Békés Megyei Népújság, 1991. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1991-04-13-14 / 86. szám

EXKLUZÍV

1991. április 13—14., szombat-vasárnap

A nürnbergi főpolgármester 1928-beli visszaemlékezése Gyuláról

„Mutattak nekem egy öregembert, aki Dürerre hasonlított.”

Különleges értékhez, Hermann Luppe egykori nürnbergi főpolgármester emlékirataihoz jutottunk hozzá. A német tisztviselő írását számunkra az teszi értékessé, hogy megyei, pontosabban gyulai vonatkozása van. Hermann Luppe Albrecht Dürer szülővárosának képviseletében 1928. július elsején járt Gyulán és vett részt a Dürer Albert-emlékünnepé- lyen. A városi díszközgyűlés a város díszpolgárai sorába iktatta Luppét, és utcát nevezett el Dürerről, szülőhelyéről, Nürnbergről és apjáról, Ajtósi Albertról. Pár nappal később viszonzásul Nürnberg városa egyik utcáját Ajtósi-Strasse,

egy másikat pedig Gyulaer-Strasse nevűre „keresztelte át”. Mindezt eddig is tudtuk Scherer Ferenc 1938-ban kiadott — majd a gyulai Mogyoróssy Könyvtár közreműködésével tavaly újra nyomtatott — kitűnő monográfiájából, a Gyula város története című munkából.

Ám a gyulai Dürer-ünnepség több részletét, majd a budapesti nürnbergi hét eseményeit Hermann Luppe visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. A memoárból közölt alábbi részleteket Zoltai Dénes fordította és bocsátotta rendelkezésünkre.

(...) Tevékenységem legkomolyabb hatása azonban a Magyarországgal kiépített kapcsolatok terén mutatkozott. E kapcsolatokat Körmendi Ervin kezdeményezte, a Nümbergben élő magyar festőművész. O intézte el..., hogy kölcsönkapjuk a budapesti Dürer-képet (minden bizonnyal a Szépművészeti Múzeum birtokában lévő kisméretű Férfiképmás című képről van szó - Z. D.), hogy engem meghívjanak a magyar Dürer-ünnepségre, végül, hogy nürnbergi— magyar kulturális csereegyezmény jöjjön létre. Én a Rathausban tartott beszédemben utaltam arra, amikről korábban mélyen hallgattak, hogy Dürer apja Magyarországról vándorolt Nümbergbe, s azt mondta, hogy ez a fajkeveredés nem jelentéktelen tényezője lehetett Dürer zsenialitásának; ez keltette fel a magyarok figyelmét. A Dürer- ünnepség alkalmából meghívtak Budapestre; habár itt olyan hangok is hallatszottak, hogy a meghívásom előtt meg kellett volna kérdezni Mussolinit, hogy szükséges-e éppenséggel a (németországi) demokraták egyik vezetőjét hívni a magyar fővárosba.

Magára az ünnepségre 1928 júniusában került sor a Művészeti Akadémián. Petri államtitkár tartotta az ünnepi beszédet; utána üdvözlő szavaimat nagy tetszéssel fogadták, mivel hangsúlyoztam, hogy Németországot és Magyarországot egyként megcsonkították, s az igazságtalanságot mindkét ország egyként csakis kulturális teljesítményei által tudja orvosolni; továbbá azt is mondtam, hogy ez az ország évszázadok óta Európa védőbástyája Ázsia támadásával szemben — a magyarok szívesen hallották ezt. (...) Budapestről Gyulára utaztam, a puszta teljesen vidékies jellegű fővárosába (kb. 25 000 lakosa van); „Ajtósfalva”, Dürer apjának szülőhelye, már beolvadt Gyula városába. „Ajtó”, németül „Tűr”; Dürer egy „Mann aus Tür” („Ajtósról származó ember” - Z. D.). Gyulának ebben az elővárosában a kapuknak ugyanolyan koporsófödél formájuk van, mint Dürer címerében. Mutattak nekem egy öregembert, akinek arcvonásai rendkívüli módon hasonlítanak Dürernek fametszetekről és érmekről ismert vonásaira. Gyulán akkor még létezett egy zárt német település (ugyanígy egy román is), az ott lakók azonban csak a törökök kiűzése után (1683) telepedtek le; az idősebbek még tudnak németül, a fiatalok már nem. Ezeknek a gyulai németeknek saját gazdakörük van és német templomuk; családnevük azt mutatja, hogy délfrank földről származnak (Steigerwald stb„ a legidősebb neve: Josef Sehr iff ért).

Gyulára elkísért Körmendi, Bevilaqua és egy Simonffy nevű újságíró. Már a vasúti állomáson zenével fogadtak; az állomástéren felsorakoztak a tűzoltóság, a különböző egyletek stb. alakulatai; középen dr. Varga Gyula, a polgármester, aki német nyelven köszöntött. A műveltebb körökben — még az osztrák—magyar időkből — tudnak németül; mindenütt németül beszéltem, mivel a nem indogermán jellegű magyar nyelv megtanulása nehéz és időigényes vállakózás lett volna számomra. Azután egy pusztai lovaskocsin a polgármesterrel behajtottunk a városba; az elutazott püspöki hely- nök (Domkapitular) felajánlotta nekem lakását; egy kávéházban cigányzenekar muzsikált tiszteletemre (szokás, hogy a prímás közvetlenül a tiszteletben részesülő vendég elé lépve hegedül), a lakosság szeme láttára.

A következő napon megtekinthettem a török időket túlélt régi vár romjait; a városházán ünnepélyesen Gyula város díszpolgárává választottak a képviselő-testület nyilvános ülésén az odatóduló polgárok jelenlétében. A polgármester először is javaslatot tett megválasztásomra, aztán egy képviselő pro forma opponált, két másik (köztük egy német) viszont támogatta a javaslatot, amelyet így a testület végül egyhangúlag elfogadott. Ezt követte a Dürer emlékére felállított tábla felavatása a német városnegyed főutcájában - ez a „Dürer Albert utca” nevet kapta; aztán díszebéd és Dürer-emlékülés, zeneművek előadásával, és Lukácsnak, a volt miniszternek és mostani liberális párti képviselőnek német nyelven elmondott beszéde (Lukács György báróról, egykori Békés megyei főispánról lehet szó - Z. D.). Látogatás a németváros legöregebb polgárának házában, német nyelvű istentisztelet és egy ajtósfalvi séta egészítette ki a programot; a díszpolgári oklevelet később egy gyulai festőművész a Dürer utca képével egészítette ki, s ezt a gyulai polgárok kolbászokkal és egyéb ízes pusztai ételkülönlegességek társaságában próbálták utánam küldeni (eredménytelenül, a szigorú vámrendelkezések okán). „Magyarországi úti élmények” címmel egy cikkben számoltam be itthon az országról és lakóiról alkotott benyomásaimról.

Klebelsberg Kunó fel lelkesedett

Kertész államtitkárral megállapodtunk abban, hogy Nümbergben magyar, Budapesten nürnbergi hetet rendezünk. (...) 1929 november elején Budapesten rendezték meg a Nürnbergi Heteket; ez volt életem és sikereim egyik fénypontja. (...) Treu polgármesteren és rajtam kívül, valamint Dürr és Brugmann városi tanácsosok mellett még tizenegy tiszteletbeli városi tanácsos vett részt az utazáson — köztük még egy nemzetiszocialista is.

Az opera személyzete, a zenekar és a Schauspiel tagjai, számos

nürnbergi művész mellett számos nürnbergi polgár is ott volt a különvonaton; kb. 550 személy. Az első nyilvános rendezvény koszorúzás volt az ismeretlen katona síremlékénél. (...)

Következett a nürnbergi művészeti kiállítás megnyitása; nagy tetszéssel fogadták, hogy élő művészek képei mellett a nürnbergi Germanisches Nationalmuseumnak olyan kincseit is bemutattuk, mint a „Nürnbergi Madonna” vagy a „Gänsemännchen” famodellje, valamint Kupeczkynek, a hosszú ideig Nümbergben élt magyar festőnek a képiéit. A Dürer-kiállítás sikerén felbuzdulva nem sokat fontolgattam, hogy teljes védettséget mindenképpien biztosítva, külföldön is kiállítsák a Nürnberg városának birtokában lévő pótolhatatlan mesterműveket; Zimmermann titkos tanácsos nagy örömömre ugyanígy tett. A kiállított képek közül a magyar állam, de magánszemélyek is megvásároltak néhányat; többet Nürnberg városa ajándékozott prominens magyar személyiségeknek.

Még nagyobb visszhangja volt a nürnbergi „iskolaügyi kiállításnak”. Ennek összeállításában Dürr városi tanácsos mellett elsősorban Urlaub igazgatóasszony és Möhring igazgató jeleskedett; ez a kiállítás — mint megnyitó beszédemben részletesen elmondtam — az akkori eszközök és eredmények piéldáján akarta demonstrálni az oktatás, nevelés és iskolai szociális gondozás hé- zagtalan rendszerét az óvodától a népiskolákon, felsőbb- és ipariskolákon át a szakiskoláig és főiskolákig, ide számítva a népfőiskolát is. Klebelsberg grófot, a kultuszminisztert (ez a német származású magyar rendkívül művelt ember volt, Berlinben és Lipcsében folytatta tanulmányait, és a Goethe-kutatás területén is tevékenykedett) annyira fellelkesítette mindez, hogy a magyar oktatásügynek mind a 400 tanulmányi felügyelőjét sorra biztatta, hogy keressék fel az ügyesen megrendezett, nem túlzsúfolt kiállítást; saját feladatának érezte, hogy a háború után összeomlott Magyarországot kulturális teljesítmények útján állítsa talpra, hogy ezen az alapon juttassa érvényre a magyar igényeket. Klebelsberg Debrecenben és Szegeden egyetemet alapított az elveszett erdélyi egyetemek pótlására, bevezette a nyolcéves iskolakötelezettséget, és megemelte a szakiskolák színvonalát; ellenfelei piersze szemére hányták, hogy a költségek meghaladják az ország teherbíró erejét, a reakciósok meg éppenséggel féltek a magasabb szintű népioktatás szerintük veszélyes következményeitől. (...)

A cigányok kotta nélkül muzsikáltak

A magyarok néhány színházi előadást rendeztek; mi csak a Filharmóniai Társaság hangversenyének főpróbájára mentünk el; a zenekar élén az elragadó produkciót nyújtó Dohnányi állt. Ami a nürnbergi előadásokat illeti, természetesen a „Mesterdalnokok” aratta a legnagyobb sikert. Az előadáson Horthy kormányzó is részt vett feleségével; a többi rendezvényről csak azért maradtak távol, mert egyik fiuk lovaglás közben szerencsétlenül járt; bukott, és akkoriban még élet és halál között lebegett. Az előadás előtt eljátszották a magyar és a német himnuszt, a közönség felállva hallgatta; a német himnusz Magyarországon először akkor kapott ily tiszteletet, mivel dallama, a „Gott erhalte” csaknem be volt tiltva; én ragaszkodtam hozzá, bármennyire tudtam a dallamhoz fűződő ellenérzésekről, azt akartam, hogy törjön meg végre ajég egyszer s mindenkorra. Nagyszerűen szerepelt a nürnbergi opera: amikor a harmadik felvonásban Prohaska, mint Hans Sachs, az ünnepi mezőn (O-Nümberg napfényben) megjelent, viharos taps tört ki spontán módon, mindenki felállt, ez a „testgyakorlat” később Nümbergben folytatódott (a szerző alighanem az 1933-as hitleri hatalomátvétel utáni Mesterdalnok előadásokra utal itt, amelyek éppen Nümbergben, szinte rituálisan politikai demonstrációkká váltak a Goebbels által „nácivá” avatott Wagner-mű ürügyén - Z. D.). (...)

A nürnbergi Tanítók Énekkara a pesti evangélikus tamplomban kitűnő egyházzenei hangversenyt adott Binder karnagy vezényletével; akkora volt az érdeklődés, hogy hangszóró bekapcsolására volt szükség a templom előtt kitartóan várakozó ezrek kívánságára. A sportrendezvények között sor került egy Nürnberg—Budapiest birkózóversenyre; a tömeg itt is ovációval fogadott.

A társasági élet terén oly sok rendezvény szerepielt a kínálatban, hogy csak egyszer, az egyik nap estéjén tudtunk meglátogatni egy nagy kávéházat a körúton, ahol elsőrangú cigányzenekar játszott; a cigányzenészek nem kottából muzsikálnak, a zenekar bámulatos beleérzéssel követi a prímást, az első hegedűst; közben imponálóak a cimbalomvirtuózok. Persze, tartósan nem eléggé változatos ez a zene, ritmusait és hangszínezését csaknem mindenki ismeri Liszt rapszódiáiból. (...)

Kötetlen jókedv jellemezte azt a vacsorát is, amelyet a budapiesti művészek adtak a „Fészek” művészklubban; itt sokat táncoltak a megjelentek; mi magunk baráti kapcsolatba kerültünk a nürnbergi művészekkel, főként színészekkel. A magyar állam ünnepi ebédjét Klebelsberg gróf, a kultuszminiszter adta, itt különösen melegen fogadta mindenki a beszédemet; ez alkalommal kabátomon viseltem

magyar kitüntetésemet, ami a párbajairól híres Ugrón Gábort arra késztette, hogy csodálkozásának adjon kifejezést: hogyan jutottam ilyen magas érdemrendhez. Klebelsberg gróf kettőnket meghívott a pesthidegkúti nyaralójába (Hidegkút: hidegvizű forrás, amely a birtokán fakadt); a vacsora közben felszolgált száraz tokaji annyira feltüzelte feleségemet, hogy a gróf megígérte, hogy küld belőle; kaptunk is hamarosan egy egész hordóval, 62 liternyit. Rakovszky miniszter feleségemet, Mella lányomat és Lembach kisasszonyt lovagolni hívta a birtokára; a Fészekben bemutatta azt is, hogy kell táncolni az igazi tüzes csárdást. (...)

Horthy inkább mulatni ment

Horthy kormányzó (Treu polgármester, dr. Süssheim és Dürr városi tanácsosok, Schulz professzor, Möhring igazgató társaságában) a városban fogadott; itt megköszöntem az érdemrendet, amely- lyel -kitüntettek. Az volt az ember benyomása Horthyról, hogy céltudatos vezéregyéniség. Nyíltan vallott nézeteiről: miközben természetesen ismerte demokratikus politikai beállítottságunkat. Elmondta: őt mindig csak kommunisták véreskezű gyilkosaként emlegetik; magányosan, az emberektől elszakítva él a várban; már többször kérte, hogy mentsék föl kormányzói tisztéből, de nem eresztik, mert megoldhatatlannak látszik a megválasztandó király problémája. Azután a Mesterdalnokokról kezdtünk beszélgetni; Horthy tréfálkozva elmesélte, hogy ifjú korában, mint tengerészhadnagy Bécsbe utazott, csakhogy unatkozott a Mesterdalnokokat hallgatva, s az első felvonás után egy varietébe ment mulatni, s csak fokozatosan, fedélzeti bajtársai jóvoltából jutott el a jó zene megértéséhez. Végül Gusztáv nevű bátyámról kezdtünk el beszélgetni, akinek tevékenységét a pulai német tengeralattjáró támaszponton ő, mint osztrák—magyar admirális ismerte; nagyrabecsülte, bár kezdetben a magyarok nem értették, hogy bátyám röviddel az összeomlás előtt miért robbantotta fel a tengeralattjárókat Pulában, nehogy az ellenség kezére kerüljenek; de mélyebb hatással volt rá bátyám mondata: „Nem tesz semmit ez a vereség, majd újra feljövünk.”

Felkerestem az öreg Bleyert is, a magyarországi németség vezetőjét, aki kifejtette: szerinte a magyarok most szívélyesebbek, mint voltak korábban, amikor—így Bleyer—a nemzetiségek kíméletlen elnyomására és elmagyarosítására törekedtek; mindamellett sok jogos nemzetiségi kívánság még mindig nem teljesült. Mi, nürnbergiek minden esetre meglátogathattuk a német nyelvű felsőbb iskolákat is, ezekbe kb. 800 tanuló járt, köztük sok zsidó, és számos magyar diák is. Látogatásunk kedvezően hatott a kultuszminisztériumra ebben-a tekintetben is: koncessziókat adtak ki iskolaügyben. Schulz professzorral meglátogattuk Andrássy Géza grófot, hogy megtekintsük egyedülálló műgyűjteményét. A mi szocialista városi tanácsosaink találkoztak frakciókollégáikkal a fővárosi képviselőházban, de — örvendetes módon — mindegyikük részt vett a közös fogadásokon, amelyet a fasisztabarátnak híresztelt magyar kormány adott: Treu polgármester, Schulz professzor és Möhring igazgató elutazásom után még felkeresték Serédi hercegprímást Esztergomban; Nürnberg az ő prímási képtára számára is ajándékozott egy festményt.

A nürnbergiek budapesti látogatásáról Németországban alig vettek tudomást, ellentétben Magyarországgal, ahol ez nagy hatást keltett. A magyar sajtó minden irányból üdvözölte azt, kimerítően és rokonszenvvel tájékoztatta a közvéleményt. (...)

Az ünnepségek hatása hosszú időn át érezhető volt még. 1929 karácsonyán Nürnberg játékszerekkel, mézeskaláccsal teli csomagokat küldött szegény magyar gyerekeknek, megállapodtunk tanulók kölcsönös üdültetéséről, és Nümbergben magyar utazási irodát nyitottak. A magyar kereskedelmi főiskola rektorával, Teleki gróffal (a mostani miniszterelnökkel) megállapodást kötöttem egyetemi hallgatók és asszisztensek cseréjéről mindkét fél főiskoláján; egyébként is sok kapcsolat épült ki. A magyarországi látogatás rendezvénysorozata Nürnberg számára és számomra is, ellenfeleimtől sem vitatott, nagy siker volt; Körmendi festőművész, Schulz professzor, dr. Maurach főintendáns és Dürr tanácsos együttműködése sokban hozzájárult a sikerhez. (...)

Dürer családi címere