Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)

1991-03-09 / 58. szám

úkÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1991. március 9., szombat Recsken 1989 és 1990 nyarán A mátra gyönyörű. Mint akkoriban is lehetett, 1950-ben, amikor a recski munkatábort létrehoz­ták. Persze akiket hatályos bírói ítélet nélkül hoztak ide, aligha éreztek kedvet a gyönyörködésre. Ugyanaz a makadámút visz ki a kő­bányához most is, mint hajdan* amit a rabok építettek. Egyszerűen csak neki kell vágni a vasútállomásra merőlege­sen ráfutó útnak, és a faluban ismeret­len is könnyen kitalál. A bányáig öt kilométert kell megtenni. Csákánykőt, a hegyet csaknem teljesen elbontották már. Ahol a rabok megkezdték a mun­kát, ott állnak ma a kőbánya vállalat hivatali épületei, az irodák, az öltözők, a mosdók. A kötélpálya még az eredeti (természetesen többszöri felújítások­kal). Az üzemvezetőt Holló Imrének hív­ják. Elmesélte, hogy a bánya 1954 ja­nuárjától az Építési Minisztérium 3. Számú Kőbánya Vállalata néven üze­melt, és ettől az időtől fogva rendelkez­nek termelési adatokkal. A korábbi té­nyeket az AVH a rá jellemző alapos­sággal eltüntette. Már az első évben virágzott a bánya. 1954-ben 60 ezer tonna követ bányász­tak Recsken. Ház- és útépítéseken használták fel. Kapósak az itteni kocka­kövek is. Nem is olyan régen a budai vár rekonstrukciójához például innen szál­lítottak, és 1987-ben jutott nyugati ex­portra is: Svájcba, a Németországi Szö­vetségi Köztársaságba. Negyvenkilenc hektáron fekszik a kőbánya. Az internálótábor háromszor ekkora területen helyezkedhetett el. A faluból este fényeket lehetett látni. Er­ről mesélte Holló üzemvezető: olyan volt, mintha egy nagy kivilágított ka­rácsonyfa állna a Mátra közepén. A tábor a kőbánya alatt, kissé balra terül el, körülbelül egy kilométernyi járásra. E távolság megtétele a merede­ken, szerszámmal, kővel, ölfával meg­terhelve sok szenvedést okozhatott a kimerült, legyengült embereknek. A recski vasúti átjáró közvetlen szomszédságában található a szövetke­zeti Hangulat eszpresszó. A nyári forró­ságban, meg talán mert lévén koradél­után, vendégekre vár a személyzet. Két fagylaltozó gyerek és négy iddogáló felnőtt tartózkodik a tágas helyiségben. A pult mellett egy testes, rokonszenves, jó ötvenes férfi ül, éppen üveg sörének utolsó kortyait nyeli. Csendes, egy kis rábeszélésre azonban megered a nyel­ve. No, nem nagyon, csak éppen annyi­ra, amennyi elég ahhoz, hogy aztán nyakamba vehesSem a falut. A benősült hajdani ávósokat kere­sem, Kiss Ferencet, a Pirosfejűt, Bálint Jánost, akiről azt beszélik, hogy az egyik rabbal megcsókoltatta a fenekét, majd visszarúgta a vizes, csúszós gö­dörbe, mondván, a koszos szájától be- sározódott, a Kőbányának hívott tele­pülésrészen Varga Jánost, a Vágottnya- kút, de mindenütt zárt kapukra vagy ajtókra találok. A Kossuth utcában lakó Bertha Sándorral sem sikerült találkoz­nom. Pedig ő a láger bezárása utáni hónapokról sokat tudna mondani, hi­szen családjával kint lakott a magára hagyott helyen, és ő javasolta a Belügy­minisztériumnak, hogy a területet érde­mes lenne belügyes üdülőként haszno­sítani. Valahogy nincsen szerencsém. A recskiek nyugtatnak, ne sajnálkozzam, akiket keresek, úgysem mondanának semmi újat, érdekeset, talán még annyit sem, mint amennyit eddig elmondtak. ■ A rendszerváltás teljesen fedezékbe szorította őket. Zalavári György nyugdíjas kerület­vezető erdész sem odahaza melegíti a széket. Egyik utcabelijével fát gyűjt az erdőn. Csak idősebbik, áldott állapot­ban levő lánya állja készségesen kérdé­seimet. Megtudom, hogy a család tíz évig lakott az ávósok főépületéből ki­alakított erdészházban, anélkül, hogy a gyerekek — a harminc éves asszony­nak van egy két évvel fiatalabb húga is — valamit is sejtettek volna a környé­ken korábban történtekről. Bizonyos barakkmaradványokat, csizma- és ci­pődarabokat találtak ugyan a sűrű, bur- nyás fűben, de ezeknek különösebb fi­gyelmet nem szenteltek. Azok is in­kább játéklehetőséget nyújtottak a szá­mukra. Amikor nagyobbak lettek, ak­kor mesélt nekik apjuk a táborról. Ra­bokat dolgoztattak a kőbányában, a házuk körüli barakkokban laktak, és neki, az erdésznek kerülnie kellett a területet. Megmondták a legnagyobb határozottsággal: ha túlságosan közel merészkedik a kerítéshez, szitává lö­vik. Ezért aztán nem is kockáztatott, és nem is kíváncsiskodott. Ennyit mon­dott az apa, semmi többet, a gyerekek pedig nem kérdezősködtek, más — ért­hetően — jobban érdekelte őket a fur­csa és hihetetlen múltnál. — Sok recski igazából nem is tudta, mi történt a táborban —: hangsúlyozta a fiatalasszony —, csak a filmből értesült a szörnyűségekről. Hát ezt meglehetősen nehéz elhinni, főleg a mai ésszel! Nem is nyugszom, és találomra, járva az utcát, embereket szólítok meg. Kedvesek, barátságosak a recskiek, de amikor a „témára” térek, bezárkóznak. Még mindig. Hirtelen megkopik az emlékezetük; nem tudnak semmit, habár hallottak ezt-azt, de a pletykákra nem lehet adni. Aki pedig az ávósok beházasodásai révén rokonság­ba került valamelyikkel, miért monda­na bármit is a sógorról vagy a komáról. Ami megtörtént, az megtörtént, nem lehet rajta változtatni. Nekik pedig ott kell élni a faluban, együtt, egymás mel­lett; annál jobb, ha minél nagyobb bé­kességben. Kinek használna már a bosszú, a haragszomrád. — Elviszem én magát, akihez csak akarja—biztatgat egy kapatos férfi, aki az ötvenes évek elején húsz év körüli legényke volt, nem sokkal fiatalabb az akkori Recsken szolgáló hivatásos ÁVH-s állomány tagjainak többségé­nél. — De engem hagyjon ki a játék­ból... Megmutatom magának Parádfür- dőn az Erzsit. Nagyon szép kurva volt, annyira, hogy összeverekedtek érte az ávósok, még agyon is lőtték egymást. Megmutatnám magának a dömperest is, aki a hatvanas években az erdészház körül földgyaluzott, és emberi csonto­kat forgatott ki a talajból a gépbe. Csak hát nem tudom, hol lakik. Mert elüldöz- < ték innen. A téeszben dolgozott, és ad- dig-addig mondogatták neki, hogy fe­lejtse el, amit látott, míg ajánlatosabb­nak látta, ha odébb áll. Úgy veszem észre, igyekszik ködö­síteni a férfi. Hol elmesél valamit, hol ugyanazt játékosan megkérdőjelezi, aztán megerősítve újra elbeszéli. Bi­zonytalan és bizalmatlan. Mondaná is, mert elege lett a hallgatásból, a házudo- zásból, meg aztán lenne is „törleszteni- valója”, hiszen őt is fülönfogva vezet­ték ki az ávósok a bálból, mint a hozzá hasonló többi helybeli fiatalt, aki vala­miért nem tetszett nekik, vagy nőhódító útjukban állt; meg hallgatna is, mert az alkohol annyira nem tompította el, nem altatta el védelmi reflexeit, hogy a nyil­vánosság előtt kiadná magát. — Ne haragudjon, én se merek be­szélni. Történhet egy véletlen baleset, elüthet egy autó, aztán a hatóság is csak azt nézi, ittas.volt az illető. Nem, uram, nem. Nem hiányzik nekem a baj. Az itteni ávósok mindegyike munkásőr lett, némelyiknek tán még most is van fegyvere. Egyedül Fazekas László vállalta a nevét. Hetvenhárom éves, nemrégiben költözött át a Hangulat eszpresszó mel­lől a Kőbánya településrészre. Az ötve­nes évek elején italboltvezető volt a vendéglátó vállalatnál, saját üzletük­ben, amit persze előzőleg államosítot­tak. Nagyon ronda egyemeletes házak sorakoznak szorosan egymás mellett ezen a falurészen. A házakról lerí az ízléstelenség, a tervezői hozzá nem ér­tés és az építői sutaság. Már annak is örülne az ember, ha Sztálin-barokknak nevezhetné a látványt, de inkább Sztá­lin-putrikat lát, ironikusan szólva: csak egy kicsit felpumpálva. Valamikor ká­dergettónak készült, és nyilvánvalóan kiváltságot jelentett az itt lakóknak, a maga viszony lagosan jól kiépített infra­struktúrájával. Persze időközben válto­zott a módi, és változott sok minden... — Hármunk közül én voltam a kö­zépső fiú, én örököltem édesapám szakmáját, a kocsmát — meséli tipiku­san kisnyugdíjasra valló otthonában Fazekas László. — Hozzám nem na­gyon jártak be az ávósok, zömmel a szövetkezetbe mentek. Ott nagyobb volt a helyiség. Akik meg bejöttek, azokkal nekem nem volt bajom. Rövid ideig tartózkodtak nálam. Semmiféle verekedés nem történt. — A bent tartózkodó civilek rend­szerint elhallgattak, ha az ajtóban fel­tűnt valamelyik ávós. Pedig de sok téma is volt akkoriban. Jobb volt azon­ban nem beszélni az ávósok előtt. Ok olyan rátartiak voltak. Az egész maga­tartásukkal éreztették a hatalmukat, foghegyről beszéltek. Az idős emberből valósággal hara­pófogóval kell kihúzni a mondatokat, nagyon fogadókész, nagyon kedves, de nagyon-nagyon szűkszavú. Úgy em­lékszem, hogy Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia Recsk-filmjében egé­szen másmilyennek mutatkozott, meg­jegyzésem az előző mondat legutolsó kitételére vonatkozik.' Nyíltabb és szó­kimondóbb volt, több düh, igazságtételi szándékot éreztem a szavaiban. Nem tudom, miért változott meg. Vagy egy­szerűen csak rosszul emlékszem?... — Ezt-azt lehetett hallani az ávósok viselt dolgairól, de ki tudja, igaz-e, nem voltam ott egyiken se... Igen, igen... beszélték, hogy egyesek háborgatták a nőket, asszonyokat szerettek el a fér­jeiktől, volt, akit meg is erőszakoltak. De hát mondom magának, én nem vol­tam ott... Meg aztán amúgy is csak suttogni mertek váz emberek. Nyíltan nem lehetett beszélni. így is nagyon könnyen odavágták akárkinek: ha nem hallgat el vagy nem húzza meg magát, könnyen kikerül a táborba az ottaniak közé... Persze nem tudtuk, mi van ott kint istenigazában. Az teljesen elzárt terület volt. A postás lehetne a korona­tanú, aki bejárt oda telefont szerelni, de ő már régen meghalt. Egyszerűen nin­csenek bizonyítékok. Én is csupán olyan apró nyomokról tudok, mint ami­lyeneket az újságban olvasok. Például csizmatalpakról, ilyenekről... — Egyetlen ávós sem volt idevalósi, mindegyik benősült. A recskiek befo­gadták őket, mert be kellett fogadni... Rokonságuk lett... Nem lehet azt mon­dani, hogy rossz viszony lenne az egy­kori ávósok és a lakosság között. Embe­rileg megadják egymásnak a tiszteletet, köszönnek és kész..! Közelebbi vi­szonyba, a rokonokon kívül egymással nem kerülnek... Én, megmondom őszintén, nem vagyok rossz viszony­ban velük. Engem nem bántottak, ne­kem se károm, se hasznom nem volt belőjük. — Ezek 56 után is valakik voltak, megmaradt a szavuk, a hatalmuk. Mun­kásőrök lettek, újra fegyvert kaptak. Persze mostanában azért már sokkal csendesebbek. De még mindig van, aki úgy gondolja, hogy helyesen cseleke­dett a régi időben, és most is megtenné ■ ugyanazt, ha megparancsolnák... Nem akarom én bántani őket. Én csak az iga­zat mondom. így mertem vállalni a filmszereplést is, noha az akkoriban, két-három éve nem volt teljesen kocká­zatmentes. Egészen más volt a politikai helyzet, esetleg következményekre is számíthatott az ember. Nem úgy, mint napjainkban... Hogy lettek-e a megszó­lalásomnak végül is következmé­nyei?... Nem, nem lettek. Csak meg­jegyzéseket kaptam az ávósoktól, hogy miért avatkozom én bele ezekbe a dol­gokba. De hát én csak az igazat mond­tam... Fazekas László elmesélte azt, amit akart, nincs értelme a további faggató­zásnak, úgysem jutnánk előbbre egy tapodtat sem. — Az a baj, főnök — erősködött az egyre részegebbé váló vendég a presz- szóból —, itt még mindig azok vannak hatalmon, akik régen. Ezek az embert kicsinálják, munkanélkülivé teszik. Ezek még visszavágnak... Látom, fölösleges győzködnöm ér­telmetlen és túlzott félelmeiről. Nem is tudnám meggyőzni. Csaknem hat évti­zedet élt le a félelmek, a képmutatások hálójában. Már szilárdan hisz a váltöz- tathatatlanságban, miközben minden ízében változást szeretne. A köves, gödrös úton kapaszkodunk felfelé a kőbányához. A recskiek ávós útnak, a rabok—minthogy ők építették — vértapadó útnak nevezik. Ugyanaz a táj, mégis egészen más. A rabok barakkjai helyén ma fiatal erdő. Főleg nyárfák és fenyők. Zalavári György erdész telepítette. A múlt isme­rete nélkül véletlenül sem jutna az erre járó eszébe, hogy ez az üde, színpom­pás hely valamikor a kínok és a borzal­mak földje volt, hogy itt tengődtek a fényes jövőt beígért Magyar Népköz- társaság tudatos politikai diszkriminá­cióval kiválasztott, szerencsétlen rab­szolgái. A kút (lefedve), az agregátor- vagy trafóház, az ávósok parancsoki irodája (1951-ben a rabok építették, ma átala­kítva) maradt meg a múltból és az ÁVH-sok belső körletének szöges drót­kerítéséből néhány méter, a korhadó oszlopokból pár darab. Ez utóbbiakat a buja növényzet mintha megpróbálná elrejteni. A Recski Szövetség emlékpark léte­sítését tervezi itt, ezen a nagyobb kiter­jedésű, viszonylag lapos területen. Za­rándokhely lehet egyszer. Mementója a kuss!-szocializmus- nak.

Next

/
Thumbnails
Contents