Békés Megyei Hírlap, 1991. június (46. évfolyam, 127-151. szám)

1991-06-19 / 142. szám

1991. június 19., szerda SPORT & Apám kopogós römije döntött Három vb, négy olimpia Olaszország egyetlen diadalordítássá vált: „Coruna!” Zsolt István 1921-ben született Budapesten. Soha nem futbal­lozott. Tizenhat évesen, gimnazista korában külön engedéllyel tette le a játékvezetői vizsgát és alig harminc évesen, 1951-ben már a FIFA-játékvezetők gárdájához tartozott, amelynek ötven esztendős koráig megszakítás nélkül tagja volt. Számos rangos nemzetközi és mintegy hatvan nemzetek közötti válogatott mér­kőzést vezetett. Nyolc alkalommal sípolt a Wembley-stadionban, a „futball templomában”, ami a labdarúgó játékvezetésben egyedülálló csúcs. 1965-ben az UNESCO által alapított „Fair play” díjjal is kitüntették. Zsolt István a világ egyetlen FIFA- bírója, aki eddig három világbajnokságon (Svájc, Svédország, Anglia) és négy olimpián (Helsinki, Róma, Tokió, Mexikó) vett részt. 1971-ben — 50 esztendős korában — végleg búcsút intett egykori sikerei színhelyének, a zöld gyepnek, és 1974—78-ig az MLSZ játékvezető-bizottságának elnökeként tevékenykedett. Több sikeres sportkönyvet írt. Civilben a Nemzeti Színház­nak, az ország első prózai színházának 40 (!) éven keresztül a főügyelőjeként dolgozott. Szüleit korán elvesztette és az agglegé- nyi életformát választotta. Szűk baráti körében, erőnlétének megóvására a kispályás focinak, és szórakozásként az ulti kár­tyajátéknak hódolt. Nem dohányzott, nem kávézott és szeszesi­talt is csak mértékkel fogyasztott. Számos rádió- és tévéinterjú­ban faggatták a sokak által különcnek vélt életviteléről... és Zsolt István mindig és mindenkinek elmondott önmagáról mindent... csak arról hallgatott, hogy kisportolt szervezetét gyilkos kór támadta meg, amellyel szemben tehetetlen volt az orvostudo­mány. 1991. május 7-én, alig egy hónappal 70. születésnapja előtt elragadta a kegyetlen halál. Emlékét megőrizzük. Az 1971-ben a Sport Kiadó gondozásában megjelent, az „Ezerarcú futball” című köny­vemben elvenítette fel sikerek­ben gazdag pályafutását: A szerencse „Ha valaki olyan régen sza­ladgál az élvonalban, mint én, elkerülhetetlen, hogy ne talál­kozzék sokat a sajtóval. Ilyen­kor előbb-utóbb elhangzik az ominózus kérdés: mi a titka? Az én titkom a szerencse. Nem vagyok egyedül az úgy­nevezett „sikeres” emberek kö­zött, akik gyakran emlegetik a szerencsét pályafutásuk lénye­ges alkatrészei között. Gondo­lom Fleming erre a legszebb pél­da. Maurois róla szóló csodála­tos regényében felejthetetlenül bontakozik ki a penicillin felta­lálójának szerencseelmélete. Később majd hivatkozom rá — most hadd soroljam az én viszo­nyomat a szerencsével. Nem az első sípszónál, már jóval előbb megfogta a kezemet. Tízéves voltam, apám azt akarta, járjak gimnáziumba. Akkor, ki hol lakott, oda iratko­zott. Ahol mi laktunk, jobbra is, bálra is volt középiskola. Jobbra volt viszont egy kávé­ház is. Apám oda járt minden nap kopogós romit játszani, mellette volt a Barcsay Gimná­zium, oda íratott. Abban angol nyelvet tanítottak, a másikban franciát. A labdarúgás nyelve a „nagy vezérkarban” az angol — kézen fogott a szerencse. Hiszen 1952-ben, a helsinki olimpia előtt a FIFA Magglingenben kongresszust rendezett a kijelölt játékvezetők részére. Magyar- ország két nagyszerű játékveze­tővel képviseltette magát. Én elkísértem őket tolmácsolni. A tárgyaláson angolul kellett be­szélni — két hét múlva én utaz­tam az olimpiára. Harmincéves koromban. Ez akkor olyan volt, mintha valaki nyolcéves korában Ham­letet játszana a Nemzetiben... Ha apám nem szeret römizni, és azon a napon a másik iskolába írat, most nem én szerepelek a Somos könyvében. így kezdődött. Vagy talán még sokkal előbb. Képtelen hosszú pályafutásom alatt soha nem voltam több 64 kilónál. Ehettem, amennyi belém fért. És hogy szerettem enni. Scampit Olaszországban, joghurtot Bul­gáriában, steaket Angliában, halászlét Barcelonában, chut- neyt a Távol-Keleten és káposz­tás kockát a Népszínház utcá­ban! Ilyen étvágy ellenére, éle­tem első válogatottjára vettem egy nadrágot, és vagy húsz év után ugyanabban fejeztem be pályafutásomat. Egy centit nem híztam. Hát nem szerencse? Gondolják el, hova férhet be egy elhízott futballbíró! Nézzük csak tovább! 1966- ban az angliai kiírás szerint: csak a világbajnokságon részt vevő nemzetek vihetnek játék­vezetőt. A magyar csapat sorsa (meg az enyém) a Magyaror­szág—NDK mérkőzésen dőlt el, az utolsó percben Peter Ducke a Népstadionban már csak a gólvonallal állt szemben, az üres kapu fölé lőtt, és én men­tem az útlevelemért... Irány a zuhany Két év múlva a Nemzetek Kupáján a kiírás szerint: a né­gyes döntőben részt vevő csapa­tok nem vihettek játékvezetőt. A magyar csapat sorsa (meg ismét az enyém) Moszkvában dőlt el. Pesten könnyen győztünk 2—0- ra, fél lábbal a csapat már Rómá­ban, én meg a Római fürdőn volam. A magyar csapat nem ismert lehetetlent. Kikapott 3—ö-ra, és én mentem az útle­velemért... Hát így sétálgatott velem a szerencse. (Aznap Kurt Tschen- scherrel is. Az NSZK ugyanak­kor csúszott el, ha hiszik, ha nem Albániában. így aztán Tschen- scher is felült a Frankfurt— Róma járatra. Ez azonban már az ő sztorija.) Ha item félnék, hogy Sze­rencse Őfelsége kezébe kerül ez a könyv, folytathatnám regge­lig. így viszont elmondom: nem sajátítottam én ki teljesen a sze­rencsét. (Következzen „Az évszázad focisztorija”, ahogy a római Corriere dello Sport, az egyik legolvasottabb olasz sportláp, a rájuk nem éppen hízelgő Zsolt- sztoriról, szalagcímben írt — a szerk.) „Olaszország, Nemzetek Kupája döntő, 1968. A döntő­ben akkor Európa négy legjobb­ja: Anglia, Jugoszlávia, Olasz­ország és a Szovjetunió. Az első mérkőzésen a nápolyi stadion 40 fokos őrületében, 80 ezer ti- fosi színe előtt Olaszország— Szovjetunió csapata mérkőzik. A rendes játékidőben az ered­mény döntetlen, és ez marad a kétszer tizenöt perc hosszabbí­tás után is. Következik a sorso­lás. Ezt azonban már az. öltöző­ben csinálják — akik akarják. Mi, a három játékvezető, első­nek érkezünk be, gs anélkül, hogy összebeszélnénk, puff, be a zuhany alá, Kurt Tschenscher Mannheimből, van Ravens Rot­terdamból, én meg innen a VIII. kerületből. Nekünk elég volt a százhúsz perc gyilkos irama, ebben a mészáros munkában már nem óhajtunk részt venni. Egyáltlán nem siettünk, nehogy az egymás után öltözőbe érkező illetékeseknek eszükbe jusson számítani ránk. Dráma a levegőben Elsőnek, látszólag igen nyu­godtan, besétál a semleges UEFA-ellenőr, a spanyol Pujol. Körülnéz, minket nem lát, csak a zuhany hangját hallja, már érzi is, hogy ő lesz az ítéíetvégrehaj- tó. A nyomában lihegő, csörtető, tomboló újságíró és fotós, rádiós hadat már ő zárja ki az öltöző­ből, rábízva őket a kedves olasz carabinierikre. A most érkező szovjeteknek már azok vágnak utat. Sesztyemyev, a rendkívül rokonszenves csapatkapitány merő víz, leroskad egy padra. Kacsalin, a szovjet edző nem kevésbé fáradtan vonul egy sa­rokba. A nyíló ajtón látom, hogy Facchetti, az olasz csapat kapi­tánya néhány őrjöngő karjából tépi ki magát, hogy hullafárad- lan lerogyjon szovjet kollegája mellé. Bezzeg nem így dr. Fran- chi, az Olasz Labdarúgó Szövet­I ség elnöke. Friss, ápolt, mint mindig. Egy aprócska olasz re­neszánsz a XVI. századból, beoltva a labdarúgás őrületével. Felöltözöm, leülök, és mint minden mérkőzésemet, ezt is azonnal elfelejtem. De most már színházi ember vagyok, drámát érzek a levegőben, egyik legna- gyobbját, legizgalmasabbját pá­lyafutásomnak. A három vezető szép lassan visszapréseli magát sportem­berré, csendessé, higgadttá, ud­variassá. Személytelenek és ta­lán még udvariasak is szeretné­nek lenni. Ismerem minden gon­dolatukat, kisimuló homlokuk mögé látok, borzalmas nézni mit szeretnének csinálni egymással, és mit kell csinálniuk. Valami levegő kellene a ször­nyű, izzadt szagú kis lyukba. Ajtót nem lehet nyitni, ott kinn őrjöngenek. Felállók egy szék­re, kinyitom az ablakot, és itt kezdődik az első csoda. A 80 ezer olasz közül persze egy lélek sem ment haza. Halódó aggas­tyánok, szoptatós anyák sem gondolnak arra, hogy a sorsolás eredményét ne várják meg. De ez a félelmetes tömeg (olasz tömeg!), amelyet hangerőben senki felül nem múlhat, egyszer­re csendesedni kezd. Nyolcvan- ezer szempár szegeződik a kicsi, nyitott ablakra, és ahogy közele­dik itt bent a döntés, úgy csilla­podik kint az őrület. Ahogy sű­rűsödnek bent az események (a nápolika, az olaszok tudják mi a drámai szerkesztés), úgy erősö­dik, terjed kint a csend. Egy stadionnak üvöltés az életeleme. Hogy azonban nyolc­vanezer ember hallgatása ilyen döbbenetes lehet, ezt az élményt még sohasem éltem át. Pedig de messze volt még akkor a vég! Pujol ránéz Kacsaimra, elő­vesz egy pénzdarabot, hogy el­magyarázza a sorsolás menetét. Kacsalin elkéri az érmét, meg­nézi, spanyol pénz—látni kelle­ne az arcát. Pujol azonnal elrakja a pezetát, zsebébe nyúl, koto­rász: féldolláros az eredmény. Kacsalin arcszíne változatlan. A spanyol kezd tanácstalanná vál­ni. Kacsalin felmutat egy félru­belest, Franchi felnéz rá, elmo­solyodik, de az a mosoly... Van Ravens némán, de nagyobb si­kerrel jelentkezik egy holland guldennel. Felcsillannak a sze­mek, egy ötperces némajáték — végétért! Fej vagy írás Nincs szünet, gyerünk to­vább! Kint néma csend, itt egyre több a verejték. Sesztyemyev befordul a sarok felé, Facchetti önkívületében feláll, Pujol el­kezdi. Először a vendéghez for­dul. Tenyerébe veszi a pénzt, kérdően néz Kacsaimra, mit vá­laszt, fejet vagy írást. Kacsalin vörösebb már nem lehet. Ránéz Franchira, aki fehérebb és ki­sebb mint valaha — aztán felad­ja. Rászól Sesztyemyevre, vá­lasszon ő. Sesztyemyev, mint aki most ébred, odavánszorog, hallatszik a lélegzete, behunyja a személyt, rábök a pénzre. Vég­re emberhang: — Numero — mondja tisztán, érthetően Pujol. Visszafordul Facchetti felé, de Franchi közbevág — Női siamo coruna — mondja bársonyosan, és okos rókaszemét Facchettibe fúrja. Pujol kissé széttolja maga körül a kört, úgy érzem, az inkvi­zíció helyet csinál egy darab középkornak. Tenyerébe zárja a pénzt, meglóbálja. Ebben a pil­lanatban egy rekedt hang és egy hatalmas tenyér megállítja őt, Kacsaliné. Hét szempár pengéje vág felé: mi van? O meg nagyon nyugodtan, félreérthetetlenül eíőadja, szeremé, ha a spanyol még egyszer elmagyarázná a já­tékszabályokat. Az izgalom visszazuhan a nulla fokra, a résztvevők kihűlnek. Pujol hig­gadt lesz és tárgyilagos, nagyon lassan, nagyon tagoltan, még egyszer kiosztja a szerepeket. Sesztyemyev numero — mond­ja —, Facchetti coruna—mutat­ja. A pénzt ismét a tenyerébe záija, meglendíti és végre föl­pergeti a levegőbe. A pénzda­rab, mint a villám áthasítja az izzadtságot, az idegeket, kop- pan, ugrik egyet, még egyet, elindul, kicsorog a légkörből, nagyon lassan, nagyon hal­kan begurul a zuhanyozó fará­csa alá. Kezdhetjük elölről az egé­szet. Az első gulden És innen gyorsan pergett az egész. Van Ravesnek még egy guldenjébe került a sorsolás. A felállás maradt. Az izzadtság és az idegeskedés is. Pujol feldob­ta, és a pénzdarab ezúttal enge­delmesen megállt a kör köze­pén. A hat körülálló, mint hat gyerek guggolt, térdelt, esett le a földre, hogy elsőnek lássa a dia­dalt vagy a tragédiát. Facchetti azonban ügyesebb volt. Felma­gasodott, kinyújtotta hosszú nyakát, és elsőnek vette észre és máris hörögte, ordította a dia­dalt: — Coruna! Ez a hang öm­lött ki a játékvezető-öltöző pici ablakán. A 80 ezer meghallotta, és abban a pillanatban a stadion, Nápoly és Olaszország egyetlen diadalordítássá vált: Coruna! Hogy aztán az öt résztvevő hogy került ki az öltözőből, az újságírók kit hányfelé téptek közülük, és a győztes, a vesztes milyen lelkiáílapoban került haza, azt én már leírni nem tu­dom. Mi hárman utoljára marad­tunk, és kísérőnk jó negyedóra múlva tudott csak beszólni ér­tünk, hogy a kocsink előállott. Én az öltözőben felejtettem a táskámat. Nem véletlenül. A kocsiból visszaszaladtam, az öl­tözőben már nem volt senki, fel­emeltem a zuhanyozó rácsát, megkerestem az első guldent. Nem coruna volt!” Somos István Mit kell tudni Naganóról? Nem ért célt a japán kör­nyezetvédők tiltakozása, hi­szen a NOB 97. ülésszaka az 1998. évi téli olimpia megren­dezéséért folyó versenyfutás­ban a két favorit közül a japán Naganónak szavazott bizal­mat. A nagy vesztes az egye­sült államokbeli Salt Lake City, amely alighanem az 1996. évi nyári játékok házi­gazdájának, Atlantának kö­szönheti lemaradását. Ázsia viszont mindeddig egyszer, 1972-ben Szapporo révén adható«! otthpnt a téli játé­koknak. Nagano sikerének „eszmei értéke” abban rejlik, hogy a város kampánya során mindvégig igyekezett betartani a NOB korlátozásait, azaz meg­próbáltak csak annyit költeni a propagandára és csak annyi ajándékot adni a Naganóba láto­gatott 60 NOB-tagnak, amelyet a NOB-előírások még megen­gednek. így is 10,8 millió dollárt áldoztak a siker oltárán, ám vé­gig igyekeztek elkerülni azt a látszatot, hogy „meg akarják venni” a játékokat. Habár az olimpiai mozgalomban is a dol­lár beszél, ezúttal a jen is meg­tette a magáét... A Tokiótól 200 km-re észak­nyugatra fekvő, 350 ezres Na­gano mellett két nagy érv szólt Az egyik, hogy az 511 millió dollárra becsült költség felére a kormány garanciát vállalt, és a körzetben szükséges infrastruk­túra-fejlesztést akkor is megva­lósították volna, ha nem nyerik el a rendezés jogát. A másik „jó pont” volt, hogy a naganóiak vállalták, miszerint a jeges-ha­vas versenyeket—az alpesi via­dalok kivételével — 40 kilomé­teres körzetben megrendezik. (Az alpesi síversenyeket az 52 km-re fekvő Shigakogen pá­lyáin bonyolítják le.) Ami a szálláshelyeket illeti, Naganóban egyedül 24 ezer ágy áll a látogatók rendelkezésére, ám egyórás gépkocsiútnyi kör­zetben további 140 ezer férőhely akad a többnyire nyugati típusú szállodákban. Ha elkészülnek mindennel, Tokióból 2 óra alatt lehet vonattal eljutni Naganóba. Sportlétesítmények dolgában nem áll olyan jól a japán város, mint amerikai vetély társa. Szük­ség van még egy bobpályára (ez lesz az első mesterséges jégtek- nő Ázsiában), egy síugró sáncra, egy 12 ezres jégkorongcsamok- ra, valamint egy műkorcsolya- és egy gyorskorcsolya-stadion­ra. Ám úgy látszik a NOB-tagok maximálisan bíznak abban, hogy a munkaszeretéről ismert japánok idővel elkészülnek minden szükséges beruházás­sal.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents