kötéskor, címerhányáskor jött esők jó terméssel kecsegtetnek: 80— 90 mázsás termésátlagra számítunk. A tagságéval együtt 1400— 1500 vagon kukoricánk is lehet. Egyedül a cukorrépának van meg a piaca. Kérdés, hogy ez a piac jövőre megmarad-e. Az állattenyésztés is súlyos gondokkal küszködik. A kis súlyú sertéseket elszállították, de a nagy súlyúak és a kocák elvitelére ígéretet sem kaptunk. A pénzünket itt is késve kapjuk meg, 90 nap után. A termelőt kamatköltség illetné meg, de azt nem fizeti senki. Ugyanez a helyzet a tejértékesí- téssel is, a fizetési határidők egyre inkább kitolódnak. Mindezek miatt likviditási gondjaink vannak. Máról holnapra élünk, futunk a pénzünk után. Közben a termelési költségek, a banki hitelek kamatai nőnek, így a termékeink önköltsége is. Emiatt aztán az év végi nyereség — ha lesz egyáltalán — csak nagyon minimális lehet. Az oldalt írta és szerkesztette: Ménesi György „Az üzlet? Megyeget, megyeget. Csak olcsóbb egy kicsikét, olcsóbb, 10—20 forinttal olcsóbban adjuk, mint a másik. Itt 200, amott 210 a comb. A tarja nálunk 144, amott 164. Mindig friss a termék. Tíz forintért mérjük a szalonnát, tíz forintért, szinte nevetséges, tíz forintért, és viszik. Mégis kevesebben jönnek, mert nem veszik át a nagysúlyút. És mit csinál a polgár? Levágja otthon, és kiméri 100 forintért, 120-ért. Ez vonatkozik a marhára is.” (Egy lélegzetvétellel elmondta a képen látható üzletvezető: Kérdő Zoltán) _ Foto: Gal Edit Merész álom
