Békés Megyei Hírlap, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)
1991-06-22-23 / 145. szám
MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM 1991. június 22-23., szombat-vasárnap o »BEKLS MEGYEI ÍIÍRIAPIsmerjük meg a Bibliát! írások Isten szavával Ötágú síp Gál Sándor — szintézis két ágból A Biblia különböző korokban keletkezett, különböző szerzőktől vagy szerzőcsoportoktól származó írások gyűjteménye. Ezért az egyes könyvek összegyűjtése és válogatása az O- és Újszövetség egészét tekintve évszázadokon át tartó folyamat eredménye. Hosszabb időbe tellett annak felismerése, hogy mely írások tanúsítják hitelesen Isten szavát, s azt is meg kellett határozni, milyen ismérvek alapján tartozhat egy-egy mű a Bibliához. A hit és erkölcs mércéje Az Istenről sugalmazott szent könyvek gyűjteményét szaknyelven kánonnak nevezzük. A kánon szó jelentése: nádszál, egyenes rúd, amelyhez valamit igazítani, állítani lehet. Átvitt értelemben: példa, szabály, mérce. Mivel a Biblia a hit és erkölcs mércéje, ezért alkalmazták a Bibliához tartozó szent könyvek gyűjteményére a kánon kifejezést. Amikor pedig ezeket Istentől sugalmazottnak nevezik, azt fejezik ki, hogy a hívő közösség (Izrael, egyház) hitének bemutatásában Isten működését ismerték fel. A Biblia írásai isteni sugallatra készültek, de a kánon meghatározása a hívő közösség feladata. Az ószövetségi kánon Izrael népének körében keletkezett, amelybe az Izrael hite szempontjából mértékadó könyveket emelték. A héber nyelvű kánoni gyűjtemény fokozatosan alakult ki, mégpedig Palesztinában. Először a Törvény, Mózes öt könyve nyert kánoni tekintélyt, azaz számított a hit zsinórmértékének (Kr. e. V., de legkésőbb a IV. század). Később a prófétai könyvek gyűjteményét (Kr. e. ni. sz.). majd az „írásokat " is elismerték Isten szavának. Azt, hogy mely könyvek tartoznak az írások csoportjához, csak későn, Kr. u. az I. század végén, II. század elején zárták le véglegesen. Ez akkor történt, amikora zsidóság hivatalos tekintéllyel végérvényesen meghatározta és rögzítette a szent könyvek egész gyűjteményét. Héber és görög különbözőség Az ószövetségi kánon története a Keresztény egyházban még folytatódott. Az Ószövetség a keresztények körében is Isten szavának tekintélyével rendelkezett, de a könyvek számának tekintetében eltértek a héber nyelvű kánontól. A kereszténység ugyanis a görög nyelven beszélő világban terjedt el, ezért az egyház az Ószövetség görög fordítását, a Szeptuagintát vette át használatába. A Szeptuaginta az Egyiptomban élő, görög nyelven beszélő zsidók között Alexandriában készült Kr. e. a III. századtól, legkésőbb Kr. e. 150 körűiig. A görög fordítás a szent könyvek gyűjteményében a héber nyelvű kánonban található írásokon kívül még más műveket is bevett. Amikor a kereszténység használni kezdte a Szeptuagintát, ebből a többletből válogatva átvett és szent könyvként olvasott hét könyvet (Tóbiás, Judit, Makkabeusok 1-2, Bölcsesség, Jézus Sirák fia és Báruk könyvét). Később a reformáció egyházai csak a héber Bibliában tartalmazott írásokat fogadták el kánoninak, míg a katolikus és ortodox egyházak továbbra is az ószövetségi kánonhoz sorolják, szent könyvnek tekintve a felsorolt írásokat is. Mikor zárták le? A zsidóság az ószövetségi kánont Kr. u. 100 körül zárta le végérvényesen. Nagyjából ugyanebben az időben keletkeztek az időrendben utolsó újszövetségi írások is. A keresztény közösség Izrael jogörökösének tekintette magát, s egyben feljogosítottnak, hogy saját írásait mint „újakat” a régiek, azaz Izrael népe körében keletkezett szent könyvek mellé állítsa. A" könyvek két csoportjának Ó- és Újszövetség elnevezése egyúttal kifejezésre juttatja a két üdvtörténeti korszak egységét, de különbözőségét is. Az újszövetségi könyvek gyűjteményének végérvényes lezárása szintén hosszabb folyamat eredménye. A Jézus földi életétől és az apostolok tevékenységétől való időbeli eltávolodás szükségessé tette azoknak az írásoknak kiválasztását és összegyűjtését, amelyeket a Jézusról szóló apostoli hagyomány alapján a hit mércéjének tekintettek. Már Kr. u. a II. században lényegében kialakul az újszövetségi kánon, csak néhány írással kapcsolatban merülnek fel viták. A Kr. u. V. századtól kezdve az egész kereszténység kánoninak, azaz Istentől sugalmazottnak fogadja el a 27 újszövetségi könyvet. A kánoninak elismert könyvek gondos elkülönítését mind a zsidóságban, mind a keresztényeknél közkézen forgó egyéb vallásos iratok tették szükségessé. Ezek között — csodákat halmozó legendák, téves tanokat hirdető eszmefuttatások mellett — találhatunk komoly, részleteiben gyakran idézett műveket is, melyek azonban nem feleltek meg minden szempontból a kánoni követelményeknek. Indokolt volt tehát a hosszabban elhúzódó megfontolás és mérlegelés a hit tisztaságát és az erkölcsi életet meghatározó könyvek kiválasztásánál, vagyis a kánon rögzítésénél. Rózsa Huba, a budapesti róm. kát. hittudományi egyetem professzora Gál Sándor, a jelenkori szlovákiai magyar líra jelese 1964- ben jelentkezett első kötetével. Az elemzések a háború utáni második nemzedékhez sorolják, az úgynevezett Nyolcakhoz. Maguk a Nyolcak a Fiatal szlovákiai magyar költők antológiájában jelentkeztek együtt 1958- ban,' abban az évben, amikor végre megjelenik a szlovákiai magyar literatúra máig egyetlen irodalmi folyóirata, az Irodalmi Szemle. Gál Sándor nem szerepel az antológiában, de szellemisége, világlátása a benne szereplőkével rokonítja. Első könyve Arc nélküli szobrok címmel jelent meg, s ebben és a Napéjegyenlőség (1966) címűben a szociografikus költészet hívének bizonyult, s úgy látszott, hogy a kisebbségi lét szorítását is képes költészetté párolni. Később Gálnál is bekövetkezik a változás, a befelé fordulás, a lírai én folnövesztése (Szabad vonulás. 1969.). Leg- kiérleltebb kötete 1973-ban Kőlapok címmel jelenik meg. E könyvben a versek hőse a magányos ember, a vándor, aki közössége minden örökségét magával cipeli. Egy 1984-es esszében így gondolkodik a megtett útról: „A szintézis... két ágból egyesült. Az egyik ágon Ady, József Attila és Kassák Lajos költészete a szabadító erő, a másikon pedig a magamban felfedezett íratlan irodalmunk: a népdal, a népballada, a népmese fogalomgazdagsága, népi-metaforikus nyelve, jelképrendszere és ritmusépítményei. A két ág időbeni összetalálkozása adta a Szabad vonulás utolsó ciklusában megvalósult szabadságot vagy fölszabadultságot, amely a Kőlapok és a Folyó (1978) verseihez vezetett el.” Az Egyetlen idő (1988) a lírai pálya jelenlegi végpontja. Ez a vékony kötet már csak a belsőről tudósít, az egyetlen időről, amiben mégis mindenkinek magát kell megélnie „a halálban is”. A rövid, szelíd versekből fölépített kötet szép képekkel ajándékoz meg bennünket legelemibb élménye.a teremtő magány, amely egy sors foglalata is. „Építkezem / belülről / befelé teremtek otthont tágas hazát / menedéket / amely megvéd / e teljes idegen- ségben” — írja a címadó versben. Az élet felén túl Gál Sándor költészete megtelik szomorúsággal, s „csenddé kövültek az évek”. S a költő „fekete holló-időben” áll. A versek megfogyásának oka lehet az is, hogy a költő a hetvenes években a próza felé fordult, elbeszélések, riportkötetek jelzik, hogy a versbe alig foghatót, a mindennapok életét más mű- nemben föl lehet mutatni. A Hét riportere, járva ‘a Felvidéket, sorstársairól tudósít. De az átköltözés a prózába azt is jelezheti, hogy a költői pálya nehezen folytatható azon a magas színvonalon, amit Gál elért. Igaz, a költészet hosszútávfutás. Kétségek, kudarcok, lehullások és fel* emelkedések rajzolják meg azt az ívet, am it egy-egy költő bejár. A már említett írásban Gál Sándor így vall a versről: „a költemény — a csoda — kívül esik a halálon. Ha igaz—továbbél!” Böröndi Lajos Kőtáblák némasága e hártyásodó szürkület kigőzölög az idő ólomfalából micsoda ezred végi szorgalom kiszívja testem melegét fölhabzsolja nyelvem árnyas szavaimat messzi röpíti halálra dermedésre leszek emlékek nélküli múlt megíratlan üzenet porráomolt kőtáblák némasága Akik a híreket csinálják Szent Iván tüze Az európai népek közös hagyománya A Pest megyei Galgamácsán június 21-én a falumúzeumban rendezték meg a már hagyománynak számító tíízugrást. A helybéli híres népművész, Vankóné Dudás Juli vezetésével működő néptánc- együttes mutatta be a közönségnek ezt a népszokást MTI fotó: Tóth Gyula Mi lehet izgalmasabb annál, mint kilesni a titkokat? Bepillantani behúzott függönyök és falként magasló kulisszák mögé? Reflektorfényben élő emberek életével ismerkedni? És minden szakmában van valami kivételes, valami érdekes. Hát még az újságírókéban! Máig is idézhető emlékünk, ahogy Chrudinák Alajossal megjártuk a háborúkat, ahogy fülünk mellett sivítot- tak a fegyvergolyók, szemünk előtt dőltek romba házak. De nem kell a Távol-Keletre vagy' Dél-Amerikába utaznia annak, aki egzotikus élményeket akar. Izgalmas téma újságírónak akad itthon is bőven. Naponta tapasztalhatjuk, hogy micsoda fergeteges indulatok feszülnek még a legszolidabb- nak induló stúdióbeszélgetésben is. A közönség elé kerülő szócsatákban nemcsak a riportalany, de a riporter is az érdeklődés középpontjába kerül. Most már nekünk is vannak sztárújságíróink, akiknek meg kellett jegyezni a nevét, mielőtt arcukat emlékezetünkbe véshettük volna. Fel kellett figyelni rájuk — akár kellemes a mosolyuk, akár ellenszenves —, mert okosan kérdeztek, mert szellemesen, merészen voltak kíváncsiak. Hogy az ó munkamódszereikbe, életkörülményeikbe bepillanthassunk, arra egyelőre nincs módúak, arra viszont igen, hogy angol kollégáikét megismerhessük. Az Akik a híreket csinálják című hat részből álló angol sorozatot kedd esténként láthatjuk a megszokottnál későbbi időpontban. Az ötvenegy perces részek háromnegyed kilenckor kezdődnek. A filmsorozat egy tévé- társaság — fantázianeve TCN — belső életével ismertet meg bennünket- No nem munkaköri leírás vagy dokumentum szinten. Ezek a munkatársak nemcsak riporterek, hanem nyomozók. A piaci verseny a nézők érdeklődésének lekötéséért folyik. Az első epizódban a sztárri- portemő Ausztráliába utazott, hogy egy eltűntnek hitt és gyilkossággal vádolt angol politikus után nyomozzon. De láthatnak a későbbiekben majd tudósítást börtönlázadásról, s beutazzuk — nyomokat követve — a napfényes Itáliát. Számunkra talán az az epizód lesz legizgalmasabb, amely a forradalom előtti Romániában és az akkori Magyarországon játszódik, s egy politikai üldözött kiszabadításáról szól. Ebben valószínűleg az lesz különleges, hogy angolok szemével ismerhetjük meg az egyszer már átélteket. Minden rész más helyszínen játszódik. A változatos és izgalmakban bővelkedő mese epizódjait M. Attkins írta, John Chapman fény képzete, és William Brayne rendezte. A szereplő színészek kevésbé ismertek. Akik a magyar hangjukat adják, azok viszont igen: Oszter Sándor. Papp János, Hegyi Barbara, a mostanában ritkán szinkronizáló Bálint András, a remek Tolnai Miklós, a mindenben kitűnő Bencze Ilona és Kovács Nóra. Józsa Ágnes Június 24. Szent Iván, másként Keresztelő Szent János napja, az egyházi év legjelesebb ünnepének egyike. A nyelvben máig élő Szent Iván név még a bizánci egyház kultikus befolyására utal. A nyári napfordulótól csupán 3 nap választja el, együttünneplése azonban már az V. századtól általános szokás volt valamennyi európai nép körében. Ismeretes, hogy a katolikus «egyház Szűz Márián kívül csak Szent Jánosnak ünnepli meg a test szerinti születésnapját. Ennek oka az, hogy Mária Erzsébetnél való látogatása során — az üdvözítő közelsége miatt — János megszenteltetett anyja méhében. A Szent Iván napi tűzgyújtás az európai népek közös hagyománya, amely a tűz gyógyító, tisztító és termékenyítő erejébe vetett hitből ered. A tűz- revalón kívül szokás volt illatos virágokat, gyógynövényeket is a máglyára tenni. Mivel János a korán elhalt, még megkereszteletlen gyerekek égi pártfogója, így gyümölcsöt is szórtak a tűzbe táplálékul a kis halottak lelkének. Egyes helyeken az édesanyák Szent Iván napjáig nem ehettek gyümölcsöt, mert ha mégis megtették. akkor a meghalt gyerekek nem kaphattak a mennyországban mannát. Az ünnep fénypontja a tűzugrás, melynek szimbolikus jelentése az. hogy a Nap mindig olyan magasan járjon. mint ezen a napon. A tűzugrás- nak tisztító és termékenységfo- kozó hatást tulajdonítottak, jósoltak belőle az ugráló lányok férjhezmeneteléről. Az ünnep előestéjén koszorút fontak a lányok és a ház falára akasztották, hogy megvédje a tűzvész ellen. Máshol megfüstölték a forrásokat, kutakat, hogy a kígyók, sárkányok mérgétől megtisztuljanak. Az irodalomban Shakespeare dolgozta fel ennek a hiedelemnek az angol hagyományokra, a középkori mondavilágra épülő változatát a Szentivánéji álom című vígjátékában. Szent Iván éjszakája vidám ünnepi alkalom volt a régi angoloknál is. Úgy tartották, hogy a tündérek ezen éjszakán különös előszeretettel tréfálják meg az embereket, különösen a fiatalokat. Ilyen tréfának, bolondos szentivánéji álomnak szánta Shakespeare is a magadarabját. M.K.
