Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-31-09-01 / 204. szám
EXKLUZÍV 1991. augusztus 31-szeptember 1., szombat-vasárnap o Arató Orosházán (1936) Kubikosok Csongrád környékén (1937) Cudillero, Asturias (1965) A fotó tanúság a múló Itthoni találkozás Nicolas Müllerrel Müller Miklós életpályája jellegzetesen magyar, de önkritikusabban mondhatnánk úgy is: fájdalmasan magyar. Mert egyszerre volt a sors hozzá kegyes és kegyetlen, jóságos és gonosz, igazságos és igazságtalan. A történelmi viharok fiatalon elűzték itthonról, külföldön teremtett magának új hazát és otthont. Nicolas Müller hamarabb megkapta a nemzetközi elismerést számos idegen országban, a nagyvilágban, mint szülőhazájában Müller Miklós. Ha valamit javítottak is ezen a szomorú arányon az elmúlt években megjelent tanulmányok, méltatások, újrapublikált fotók, a megfeledkezés ténye tény maradt, s ahogyan több kiváló sorstársa, Müller Miklós is .fél évszázada hiányzik szellemi életünkből”, munkásságát, a magyarországi szociofotó egyik kiemelkedő fejezetét nem ismerjük eléggé... Elő történelem ül velem szemben; a múltról, új hazájáról, gazdag életművéről, a fotóművészet szerepéről biztos regényeket tudna mesélni. Furcsa lelkiismeretfurdalást érzek, amitől nehezen indul a beszélgetés. Dehát mit tehetnék jóvá, hogyan ,,törleszthetnék" azért a mulasztásért, amit nem követtem el? Szúrós tekintete méginkább zavarba ejt. Ez az itthoni találkozás az idős művésszel már Önmagában is megható. A haftanadik érettségi találkozóra jött haza, az osztálylétszám egykoron 32 volt, mára 13-ra csökkent, és kilencen jöttek össze Vásárhelyen. Müller Miklós 1913-ban született Orosházán, „a legnagyobb magyar faluban”, ahol édesapjának jónevű ügyvédi irodája volt. Dr. Müller Jenő haláláig a község képviselő-testületének tagjaként tevékenykedett, szabadkőműves volt és 1931-ben kormányfőtanácsosi címet kapott, méltóságos úr lett. ígéretes családi háttér egy rendes, tehetséges gyereknek, ha nem szól közbe a történelem: az első világháború, majd a két forradalom... Miklós elemi tanulmányait a helyi zsidó iskolában kezdte, gimnáziumba Vásárhelyen és Szegeden járt; nem volt nagyon jó tanuló. Tizenhárom évesen kapta első fényképezőgépét, a 6x9-es lemezes ICA-t, a következőt a Színházi Élet fotópályázatán nyerte. 1931 -ben érettségizett, és apja kormányfőtanácsosi címének köszönhette, hogy felvették a jogi egyetemre. Persze ez a pálya nem vonzotta különösebben, de kötelességének tartotta, hogy diplomát szerezzen. Elmenekült a lángokból Egyre jobban beleszeretett viszont a fotózásba. Érdekes, hogy a jómódú családból származó fiút az orosházi parasztság sorsa, eladósodása, fizetésképtelensége, a gazdasági válság lecsapódása érdekelte. S magával ragadta a határ, a föld, az ott dolgozó emberek világa. Hazalátogatásai során betekintett apja munkájába; látta és megrendítette, milyen nyomorban tengődnek emberek. Ezekből a tapasztalatokból merítette témáit. Ugyanakkor szegedi egyetemistaként értelmiségi körökben mozgott, megismerkedett Radnóti Miklóssal és a Szegedi Művészeti Kollégium tagjaival, Kárász Judit fotóssal, Buday György grafikussal, Ortutay Gyulával, Baróti Dezsővel, Tömöri Violával. Sajtófotósként kezdte pályáját, hiszen 1934 februárjában a bécsi munkásfelkelés helyszínén készített felvételeket. Ez az esemény alighanem történelmi leckének is hasznos volt. Akkor Bécsből apja hívta haza. Szegeden folytatta egyetemi tanulmányait, Radnóti lakótársa volt. Ledoktorált, de a szegedi évek inkább a fotóművészt érlelték benne, nem a jogászt. Nem sokáig dolgozott apja orosházi irodájában, Ortutay, Radnóti és Bálint György egyengette útját, és 1937 elején Pestre költözött. A kritika elismeréssel illette Kubikosok című sorozatát, Féja Géza Viharsarok szociográfiáját, Szabó Zoltán Cifra nyomorúságát, Erdei Ferenc Parasztok című művét illusztrálta. Nemzetközi kiállításon szerepelt fotóival, Kassák Lajos méltatta. Még csak huszonöt éves volt, előtte az élet, vagy mégsem? Palóc kislányok (1937) Akkor szólt közbe a történelem, és a fiatal Müller Miklós félt a készülő zsidótörvényektől, a háborútól, életösztöne azt súgta: mennie kell! Apja és barátai nem tartották vissza. 1938-ban „egy szál bőrönddel, egy fotóalbummal és egy 4x4-es Rolleiflex fényképezőgéppel elmenekült a lángokból”. S még valami volt abban a kofferban: a szerencse, hogy nem költőként vagy színészként hagyta el az országot. Mert mihez is kezdhetett volna egy magyar költő vagy színész külföldön?! Müller Miklóssal viszont ott volt a remény: művészetét a világ bármely táján azonnal megérthetik... Jugoszlávia és Olaszország után Párizs volt az az állomás, ahol a fotóművészet nagyságaival megismerkedett, a francia lapok hamar közölték képeit. Ám 1939 augusztusában már oda is közeledett a háború. A következő úticél Spanyolország, hogy riportot készítsen, majd Pörtügafiabán káp'tfiSfiecléket, ahonnan Marokkóba kerül. Könyvkiadással bízzák meg és meghívó érkezik Madridból, ahol 1944-ben kétszeres sikert arat kiállításával. Pozitív a sajtóvisszhang, és itt ismeri meg azt a Fülöp-szigetekről származó hölgyet, akit feleségül vesz. Meglelte második hazáját 1947-ig a marokkói Tangerban, utána Madridban élnek. Nicolas Müller meglelte második hazáját. Sikerült bekapcsolódnia a spanyol szellemi élet pezsgésébe, berendezte műtermét, beilleszkedett a művészkörökbe, ott születtek gyermekei. Témái a korábbi magyar korszakhoz hasonlóan a föld, a falu, a tanya, az egyszerű emberek hétköznapjai, természetesen a jellegzetesen spanyol táj a maga történelmi értékeivel együtt, Andalúzia falvai, a vásárok, a halászcsónakok, a fehérre meszelt falak és a markáns parasztportrék. Fotói bejárták a nagyvilág kiállítótermeit Madridtól Budapestig, Stuttgarttól Mexikóig, Tel Avivtól Szegedig. 1982-ben, hetvenesztepdősen lezárta pályáját, madridi műtermét átadta Ana leányának, aki szintén elismert fotós. Elbúcsúzott a nagyvárostól, és ma a tengerparton, a hegyek között él, egy kis faluban. Ásztúriainak érzi magát, a helybeliek is annak tekintik, csak kevesen ismerik a titkát, hogy Nicolas Müller asztúriai és magyar egyszerre. — Mit jelent a spanyol otthon után újra itthon lenni? — Az ember vissza-visszatér a gyökereihez. Legelőször 1966„Az európai kultúra gyermekei vagyunk mindannyian” (Ana Müller felvétele) pillanatról ban jöttem haza autóval, hoztam az egész családomat. Akkor még elég szomorú állapotban volt ez az ország. Azóta hatszor-hétszer jöttem, és az utolsó négy évben mindig találtunk valami ürügyet az utazásra, mert szeretek hazajönni, szeretem látni, hogy Magyarország milyen sokat változik évről évre előnyére, egyre szebb lesz, és ez nekem nagy öröm. Orosháza egészen más, mint volt; én itt ma eltévedek. Az átmenet egyébként mindig nehéz és göröngyös, de én optimista vagyok, és hiszem: itt olyan ország lesz, ahol érdemes élni. Az emberek rájönnek arra, hogy fátyolt kell borítani a múltra, megszűnik az ellenségeskedés, és konszolidálódik a helyzet. — A fotó a többi társművészet között nemcsak a legfiatalabb, hanem egyébként is igen különös világ... — Igen, és főleg most, mert a fotó eddig a fekete-fehér művészete volt, de néhány évtized óta a színes fotografálás egyre inkább teret nyert és tökéletesedett. A fekete-fehér fotós attól a pillanattól kezdve, hogy megnyomja a gombot, egészen addig, amíg megszárítja a képet, az egész folyamatot maga irányítja. A színes fényképezés viszont automatizált folyamat; a fotográfus megnyomja a gombot, aztán odaadja a tekercset a laboratóriumnak, amely önállóan dolgozik. Különbség továbbá, hogy — amíg a színes most keresi — a fekete-fehér fotózás már megtalálta sajátos formanyelvét. Itt a technika meghatározó: a fotós a másodperc töredéke alatt kapja el a pillanatot; az autentitás az, amely a fekete-fehér fotósra jellemző. Egy festő órákig, hónapokig vagy évekig fest, és azt festi, amit akar. A fotográfia a valósághoz kötött, tanúság a múló pillanatról. Mi, fekete-fehér fotósok egyébként most azon gondolkodunk: vajon néhány év múlva úgy fogják nézni a mi képeinket, ahogyan mi nézzük ma a régi, fekete-fehér filmeket ? Elavul a mi fotográfiánk? Egyszerű múzeumi tárgy lesz a művészetünk? — A fotózás a pillanatot megörökítő művészet. Szavaiból úgy érzem , a fekete-fehér fotózás az Ön szívéhez közelebb áll, és talán nagyobb mesterségbeli tudást igényel, mint a színes. Vagy tévedek? — A fotó most volt százötven éves, a színes fotózás még gyermekcipőben jár. S a fotózás úgy kezdődött, mint a festészet imitációja, a gazdagabb emberek arcképeiket megfestették, felakasztották a falra. Aztán az évek során a fotográfia meghódította az egész világot. Képzeljük csak el, mi lenne velünk ma fotók nélkül?! S a fotó beépült minden emberi tevékenységbe, megtalálható a sajtóban, a filmekben, a csillagászatban, az orvostudományban. A fotóművészet természetesen a fotográfiának csak kis töredéke. Én nem hiszek abban, hogy lenne fontos és nem fontos művészet, szerintem jó és rossz művészet van. Mindig az emberek érdekelték — Bocsásson meg, ha tiszteletlen a kérdésem: a kalandos élet, az egyéni megrázkódtatások sora és a kettős kötődés valahol hasznos a művészet számára, nem? — Nem tudom, hogy ez igaz-e. A fotóim ötven év alatt nem sokat változtak. Engem mindig az emberek érdekeltek, ez a legfőbb különbség köztem és Ana lányom között, akit inkább a formák érdekelnek. - r~— , ~ Erre mondják, hogy az alma nem esett messze áfájától? Nicolas Müller szerint a fiatal Müller Miklós viszont elég.pies&zg esett... Akárhogy is, megnyugtató érzés, ha a szülő gyermekét látja maga előtt, hiszen benne, vele valami folytatódik, valami megmarad, valami nem volt hiába. Külön boldogság, ha mindez még a hivatására, a művészetére is igaz. Talán ez a folytonosság a családban olyan ajándéknak is felfogható, amellyel a sors némi kárpótlást nyújthat korábbi mulasztásokért... Niedzielsky Katalin
