Békés Megyei Hírlap, 1991. augusztus (46. évfolyam, 179-204. szám)
1991-08-26 / 199. szám
SZEGHALOM ÉS KÖRNYÉKE 1991. augusztus 26., hétfő G «s Felekezeti iskola Szeghalmon?- Hitoktatás az óvodában- Talán még szeretetotthon is nyílik... Mint látják, kedves szeghalmi és Szeghalom környéki olvasóink — és mindazok, akiket érdekel ez a téma —, ha kissé megkésve is, de a pápalátogatáshoz kapcsolódóan ezúttal egyházi témájú írásokat kötöttünk csokorba, hogy átnyújtsuk önöknek. Például elbeszélgettünk a szeghalmi református lelkésszel, Erdei Istvánnal arról, mely ingatlanokra tartanak igényt a városban, s miként hasznosítják azokat? — Válaszom talán egy mondatban is összefoglalhatnám. Amit lehet, s amit működtetni tudunk, azt vissza fogjuk igényelni. Mindehhez hamar hozzá kívánom tenni, erre a dologra ez évben úgy érzem, még készületlenek vagyunk. A legfontosabb feladat egyelőre — s ez nagyjából már sikerült is — jelen lenni minden iskolában. Az elmúlt esztendőben már 17 hittanórát tudtam tartani hetente, az új tanévben még ennél is több lesz. És lesz egy óvodai csoportunk is... — Oda szeretnék én is ellátogatni, úgyhogy kérem, térjünk vissza talán az ingatlanokhoz! —Egyelőre az újtelepi iskola épületét tartom a legsürgetőbbnek. Annál is inkább, mert 1948- ig mint templom-iskola működött ez az épület. Igaz, az alapítványtevők iskolának szánták, ám haláluk után, helyi kezdeményezésre, az akkori egyetemes konvent módosította ezt az elképzelést. így lett templom-iskola Újtelepen... — Nevesíthetnénk a többi épületet is? — Mint mondtam, nem vagyunk igazán felkészültek erre a dologra, úgyhogy nem szívesen részletezném tovább ezt a kérdést. Annyit azonban elárulhatok, hogy elképzeléseink között szerepel — ha ebben támogatókra találunk—egy idősek szeretetotthona is. Úgy gondolom egy ilyen néhány ágyas otthonra nagy igény lenne a városban... — Mikorra várható terveik megvalósulása? —Nem ebben az évben... A téma az utcán hever: a Fáy utcán És mi nem hagytuk tovább ott heverni. Annál is inkább nem, mert a szeghalmi, Fáy utcai óvoda vezetője, Gyehnár Mária szerint a környék egyetlen óvodájában sem folyik Olyan formában a hitéletre nevelés, mint ahogy ebben a gyermekintézményben tervezik, a most induló tanévtől. Somogyi Antafné vetette fel először, hogy próbálkozni kellene egy ilyen programmal... A döntés úgy szólt, amennyiben emberségben és erkölcsi tartásban pluszt kapnak a pöttömnyi emberkék, s amennyiben igény van erre, természetesen meg kell próbálni. És volt igény. Egy híján harminc gyerek iratkozott be e vegyes korosztályú csoportba, melyben Somogyiné, Szívós Lászlónéval karöltve munkálkodik a gyermekek hitéletre nevelésén. Hogy milyen sikerrel? Ez talán egy, két év múlva derül ki. Mi mindenesetre nem tévesztjük szem elől kezdeményezésüket... A lelkész, ha nyugdíjas... ...legalább annyi a tennivalója, mint azelőtt. Ezt Török Ede, az okányiak idős lelkipásztora mondta el, amikor hivatásáról kérdeztük. „A lelkek gondozása a feladatom, s az, hogy megértessem a hívőkkel: Isten amit adott, nekünk azt kell hálaadással venni és megtenni, hogy az még jobb, szebb legyen. Például a környezetünk. Ha szebbé tudjuk tenni, az visszahat ránk is. Ezen fáradozunk itt, az okányi faluszépí- tők kis közösségében. De felhozhatnám példának a hagyományok ápolását is. Hogy a régiek hitéletét gazdagító hagyományok ismét meggyökerezzenek, fel kell kutatnunk, meg kell ismernünk azokat. Elmondásból tudom, miként gyűltek össze a családok igeolvasásra nap, mint nap, reggel vagy délben... S volt idő, mikor minden nap templomi áhítatra várták a gyülekezetét. Akkor nem hiába. Ha már a lélek gazdagodásáról kérdezett, nem feledkezhetünk meg a zenéről sem. Örömmel mondhatom, az okányi gyülekezet szépen tud énekelni. Sajnos az ifjúság olyan zenét keres és fogad el, mely nem szépít, gazdagít, inkább megkeményíti az érzékeket. Pedig van érték bőven... Hadd ajándékozzam meg egy szép ének szövegével. Ha gondolja, szívesen elének- lem... Kedves olvasók! Én pedig hadd osszam meg önökkel az okányi református lelkész ajándékát! Hatalmas Isten, népek közé szórva, / „Tebenned bíztunk eleitől fogva!” / Mikor másunk nem volt, csak könny és zsoltár, / Otthont keresve hajlékunk Te voltál. / Szólj ötágú síp, zengj magyar ének, / Adj hálát az ég nagy Istenének! Bibliás ősök sírja fölött állva, / Találjon e nép végre önmagára; / Köszönjön meg mindent a „védő kar”-nak, / S légyen testvére magyar a magyarnak! / Szólj ötágú síp... Levélrészlet a Nílus partjáról... „Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Nevem Bowman Ruth. Most én gondoskodom azokról a javakról, melyeket ön küldött a leprás betegek számára... Szomorú dolog, hogy a megbélyegzettség miatt a lep- rásbetegek a szegényeknél is szegényebbek. Éppen két nappal ezelőtt a férjem ment Powar- ba, hogy felvegyen egy nagyon szegény beteget, további kezelésre... Csak a lányát találta otthon, aki alig volt húszéves, borzasztóan kiaszott és nagyon ödémás... Férjem kérdezte, hogy miért nem vitték be őt a helyi klinikába. Azt mondta, hogy nincs pénzük. Akkor a férjem elvitte őt és az apját a kórházba. A férfit a további lábkezelésre, a nőt pedig azért, hogy diagnózist állítsanak fel és kezeljék, noha nem sokat lehetett tenni a májbetegség és az AIDS- el kapcsolatban és így a végeredményt nem lehetett megváltoztatni a mi segítségünk ellenére sem. Az önök egyik csomagját ennek a családnak adtuk...” A levél — melyből idéztünk —a Londonban, 1874-ben megalakult Lepra Misszió magyar- országi képviselője, dr. Dohos Károly lelkész hevére érkezett. Hogy mégsem csak ő a címzett, s most bátran közkinccsé tesz- szük mi is e sorokat? Az ok egyszerű. Itt a megyében is élnek néhányan, akik e misszió munkájában részt vesznek. Vésztőn özvegy Hajdú Elemérné például, aki nem csak a fáslik horgolásából, kötéséből veszi ki a részét, de a szervezést, a kapcsolattartást is magára vállalta. — Több mint tíz éve kezdődött. Idősebb Juhász Sándor, az akkori lelkész azt mondta, csak akkor indul be ez a dolog, ha én elvállalom a szervezést. Idővel Zsadány, Okány, Szeghalom, Biharugra, Püspökladány és Sarkadkeresztúr gyülekezete is segített... Telt -múlt az idő. Sokan elhaltak azok közül, akik rendszeresen küldték munkájukat Hajdu- né címére. Megfáradt ő is, bár az igehallgatás még mindig jó alkalom számára a fáslihorgolásra. Nem is mond le róla. Ebben fáradhatatlan... És vannak néhányan, akik máig is együtt dolgoznak vele. — Ezt csak a hitben lévők tudják csinálni. Más azt kérdezi, mennyit kap érte? Én mindig sajnáltam az afrikai nélkülözőket. Magám is átéltem már nehéz éveket, tudom mi a szenvedés. Miért ne segítenék azokon, akik betegségüknél fogva még jobban rászorulnak? Ezt a segítséget nem köszöni meg senki, s ennek külön örülök, mert úgysem tudok annyit horgolni, amennyit kellene... „Mint két testvér...” így szólt a fogadalom Kakukktojás Bizonyára olvasóink többségének ismeretlenül cseng ez a két településnév: Bibarcfalva, Bodos. Nem így a biharug- raiaknak, hiszen mint a településen köztudott, e két aprócska romániai faluval vették fel a kapcsolatot az ugraiak, még az elmúlt esztendő tavaszán. Akkoriban élelmiszert, könyveket és pénzt küldtek Bibarc- fal vára és Bodosra. Akik ott voltak, szívesen idézik fel a faluünHa már ez írás fölött a bihar- ugrai testvérkapcsolatról szóltunk, nem feledkezhetünk meg Okányról sem, ahová Nagybaconból érkezik kopjafa a közeljövőben. A forradalmi események idején e települést és Szá- razajtát választották testvérfalujukká az okányiak. Előbb segélyszállítmányt küldtek, aztán egy delegációt, mely megkoszorúzta június 9-én az ottani, második világháborús emlékművet. A július sem múlt el esenepséget, s a fogadalmat a templomban: mint két testvér, úgy lesznek e települések a jövőben... Az elmúlt év nyarán egyszer 66 gyereket nyaraltattak itt a bi- harugráiak, máskor fogadták azt az énekkart és színjátszócsoportot, mely kedves műsorral szórakoztatta vendéglátóit. A látogatást augusztus 5. és 12. között 45-en viszonozták Biharugrá- ról. ménytelenül, hiszen több mint ötven vendéget fogadtak a testvértelepülésekről, így szurkoló is akadt arra a labdarúgó-mérkőzésre, melyet a két település „aranylábúi” között rendeztek meg. Okányban egyébként forradalmaink emlékére kívánnak kopjafát állítani — ez érkezik Nagy baconból —, mely az iskola mögötti parkosított területen kap helyet. Igen kérem, amolyan kakukktojás ez a beszélgetés a sok egyházi anyag között. Hogy miért került ide mégis? Nos, bizonyára emlékeznek a Sárréti piknikről szóló Szeghalom és környéke oldalunkra. Azon tettük közhírré, hogy olyan idős embereket keresünk, akik ismerték a pákászok életét. Az egyetlen jelentkező, a nyolcvanéves Almási Zsigmond volt. „...A sárréti halászoknak mindig akadt ennivalója. A bíbic, a vadruca, a szárcsatojás mellé került a hálóba hal is. Azt aztán megfőzték jófajta paprikásnak, öntöttvas lábasban, ahogy illett. Vagy készítettek betyárost, jó sok lebbenccsel. Szép élet a halász- élet, magam is kipróbáltam. Az ember kiteszi a pókot, leül a partra és húzkodja a kötelet. Aztán mint a kutya vacsorája: vagy van hal, vagy nincs a hálóban. Ha van, jöhetamerettyű... Fiatalon kerítőztem is. Én voltam a kutató, aki kiveszi a halat a padmajból. Tudja, a halak úgy viselkednek, mint nyáron a birkák. Összedugják a fejüket, még simogatni is lehet őket. Csak egyre kell vigyázni, a farkához ne érjen az ember, mert — mint a nős ember az asszony elől — elmenekül... De ha csak becézgetjük, a hátát simogatjuk, még megfogni is hagyja magát. Előfordult persze fiatal legény koromban, hogy nem a vízpartra mentem éjszakánként... Hát nem észrevette a feleségem szegény, hogy száraz a háló? Tanultam az esetből. Később már mindig a vödörbe nyomtam a pókot, mielőtt a házba léptem... Persze azért inkább a partot választottam. Csak az a sok szúnyog ne lett volna! Ez a Szuku egy áldás kérem. Egyszer kimegyek, bekenem magam a sötétben tapogatózva... Mikor hazamegyek, csak nézeget az asz- szony: „Hát veled mi történt?” Hát nem a bicikliragasztót kentem a képemre? A sok szúnyog mind rám ragadt. Alig tudtam lemosni...” Lehet, sajnálják, hogy hely hiányában csak egy részletét idéztük mindannak, amit a „világ leghíresebb orvhalásza” (így emlegetik Szeghalmon) mesélt nekünk. Természetesen — csak egy levelükbe kerül —- visszatérhetünk Zsiga bácsi történeteire. Sőt... Bizonyára szívesen vállalkozik arra — ha kérdéseket intéznek hozzá a halfogás tudományáról —, hogy átadja tapasztalatait... (5601 Bcs. Pf. 111. — A borítékra írják rá ez oldal szerkesztőjének nevét!) Hogy kerül a (csizma) ...vállalkozó az egyházi oldalra? Vésztőn él családjával. Otthon találni bizony már önmagában szerencsés vállalkozás (lenne, nekem csak telefonon sikerült). — Halló! Tóth Andorral beszélek? — Az vagyok. Parancsoljon. —Ha jól tudom, ön vállalkozó. Egyházi épületek felújításával foglalkozik... — Igen. Templomok, imaházak homlokzati felújítására vállalkozom elsősorban. Az első ilyen munkát 1983-ban végeztem. Az okányi református templom tornya szorult felújításra. Ezt követte a többi. Gyula, Hajdúböszörmény... Mikor, hova hívnak. —Jelenleg hol dolgozik? —A gyomaendrődi katolikus templom tornyának most fejezzük be a felújítását. —Hány embert foglalkoztat? — Változó. Nem könnyű olyan szakembert találni, aki ért ehhez. Tudja egy tagolt, bonyolultabb homlokzat felújítása már a szobrászathoz áll közel. Csak lehetne homlokzati gipszet kapni! De sajnos hiány van belőle az egész országban. —Ha jól tudom, ön nem vésztői születésű. Hogy került mégis oda? — Meg kell mondjam, szülővárosomnál, Gyulánál nem szeretem jobban Vésztőt, de baptista ember vagyok s hitem miatt ezt választottam. Jó munkát! Légy résen! Hallottak már ilyet: bal kézzel kezet fogni? Nos, aki valamilyen módon kapcsolatban van újjáéledő cserkészmozgalmunkkal, jól tudja, a cserkészek, a címben leírt szavakkal, bal kézzel — mert az van közelebb a szívhez — kezet fogva iidvözlik egymást. Mindezt két ifjú füzesgyarmati cserkésztől, Molnár Robitól és Palánki Sanyitól tudtuk meg. Kérésünkre elmondták azt is, hogy ezalatt jobb kezük három ujját — Isten, haza, embertársaink — magasra emelve tisztelegnek, miközben a hüvelykujj a kisujjon pihen. (Mert így védi az erős a gyengébbet.) Hogy a kiscserkész miért csak két ujjal tiszteleg? Ezt két „tudós fiatalemberünk” sem tudta... Az oldalt írta és összeállította Nagy Ágnes. A fotókat készítette Fazekas Ferenc Kopjafa Nagybaconból
