Békés Megyei Hírlap, 1991. július (46. évfolyam, 152-178. szám)
1991-07-10 / 160. szám
1991. július 10., szerda „Köteles(ek)” tanítani? Friss diplomások — állás nélkül avagy „köteles” vagyok én tanítani? A tömegkommunikáció nem is olyan rég kürtölte szerte az országban a megdöbbentő adatot: a végzős diákok fele munka- nélküli lesz! A közel 130 ezer búcsúzó tanuló 50 százaléka a pádból — a pad alá kerül! Az öröm pillanatait elhomályosítják a jövő kilátástalan képei. Megyénkben sem rózsás a helyzet. Kíváncsian kerestük fel a Békéscsabai Tanítóképző Főiskolát: ott vajon kell-e hasonló problémákkal küzdeni? — Idén 103-an szereztek tanítói diplomát — tájékoztattak a tanulmányi osztályon. — Arról nincs pontos adatunk, hogy közülük hánynak sikerült álláshoz jutnia, de az biztos, hogy mintegy 40 százalékának jelenleg nincs munkahelye. S a többiek közül sem mindenki dolgozik végzettségének megfelelő állásban. — Állásajánlatok érkeztek a főiskolára? — A megyéből összesen 33 állás betöltésére jött ajánlat. Érdekes például, hogy Békéscsabáról, Gyuláról, Szarvasról egyáltalán nem. Annak ellenére — s ezt csak csendben jegyzem meg —, hogy jó néhányan az előbb említett nagyobb városokban tudtak elhelyezkedni... Egyébként Csongrád megyéből kaptunk még 14 ajánlatot. Egy kis matematika, s máris láthatjuk: a 103 végzős — elvileg — 47 állás közül választhatott... A tanulmányi osztálytról dr. Köteles Lajoshoz, a július 1-jén beiktatott főigazgatóhoz vezetett utunk. — Önnek mi a véleménye arról, hogy a végzettek mintegy 40 százaléka nem jutott álláshoz? — Én nem hiszem el ezt az arányt! A peremvidékeken igenis van állás! Én magam is tudok mondani nem egyet. Természetesen megértem azokat, akik városban akarnak dolgozni, de ha valaki igazán elhivatottnak érzi magát, az igenis kimegy vidékre! És még valamit szeretnék leszögezni: a főiskolának nem az a dolga, hogy állást szerezzen! A főiskolának a képzés, a felkészítés a feladata. Dr. Soós István tanár hasonló véleményen van: —- Úgy gondolom, hogy az ide jelentkezetteknek csak egy része jön azzal a szándékkal, hogy tanító legyen. Vannak, akiknék elképzelése még kialakulatlan, olyanok is, akiket máshova nem vettek föl, s olyanok is, akik csupán egy diplomát akarnak szerezni. így természetes, hogy nem mindenkiből lesz aztán pedagógus. Úgy érzem, nem feltétlenül a főiskolának kell azzal foglalkoznia, hogy a végzett diákjai hol és hogyan tudnak álláshoz jutni. Az idei 200 új hallgatónk közül nem tudom hányán mérték föl, hogy lesz-e tanítói állásuk a főiskola elvégzése után. Meggyőződésem szerint, ha valaki pályát vá- . laszt, az előbb mérje fel az esélyeit, s ha úgy gondolja, hogy el tud majd helyezkedni a szakmájában, akkor vágjon bele! Ez mindenkinek a saját felelőssége... A főiskola büféjében néhány friss diplomás hallgató ká- vézgat. — Mint a kísértetek, visszajárunk— mondja egyikük nevetve. — Sikerült álláshoz jutniuk? — szegezzük nekik a kérdést. — Igen, nekem tegnap intéződött el az ügyem, Geszten fogok tanítani — szólt mosolyogva az egyik nagyon csinos lány. Ám a többiek csak hallgatnak, maguk elé néznek, kávéjukat kavar- gatják. — A többiekkel mi a helyzet? — Nem tudjuk most még. Azt hiszem, én ki fogok menni külföldre dolgozni. Ausztriába van is egy ajánlat, talán megpróbálom. Pénzt is keresek így, s a nyelvet is tudom gyakorolni. — Mi belevágunk egy újságírói. tanfolyamba. Egy évig addig is csinálunk valamit... De hogy utána mi lesz?,.. —És a tanítás? — Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy valaha is fogok tanítani. Én nem tudok kimenni vidékre tanítani, itt Csabán pedig, sajnos,' nincs állás. Miért, talán a diploma kötelezővé teszi az elhelyezkedést? Ha igen, akkor teremtsék meg a lehetőséget a tanításra... —A többi most végzettel mi a helyzet, mit tudnak róluk? — Az évfolyam nagy részének — úgy tudom — van állása. De elég sokan még bizonytalanok. Tanfolyamokba kezdenek, külföldre mennek vagy egyszerűen gyarapítják az amúgy sem kis számú munkanélküliek táborát. Vegyes érzelmekkel távozunk a főiskoláról. Szomorú a helyzet, s ez csak rosszabb lesz. Egyre nehezebben tudnak majd elhelyezkedni a friss diplomások: a főiskola évente mintegy 100 végzőst bocsát ki, miközben fogy a gyereklétszám. Az állástalanság országos jelenség. A friss, erős, fiatal nemzedék takarékra van állítva. S talán az egészben a legszomorúbb, hogy még csak nem is tudjuk milyen, ha nagy lángon ég... Szigeti Csaba „Csendélet” a békéscsabai főiskolán Fotó: Kovács Erzsébet Robban a képcső, lángol a függöny Készül a fogyasztóvédelmi törvény A fogyasztó ma védtelen, tájékozatlan. Tanácstalan, ha becsapják, vagy bármilyen vitás ügye van üzletben, áruházban a kereskedők és szolgáltatók egyre szaporodó tömegével. Két képviselő, az MDF-es Katona Kálmán és az SZDSZ-es dr. Lotz Károly a közelmúltban fogyasztóvédelmi törvényre tett előterjesztést. Katona Kálmántól érdeklődtünk, hogy áll ez a törvénytervezet, és mi a lényege? —Tíztagú szakértői bizottságot hoztunk létre, tanulmányoztuk a külföldi példákat. Az Európa Tanács, valamint az ENSZ ajánlásai figyelembevételével, sok munka és vita után mára összeállt a törvénytervezet, amit rövidesen szétküldünk az érdekelteknek. —Mi a lényege ennek a tervezetnek? — Végre törvény születik a fogyasztók védelmére. Tudom, ez így túl általánosnak tűnik, de az az igazság, hogy eddig egyáltalán nem volt gazdája nálunk a fogyasztói érdekvédelemnek. Voltak ugyan szabályok, szétszórtan, mintegy 60 jogszabályban, de ember legyen a talpán, aki ezeket megtalálja és el is igazodik közöttük. Az új törvény egyik leglényegesebb része lesz, hogy ezután ország- gyűlési biztos ügyel a fogyasztói jogok betartására, érvényesítésére. Ez a biztos szószólója és egyben kezdeményezője is lesz a rendszer felépítésének. — Mi történik a jelenlegi fogyasztóvédelmi szervezetekkel? — Mi nem kívánunk velük érdemben foglalkozni, ezt a kinevezett országgyűlési biztos •teszi majd meg, az ő feladata és jogköre lesz. Az már bizonyos, hogy az Országos Fogyasztóvédelmi Felügyelőség lesz a magja az országos rendszernek, az Országos Piacfelügyelőség átalakulása után. Ez a szervezet az önkormányzatok mellett a szakmai koordinációt látja majd el. A törvény arra épül, hogy az önkormányzatok mellett és azok támogatásával, dologi segítségével helyi fogyasztói érdekvédelmi szervezetek alakuljanak. Létrehoznának egy fogyasztói érdekvédelmi alapot is, melyhez a pénzt részben a költségvetés biztosítaná, másrészt viszont a fogyasztókat megkárosítók bírságai folynának be ide. Az alap pénzét.főként a fogyasztók tájékoztatására, oktatásra, a nyilvánosság igénybevételére használnák. — Mit profitál a készülő törvényből a fogyasztó? — Nálunk a vásárlónak az alapvető ismeretei is hiányoznak atermékekről. A szóban forgó törvény keret, mely ha elfogadásra kerül, sokat segít majd a fogyasztók felvilágosításában. Amikor a nyugati példákat tanulmányoztuk és összegyűjtöttük, láttuk, hogy ott minden termék messzemenően el van látva tájékoztatóval. A vásárló mindent tud, attól kezdve, hogy ki, mikor gyártotta az illető terméket, hogy például mennyi a tejnek a zsírtartalma, miként hat az egészségre, mennyi az ára, meddig használható fel és így tovább. — Mit tart még fontosnak kiemelni a készülő törvényből? — A termékfelelősség eddig ismeretlen volt nálunk. Ez ez új jogi kategória, azt jelenti, hogy a .termék által okozott kárért is a termék előállítójának kell felelnie. Egy hazai példa: ha egy televízióképcső szétrobban, akkor jelenlegi törvényeink szerint a gyártó cég kártalanítja a tulajdonost egy televíziókészülék erejéig. De, ha a képcső szétrobbanása miatt elég a függöny, a szőnyeg, a berendezés, azt a tvgyártó cég már nem téríti meg. A jövőben viszont az új törvény kötelezi a gyártót (importálót is) • az ilyen természetű kár megfizetésére. — Várhatóan mikor lesz törvény ebből a tervezetből? — A fogyasztók érdekvédelme világszerte előtérbe kerül, most hozták nyilvánosságra az Európa Tanács 3 éves fogyasztóvédelmi programját. Nálunk most különösen aktuális megerősíteni a vevők védelmét, hiszen sokan Európa szemétdombjaként kezelnek bennünket, a jó üzlet reményében ide ömlesztenek mindenféle értéktelen árut. Ami a törvénytervezetet illeti, most kerül az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium illetékesei elé és azt szeretnénk, hogy nyár végére a parlament előtt legyen e fontos, mindany- nyiunkat érintő tervezet. L. Gy. Reménytelenek Az utolsó előtti hajnalon Dzsizu — becsületes nevén: Géza — a falbontásos specialista úgy riadt fel, mint addig még soha. — Mi van, arany pucám — szólt át a másik ágyról Kopka, akinek még másfél éve volt hátra rablásból kifolyólag. —Ilyet?—csóválta fejét Dzsizu.—Azt álmodtam, hogy megyek haza, és az ajtó zárva. Az ablakon meg rács. Nálunk, ahol nincs mit őrizni, mert még a bili is üres. Persze én nem estem kétségbe, vettem a kalapácsot és nyitottam lyukat a falon. Belépek a házba és — fogj le! — ki áll ott az ágyam lábánál, ki vár rám vigyorogva (?), na, ki más, mint a Kende hadnagy. Azonnal rakja rám a karperecét, és hoz ide vissza. Most fejtsd meg, mit jelent ez? Saját lakásomba falbontással mentem be! A közben megébredő többiek fetrengtek a röhögéstől. — Arany pucám, jobb, ha távol tartod magad minden faltól — mondta Kopka —, szerintem ez rosszat jelent. — Nekem? Soha! Én már ide nem jövök, főleg nem falbontás miatt. Dzsizu a következő hajnalon jókedvűen lépett ki a börtönkapun. Betért az első ivóba, és elitta a börtönkeresménye felét. A következőben a másik felét. Az állomáson találkozott egy régi cimborával, az meghívta még néhány kriglire. Dzsizu csak a délutáni vonatot érte el. Otthon, a kocsmában jó volt a hangulat. Dzsizunak egyik gyerekkori haverja fizetett söröket meg feleseket. A kocsma bezárt, Dzsizu hazatért. Megcsókolta anyját, aki rögtön a pénz felől kérdezte a fiút. Dzsizu azt mondta, hogy: majd lesz. Elővette a szekercét és visszasétált a kocsmához. Most is ott ment be, ahol két esztendővel ezelőtt, a tetőn keresztül. A kasszában kétezer-nyolcszáz forintot talált. Elhozott öt üveg pálinkát is. Épp feküdni készült, amikor jöttek a rendőrök. — Csak nem gondolják, hogy én csináltam — ismételgette a kocsiban. — Olyan hülye tán csak nem vagyok. A totómeccsről beszélgettek. A rendőrök ráhagyták, nem vitatkoztak vele. Megkínálták cigarettával, gondolták, addig is csöndben lesz. Igazuk lett, Dzsizu elhallgatott. Az álmára gondolt és Kopkára. — Mégiscsak kerülnöm kellett volna a falakat — mormolta —, csak az a baj, hogy mindenütt falak vannak. i^L» «f* <TÍ* 9 óra 3 perc. Kinyitja az ablakot. Kinéz. Ősz haj, ráncos, sárgán halovány arcbőr. Erőtlen mozdulattal kirázza a rongyot. A párkányon észrevesz valamit. Talán madárpiszok. Kapargálja. A felkapart piszok szétguruló maradékát a ronggyal leveri a párkányról. Kifújja magát. Elnéz előbb az egyik, majd a másik irányba. Az utca néptelen. Áll. Valahol messze sziréna harsan. Keresi, honnan jöhet a hang? Egy idős férfi baktat el a szemközti járdán. Szemével követi. Az utca újra üres. Egy rongylegyintéssel leporolja a párkányt. Kiegyenesedik. Elnéz balra, aztán jobbra. Senki. Becsukja az ablakot. 9 óra 5 perc. '4a Az asszony leszállt a buszról és izgatottan körbenézett. A feszültség egy másodperc múlva leolvadt róla, amint megpillantotta a férfit. Három éve tart már ez a viszony, és öt hónapja reggelente is találkoznak. Még soha egyikük sem maradt le a hajnali álmosság- szagú randevúról, az asszony mégsem tudott szorongás nélkül arra gondolni, mi lesz, ha egyszer a férfi nem várja őt az élelmiszerbolt ilyenkor még zárt bejárati építménye mögött? Egy május elsejei sörözésen ismerkedtek meg. Az asszony egyik munkatársának barátja volt a magas, inas, zöld szemű, beesett arcú, barna férfi. Alig néhány szót váltottak, s a nőt szinte megperzselte a férfiból áradó szeretetéhség. Ő is szenvedett a szeretetlenségtől. Házassága immár vagy húsz éve örömtelenné üresedett a hajtás és a közöny taposómalmában. Néha eljátszott a gondolattal, hogy mit tenne, ha megkísértené őt egy idegen férfi. De nem jött senki. Bár sportban izmosodott teste még ma is állta az összehasonlítást a tinik idomaival, szeme és szája környékét egyre több sértődést és bezár- kózottságot formázó ránc szabdalta öregessé. Május elseje után egy héttel feküdtek le. Csodálatos volt. Olyan, amilyen még soha. Lánykorában sem, ifjúasszony korában sem. A férfit majd szétvetette az önbizalom, a sikeres együttlétek új embert varázsoltak belőle is. Hetekig mindennap — ha csak egy órára is, de — együtt voltak, és „csinálták”, és beszéltek róla, és élvezték, hogy beszélnek róla. Terveztek. Ha a gyerekek befejezik az iskolát, összeházasodnak. Egy év után már csak ritkán elmélkedtek erről, nem mintha letettek volna abbéli szándékukról, csak hát az ember minek álmodozzon arról, ami úgyis biztos. 1992. július: akkor a férfi lánya lediplomázik, nekik pedig kezdődhet az új élet. Az asszony férje már régóta trombózissal küszködött. Az orvosok karácsonykor azt mondták, nincs tovább, le kell vágni az ötvenéves kőműves bal lábát. Az asszony két hónapig nem találkozott zöld szemű szeretőjével. Éjszakánként és a munkahelyén siratta férjét, siratta önmagát. Rájött, ő már soha el nem hagyhatja ezt a mellette tönkrement embert. Márciusban találkozott újra a zöld szemű, beesett arcú férfival. A szeretkezés már nem volt olyan égető, már nem kellett belehalni a másik meglétébe-hiányába. Az asszony megijedt, hogy valami visszahozhatatlanul elveszik, ezért kérte a férfit, hogy találkozzanak reggel is a munka előtt. A férfi örömmel rábólintott, és azóta minden hajnalban randevúznak két-három percig, ahogy a buszjáratok engedik. Megcsókolják egymást, fogják egymás kezét, és olyasmiket kérdeznek, hogy hogyan aludtál, gondoltál-e rám? Délutánonként szeretkeznek egy közös ismerős lakásán. Sokat beszélgetnek. De tervezni már sosem terveznek. Ungár Tamás
