Békés Megyei Hírlap, 1991. május (46. évfolyam, 101-126. szám)
1991-05-11-12 / 109. szám
1991. május 11-12., szombat-vasárnap a MŰVÉSZETEK- TÁRSADALOM Kelet és Nyugat között 3. „Nyelvében él a nemzet” Széchenyi István szavai szállóigévé váltak, hozzájuk társítjuk azokat a nagyszerű eredményeket is, amelyeket a reformkor hozott az anyanyelvű kultúra fölvirágoztatásában. Magyarul kezdtek, beszélni a mágnások, a városi polgárok, a könyvek, az újságok, a színáz. Az Országgyűlés és a helyi képviselő-testületek. Ugyanakkor az ország lakóinak jelentős része nem magyar anyanyelvű volt. így ami nekünk előrehaladás, eredmény volt — ma is annak tekintjük —, a más nyel- vűeknek esetleg veszteség, visszaszorulás. A túlzó magyarosítás veszélyeire híres akadémiai beszédében maga a nemes gróf figyelmeztetett 1842-ben. A mi Európánkban úgyszólván kétszáz éve szüntelenül az egyik legnehezebb kérdés a nyelvek együttélésének és elválasztásának a problémája. Mennyire jellemző, hogy az utóbbi hónapokban a szerbek és a szlovákok is törvénybe foglalták nyelvük jogait. Ez a törvényhozói cselekedet nemcsak történelmi késettsége't mutat, hanem a — nyelvileg is egységes — nemzetállam létrehozásának a szándékát is, a kisebbségi nyelvek önkéntelen lekezelését. Joggal tekinthető nyelvek szempontjából színes mozaiknak kontinensünknek ez a középső sávja. Többnyelvű tájak színes szőttesét figyelhetjük meg, vegyes lakosságú városokkal, a társadalmi tagozódás szerinti különböző nyelvhasználattal. Nem volt ritka eset, hogy más nyelven beszélt az uralkodó, mint alattvalói, más nyelven társalogtak egymás között az arisztokraták és a polgárok, más nyelven szóltak egymáshoz a nemesek és a jobbágyok. E tájakon később születtek meg a szabályokkal és normákkal meghatározott egységes nemzeti nyelvek, mint Nyugat- Európában. A nemzeti nyelv itt egyszerre volt alapja és célkitűzése is a nemzetté válásnak. Hosszabb ideig tartott a nyelvi norma rögzítése, többek között azért, mert az itteni nyelveket nem használták az államéletben, a közigazgatásban, szerény szerepet kaptak a tudományos és kulturális életben. Úgy látszott tehát, előbb kell megteremteni a nemzeti nyelvet, utána következhet a nemzet, a nemzetállam létrehozása. Térségünk nyelveit négy szempont szerint csoportosítjuk, hogy megválaszolhassuk azt a kérdést, milyen szerepet játszottak a nemzetté válásban. Először: milyen hagyományra tekintett vissza; másodszor: a nyugati, illetőleg a keleti kereszténység kultúrköréhez tartozik- e; harmadszor: a köznyelv és a nyelvjárások viszonya; negyedszer: a nyelvi kérdés jelentősége a nemzeti ideológiában. A lengyel, a cseh és a magyar nyelv régi anyanyelvi hagyományra tekinthetett vissza a XVIII. század végén. A kultúrában régen diadalra jutott az anyanyelv (a bibliafordítások a XVI. század utolsó negyedében születtek meg), helyet kapott a közéletben és a tudományosságban is. A XIX. század elején sikerült e nyelveket a kor igényeinek megfelelően korszerűvé alakítani. Sokkal töredezettebb volt a délszláv nyelvek hagyománya, a románé és a szlováké. E népek a XVIII. század végén is vagy a népnyelvtől eléggé különböző írott nyelvet használtak, vagy megmaradtak eltérő nyelvjárások szintjén. Róma és Bizánc öröksége e tekintetben is különböző utakat szabott térségünk népeinek. Figyelemre méltó európai szempontból is, hogy milyen hosszú ideig megmaradt a latin nyelv a közélet bizonyos szintjein, elsősorban a lengyel—litván nemesi köztársaságban és a magyar királyságban. A kultúra és a köz- gondolkodás számos jelenségére máig érezhetően rányomta bélyegét a tradíció. A horvát rendek még az 1836-os magyar országgyűlésen is a latin tárgyalási nyelvért szálltak síkra. A bizánci kultúrkörhöz tartozó népeknél a görög játszott hasonló szerepet, illetőleg az óegyházi szláv. A közeli nyelvjárást beszélő horvát, szerb és boszniai délszláv népek között választó vonalat' húzott, hogy a nyugati vagy a keleti kereszténységhez csatlakoztak. Hogy mennyire egységes vagy nyelvjárások szerint tagolt egy nyelv, az számos földrajzi és történelmi tényező következménye. A délszláv területeken például a sűrű hegyes vidékek elválasztó jellege mellett fokozta a tarkaságot a török megszállás okozta népvándorlás. Ha az egyik póluson a magyar és a lengyel nyelvet helyezhetjük el, ahol nem voltak túlságosan nagyok a nemzetté válás korában a nyelvjárási különbségek, a másik póluson találhatjuk a horvát és a szlovák nyelvet. A XVI— XVIII. században például mind a három fő horvát nyelvjáráson kialakult irodalmi nyelv. A szlovákoknál igen nagy mértékben eltért a három dialektus; az a nyelvújítási kísérlet — Anton Bemoláké —, amely a nyugatszlovák nyelvjáráson alapult, nem tudott nemzeti köznyelvvé válni. A szláv nyelvek között általában nem volt éles a nyelvi határ, így nem egyszer az is kérdés volt: hol lehet, hol legyen a nemzeti nyelv határa. Külön nyelv-e a szlovén és a horvát, a szlovák és a cseh, a szerb és a horvát? Hogy.miképpen döntöttek a nyelvi norma, a köznyelv dolgában, az sorsdöntőén befolyásolta a nemzetté válást. Érdekes egybeesés, hogy a szlovákok 1843-ban döntöttek a saját köznyelv mellett, s hét esztendővel később a horvátok és a szerbek közös normát fogadtak el. Mindkét esetben viszonylag kis értelmiségi csoport választott. Döntésük mind a mai napig meghatározó érvényű. Általában elmondható, hogy a nyelvi kérdés azoknak a népeknek a nemzetté válás alfája és ómegája volt, amelyeknek viszonylag kevés közjogi- állami hagyományuk volt. A szerbeknek, románoknak, szlovákoknak, szlovénoknak elsősorban az anyanyelv volt a nemzet. Lengyeleknek, cseheknek, magyaroknak és horvátoknak pedig a nemzeti lét fontos tulajdonsága. Kiss Gy. Csaba A Jeunesses küldetése ,,Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen." , (Széchenyi István) Frank Pavese amerikai zongoraművész (képünkön) a Jeunesses vendégeként koncertezett megyénkben; Békéscsabán, a Tanítóképző Főiskolán és Békésen, a zeneiskolában sokan hallgathatták nagyszerű'hangversenyét. A szólista koncertje szerves része volt annak a tevékenységnek, melyet az Ifjú Zenebarátok Magyarországi Szervezete 1965 óta rendületlen elszántsággal folytat a komolyzene terjesztése ügyében. Nálunk még nem létezik zenei törvény, mely a zeneoktatást vagy az alkotó művészetet szabályozná, ezért aztán főt hajtó tiszteletet parancsol minden olyan szándék, mely a létfennmaradási nehézségek ellenére nemes célokat fogalmaz, és tesz is a maga részterületén az igaz dolgok megvalósításáért. A Jeunesses Musicales társadalmi szervezetét — az új gazdasági koncepció következtében — egyre inkább valamiféle szimpatizáns kohézió tartja össze, mindazoknak az odafigyelése, akik értékében, szellemében nem csupán felismerik ennek a lélekjobbító munkának a fontosságát, hanem módjuk, lehetőségük nyílik annak finanszírozására. A Soros, a Pro Culture, az Illyés, a Kortárs zenei alapítvány, a Szerzői Jogvédő Hivatal már idén is komoly pénzekkel voksolt a JM szervezet tevékenysége mellett, a fővárosi önkormányzat a Fiatalok Világkórusába és a Mahler Világzenekarba történő delegálást segíti. Nos, ez a kis látszatkitérő annak kapcsán jutott eszembe, hogy ültem ennek az amerikai fiúnak a hangversenyén, valahol a leghá- tulsó sorok egyikében, ingyenes koncerten, körülöttem örvendetesen sok ember, meghatóan zavarba ejtő érdeklődés egy sima hétköznapon. És közben számoltam. Hallgattam Liszt zenéjét, Beethovent és a Prokofjev műveket, figyeltem a szemmel is érzékelhető, alkotó folyamatot, és — bocsánat a szerzőknek! — agyamon számok futottak át. Éz a harminc - egynéhány éves fiatalember valahol Michigan államban hároméves kora óta ki tudja hány munkaórát töltött a hangszere mellett, mennyi tandíjat fizetett ki a stúdiumaiért az Interlochen-i Művészeti Akadémián, rádió és lemezfelvételei során hányszor kapta magát azon, hogy tizenkét órája egyfolytában dolgozik, s egyéni számításán kívül ugyan hány fajta statisztika őrzi eddigi fellépéseinek sokaságát és színhelyét. Éz, a szerencsésen összeverbuválódott közönség tudta-e igazán, hogy a Carnegie Hall, New York, London, Edinburgh koncerttermei után az itteni helyszín hányadikként sorakozik majd a vendég listájára? És gondoltak-e arra, hogy a koncert megnyugtató miliője mögött egy országos hálózat tennivalóinak naprakész ritmusa lüktet? Éppen az ő érdekükben, a jövő közönségének a reményében. Az érdeklődés talán nem is a műveknek szólt, hanem a tengeren túlról érkezőnek, aki a bécsi Brahms-teremben néhány napja tartott műsorát turné keretében" akarta megismertetni velünk. Baján, Szekszárdon, Budapesten és vidékünkön. Úticsomagja egy sötét öltöny volt, a kísérője felesége, a szintén zongoraművész Elka. Barátságos, egyszerű emberek, semmi sallang, semmi külsőség. Jövőre újra jönnék, várjuk őket. Ha még lesz Jeunesses! F. P. Zs. Angol színház, jazzklub, színitanoda és... Beszélgetés Jordán Tamással Budapest legújabb teátruma a Városháza épületében kapott helyet Fotó: Bruzák Noémi Nevéhez híven, varázslatra készülődik a budapesti Merlin Színház. Talán nem is lehetne másként, csak csodák segítségével, hogy. kultúránk mindennapi kínjai közt valami új szülessen, ami érték, és meg is él ebben a halódó világban. Az egykori Fővárosi Tanács hajdani klubjában nyűik a színház, amely egészen más, mint egy átlagos teátrum, de erről szóljon Jordán Tamás, az intézmény egyik lelke. — Két szálon kezdődik a történet — mondja Jordán Tamás. — A nyári színház vágya Márton András kollegámban élt erősen. Arra gondolt, hogy a világ sok nagyvárosához hasonlóan, Budapesten is meg kell élni egy angol nyelvű színháznak, amely, a nyári hónapokban színvonalas előadásokkal várja a közönséget. Én pedig Lázár Katival évek óta azon gondolkodtam, hogy igazi jövőnk á tanítás lesz. Nekünk éppen szeptembertől májusig kell egy helyiség, ahol együtt játszhatunk a növendékekkel. Szerencsésen találkozott a két vágy, és helyet is találtunk itt, az önkormányzat klubjában. Terveket készítettünk, amelyeket a főhatóságok is támogattak, s ami nagyon fontos: Koller Katalin, bécsi üzletasz- szony mozgásba hozott egy alapítványt, segítve a kezdeteket. — Tehát kezdődhet a játék! Mi lesz az első bemutató? — Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabjával kezdünk. A Merlin Színház magyar műveket kíván színpadra vinni, jó fordításban, neves angol színészekkel. Öröm volna, ha minél több magyar kolléga is bekapcsolódna a játékba, olyanok, akik bírják az angol nyelvet. Idén Gera Zoltán és Bánfalvi Ági játékára számítunk, a többi művészt Londonban szerződtette Márton András. Erőt próbáló évad lesz az idei', hiszen nagyon későn kezdtük a szervezést. Több utazási iroda is vállalta a jegyek árusítását, és mivel sok turista és üzletember fordul meg hazánkban, reméljük, hogy egy nyáron át akad esténként 200 néző, aki nyolc fontot fizet egy jegyért. Ez persze magyar pénzre számítva borzasztó sok, de a többi európai színházban ennél is magasabbak az árak. — Ha a színitanodában elkezdődik az élet, a növendékek is részt vesznek majd a Merlin Színház produkcióiban ? — Aki beszél angolul, erre is esélyt kap. Tanítjuk majd az angol nyelvet, s a szaktárgyakat is olyan egyéniségek adják elő, akiknek sugárzása van. Meggyőződésem, hogy a mesterség tanulásának leghatékonyabb módja, ha valamely konkrét darabbal foglalkozunk, ezért a növendékekkel együtt játszva, őket rendezve, közös életforma kialakításával készítjük fel a szí- nésziJiivatásra. — Egyfajta magánfőiskolát nyitnak? — Igen, így is lehet mondani. Egyre több ilyen lesz a jövőben Magyarországon is. Szeretnénk, ha rangot jelentene, ha valaki nálunk tanult. S a jó hímév többet jelent minden diplománál. — Anyagi gondokkal küzdő világunkban életképesnek látszik egy új színészképző iskola? — Bár a növendékek tandíja sem lebecsülendő — havonta 3 ezer forint —, de ez a töredékét jelenti csak a költségvetésünknek. A már említett alapítványon és a mecénások támogatásán kívül a színházi bevételekkel is gazdálkodunk. Az épületben éttermünk van, és egy jazzklubot is életre hívunk. Jövőre játékos foglalkozásokat tartunk a nyári nyelvi táborok diákjainak, s a színházi évadban tánc-_és mozgásszínházi produkciókat, koncerteket, hangversenyeket szervezünk. Szeretnénk, ha a főváros egyik kulturális központja lennénk. Terveink kifogyhatatlanok, most a megvalósításon a sor. Andódy Tibor Május 10-étől a mozikban Ébredések (Awakenings) A színes, szinkronizált amerikai filmet Penny Marshall rendezte. 1920-ban szörnyű járvány söpört végig Amerikán. Áldozatai néhány görcsös rángást követően furcsa pózba merevedtek, s többé nem mozdultak. Szemüket egy pontra szegezve morzsolták éveiket, évtizedeiket a „szerencsés” túlélők, ha volt egyáltalán, aki vállalta fáradal- mas gondozásukat. Az orvosok már lemondtak e szoborrá dermedt emberekről, s mivel sem az értelemnek, sem az érzelemnek nem mutatkozott rajtuk semmi nyoma, a szakemberek úgy vélték, talán már nem is tekinthetők embereknek. 1969-ben egy akkor csodaszernek számító szer (az L-do- pamin) felfedezése után egy vállalkozó szellemű kutató (Robin Williams) eszébe jutott, miért ne alkalmazhatnák a Parkinsonkórban hatásos vegyületet az „álomkór”-ban szenvedő betegeknél? A kísérlet nyomán csoda történt: az évtizedekig tetszhalott emberek feltámadtak, beszélni, rajzolni, sőt énekelni ‘kezdtek. Teljes erőből élvezni akarták az Életet, mely számukra már csaknem elveszett. Az egyik beteg (Robert De- Niro) olyannyira vágyik az önálló életre, hogy emiatt összeütközésbe kerül a kórház vezetőivel, s egy időre zárt osztályra kerül. A kísérletet végző orvosok rádöbbennek, hogy nem segít a csoda, ha nem párosul megértő emberséggel.
