Békés Megyei Népújság, 1991. március (46. évfolyam, 51-75. szám)
1991-03-02 / 52. szám
ukÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1991. március 2., szombat o Nemzeti sors európai konfliktusok árnyékában Vázlat Litvánia történetéről Január közepén az újságok címoldalon adtak hírt a szovjet fegyveresek véres vilniusi akcióiról. Az évszázados demokráciák emberi jogokat tisztelő polgárai megborzongtak, de felháborodni már nem nagyon volt érkezésük. Az Öbölháborúról szóló tudósítások minden más hírt kiszorítottak a nemzetközi hírműsorok éléről és a világlapok első oldalairól. Pedig a müveit világ akkor is könnyen felejt, ha nem sikerül ilyen tökéletesen az időzítés. A kis nemzetek közül talán éppen a litvánok tudják ezt a legjobban: országuk XX. századi történelmének tragikus fordulópontjai rendre egybeestek az európai centrumban kirobbant konfliktusokkal. A ma zajló baltikumi eseményeknek oka és szerves része mindaz, ami a távolinak tűnő századokban történt. Aki nem ismeri Litvániának, ennek a 65 000 négyzetkilométernyi kis országnak a történelmét, aligha értheti meg, honnan táplálkozik a parlamentet élő kordonnal védő vilniusiak vagy a tankok lánctalpai alatt elpusztult tizen-huszonéves fiatalok elszántsága. Már csak a napi hírek hátterének felderítése miatt is érdemes némi Figyelmet szentelni a litvánok történetének. Emellett nemzeti önismeretünk is árnyaltabbá válhat, ha alaposabban megismerjük a többi, „malomkövek között” őrlődő közép- és kelet-európai nép sorsát. E téren bőségesen van pótolnivalónk. Az alább következő politikatörténeti csomópontokat áttekintő vázlat egyik célja éppen az, hogy felhívja a figyelmet a baltisztika magyarországi alapjait napjainkban megteremtő Bojtár Endre írásaira. A középkori állam Arra a kérdésre, hogy az archaikus indoeurópai nyelvet beszélő litvánok ősei honnan s hogyan kerültek a Balti-tenger vidékére, a régészet és a nyelvészet lényegesen eltérő választ ad. Ami tény, Litvániát 1009-ben említik először a középkori krónikák. A terület ekés földműveléssel, kereskedelemmel s nem utolsó sorban hadakozással foglalkozó lakói önmagukat lietuvisnak nevezték. A XIX. század végéig nem csak a mai Litvániában, hanem nyugatabbra, Kis-Litvániában — azaz Kelet-Poroszországban — is élt litván népesség; ők voltak a lietuvininkasok. A két litván etnikum által (is) lakott történelmi tájegység sorsa igen különbözően alakult. A nagyjából a mai Litvánia területén élő lietuvisok számára — a balti népek közül egyedül — megadatott az önálló állam létrehozásának lehetősége. Mint tudjuk, az államalapítás egy etnikum számára a fennmaradás első számú kritériuma. A XIII. században időlegesen meggyengült a szomszédos Lengyelország, az egykor erős Kievi Rusz pedig részeire bomlott. Ha csak egy időre is, de eltűntek a térség litván területeket alávetni képes nagyhatalmai. Ott maradt viszont a szomszédságban a Német Lovagrend, azaz egy fenyegető, veszélyes ellenség, amely összefogásra késztette az egymással is állandó háborúban álló, még pogány litván fejedelmeket. Az 1200- as évek elején alkalmi szövetségre lépő fejedelmek közül kiemelkedett Mindaugas, akit a litván állam alapítójaként tisztelnek. Miután erőszakkal s diplomáciai eszközökkel uralma alá kényszerítette korábbi szövetségeseit, felvette a nagyfejedelmi címet. 1250- ben vagy 1251 -ben a nyugati rítus szerint megkeresztelkedett, vagyis uralkodói mivoltát az európai rend szabályainak megfelelően törvényesítette. Utóbb azonban bebizonyosodott, hogy a kereszténység felvételekor csupán taktikai meggondolások vezették. Tíz évvel később, más hatalmi konstelláció közepette Mindaugas visz- szatért a pogány hitre. A visszapogányosodásnak súlyos következményei lettek, a Német Lovagrend ismét a kereszténység terjesztő- jeként támadhatott Litvániára. Évszázadok múltán jelentkeztek a még súlyosabb hátrányok: nem alakulhatott ki időben a litván írásbeliség, s a litván keresztény kultúra, amely az etnikai tudat szilárd alapja lehetett volna. A litván állam megalapítója családja uralmát nem tudta örökletessé tenni. Ez egy évszázaddal később a mai fővárost, Vilniust felépítő Gediminasnak sikerült. Lengyel—litván perszonálunió A Gediminas alapította dinasztiát mi, magyarok is jól ismerjük. A dinasztia megalapítójának unokája, Jogaila 1386-ban feleségül vette Nagy Lajos leányát, Hedviget — Jadwiga —, s ugyanebben az esztendőben II. Wladyslav Jagiello néven Lengyelország királyává koronázták. A magyar királyok közül I. és II. Ulászló, valamint a Mohácsnál elesett II. Lajos a magyarosan Jagellónak mondott uralkodóházból származott. A krakkói koronázás után Jogaila visszatért Litvániába, s immáron véglegesen megkereszteltette népét. Ez a döntő jelentőségű aktus a litvánokat egyszer s mindenkorra Európához kötötte. A lengyel urakkal kötött egyezmény szerint Litvánia továbbra is független ország maradt, Lengyelországhoz egyelőre a közös uralkodó, azaz a perszonálunió kapcsolta. A folyamat végére 1569-ben a Lengyel Királyságot és a Litván Nagyfejedelemséget „egységes és oszthatatlan test”-té nyilvánító lublini unió tett pontot. Az „ellengyelesedés” tovább fokozódott, a litván állami okmányokat immár lengyelül fogalmazták, sőt a XVII. század végén hivatalos államnyelvvé vált a lengyel. Orosz uralom alatt A lengyel—litván királyi köztársaság belviszonyai a XVIII. században mind anarchikusabbakká váltak. Ez volt a szabad vétó — libertum veto — korszaka, mikor is az országgyűlés egyetlen résztvevőjének tiltakozása semmissé tehette az összes többi egyhangú döntését. Szilárd központi hatalon híján az ország képtelen volt megvédeni magát, s az 1700-as évek végén a szomszédos nagyhatalmak háromszor osztották fel egymás között Lengyelország és Litvánia területét. Az 1795-ös harmadik felosztás során Litvánia területének legnagyobb része Oroszországnak jutott. Az orosz kormányzósággá tett, egykor független ország történelmének színpadán az újonnan megjelent oroszok mellett továbbra is a lengyelek játszották a főszerepet. A politikai nemzetet alkotó nemesség már egyértelműen lengyelnek vallotta magát. 1863-ig Litvánia szívvel-lélekkel részt vett az oroszellenes lengyel felkelésekben. 1864-ben, miután páratlan brutalitással leverték az éppen soros lengyel megmozdulást, Pétervárott úgy döntöttek, a rebellis lengyel szellem írmagját is kiirtják a litván területekről. A lengyel kultúra elleni durva fellépés nem várt következményekkel járt—elindította a litván nemzeti ébredést. Amikor a papi szemináriumban betiltották a lengyel nyelvű oktatást, az orosszal szemben inkább a „parasztinak” számító litvánt választották. A „latin- lengyel betűs” — lengyel helyesírású — könyvek kiadásának megtiltása után sem használták a cirill írást, hanem áttértek a „latin- litván betűre”. Egy moszkvai rendelet, a papok, orvosok és ügyvédek kivételével, megtiltotta az egyetemét végzett „litvánoknak”, hogy szülőföldjükön telepedjenek le. Ez újabb súlyos csapás volt a lengyel kultúrára, ám a következménye az lett, hogy megerősödött a zömében paraszti származású, azaz nem lengyel, hanem litván nemzeti szellemű papság befolyása. Meglepő gyorsasággal terebélyesedett és tagolódott a litván kultúra. 1883-ban megjelent az első litván folyóirat. A cári tilalmak miatt — mint annyi más kiadvány — a „Hajnal” címet viselő kulturális lap is Kelet-Poroszországban látott napvilágot, de eljutott az olvasókhoz. Ebben a korszakban a könyvcsempészés mesterséggé vált Litvániában. A korábban csak kulturális célokat megfogalmazó körökből nőttek ki a Litvánia önállóságáért fellépő politikai szervezetek. Az első, egész, országot érintő nyílt demonstrációjukra' 1905-ben került sor: Vilniusban 2000 képviselő részvételével összeült a Litván Szejm. A Szejm által kicsikart engedményeknél sokkal nagyobb jelentősége volt a függetlenségi törekvések nagy hatású manifesztálásának. A független köztársaság A litván nemzeti újjászületés ötven esztendeje alatt lezajlott változások mértékét legpontosabban az mutatja, hogy az 1910-es évekre kialakult az ország értelmisége, s összeállt egy olyan politikusi gárda, amely a szomszédos nagyhatalmak meggyengülése idején képesnek bizonyult a függetlenség megszerzésére. Az I. világháború végén Németország katonai veresége s az oroszországi forradalom következtében hatalmi vákuum keletkezett a Baltikumban. Litvánia politikai vezetői óvatos és vakmerő lépéseket váltogatva megakadályozták, hogy a Vörös Hadsereg elfoglalja országukat, s egy helyi szovjetet juttasson hatalomra. Az új állam felépítése az 1920-as alkotmányozó nemzetgyűlési választásokkal kezdődött. 1922-ben földreformot hajtottak végre, melynek eredményeként Litvánia a birtokos parasztok országává vált. Kiépült egy igen jól működő agrárértékesítési rendszer; a mezőgazdasági kivitel szilárd alapja lett az ország gazdaságának. A politikai rendszer 1926-ban változott meg jelentősen, Antanas Sme- tona került hatalomra: az ő neve egy autoritárius jellegű elnöki kormányzást takar. A Litván Köztársaság két évtizedes történetének legsúlyosabb problémái területi konfliktusokból fakadtak: a főváros, Vilnius 1921-ben Lengyelország része lett. Mindkét ország magától értetődően sajátjának vallotta a lengyel és litván kultúra történetében egyaránt centrális helyet elfoglaló várost, s a két szomszédos állam viszonya végzetesen megromlott. A balti országok történetében tragikus fordulatot hozott az 1939- es év. A szovjet—német megnemtámadási szerződéshez csatolt titkos paktumban Molotov és Ribbentrop megegyezett Lengyelország, valamint a balti államok felosztásáról. Litvánia eredetileg Németországnak jutott, ám egy hónappal később Sztálin a szovjet csapatok által elfoglalt lengyel területek egy részét elcserélte Hitlerrel Litvániára... Apró tét Sztálin és Hitler játszmájában Pár héttel a hírhedett paktum megkötése után a Szovjetunió politikai nyomással és katonai fenyegetéssel elérte, hogy a teljesen magára hagyott litván kormány olyan szerződést írjon alá, amely gyakorlatilag országa függetlenségének feladását jelentette. Az október 10-én parafáit „segítségnyújtási egyezmény” legfontosabb pontja szerint a kaunasi kormány hozzájárult ahhoz, hogy Litvániában szovjet csapatok állomásozzanak. A szerződésnek volt egy része, amely a keserű pirula megédesítésére szolgált: Moszkva visszaadta Litvániának a Lengyelország lerohanása során elfoglalt Vilniust s a várost övező vidék egy részét. Mi reményük maradt a litvánoknak? Csupán annyi, hogy talán az Egyesült Államok nem tűri el az ország bekebelezését. Az esetleges amerikai lépésekre hivatkozó litván író-politikusnak Vlagyimir Dekanazov, a kirendelt szovjet helytartó a következőket válaszolta: „Ugyan! Vannak önöknek olajfinomítóik, aranybányáik? Vagy az amerikaiak fektettek tőkét az önök iparába? Vagy talán önök fontos piacot jelentenek az áruik számára?” Vajon mennyire vesztette érvényét Dekanazov érvelése? A független Litvánia történetét egy szovjet típusú választás zárta le. 1940. július 14-én a becslések szerint a választók 15—16%-a járult az urnák elé, hogy leadja voksát az egyetlen jelöltre. A hivatalos végeredmény viszont 99,2%-os népfront győzelmet mutatott ki, ugyanilyen arányú részvétel mellett... Az imigyen „megválasztott” népi gyűlés kérte az ország felvételét a Szovjetunióba. A Molotov—Ribbentrop paktum évfordulóján már mindhárom balti ország szovjet szocialista köztársaság volt. Mindez nem mehetett volna végbe az NKVD brutális terrorja nélkül. A terror oly mértékben elkeserítette a litvánokat, hogy szinte felszabadítóként várták a német csapatokat. A Szovjetunió elleni támadás hírére kitört felkelés—több ezer áldozat árán —három nap alatt felszabadította az országot. Ideiglenes kormány alakult, de sokak várakozásával szemben Németország nem ismerte el ezt a kormányt. Hitler ugyanazt a sorsot szánta a balti nemzeteknek, mint Sztálin, még a beolvasztás és elnemzetietlenítés német és szovjet tervei is hasonlóak voltak. Minden negyedik ember A szülőföldjükön maradt litván vezetők abban reménykedtek, hogy megismétlődik a történelem, s az egymást meggyengítő nagyhatalmak közötti hatalmi űrt kihasználva Litvánia újra függetlenné válhat. A már egyszer bevált recept szerint megpróbáltak önálló fegyveres erőt felállítani. Amikor kiderült, hogy a németek a 30 000- es hadsereget a nyugati fronton kívánják bevetni, a csapatok élén álló litván tábornok feloszlatta alakulatait. A szétszéledő katonák fegyvereik java részét magukkal vitték, s a bevonuló Vörös Hadsereg ellen szabályszerű partizánháború bontakozott ki. Az „erdei testvérek” ellenállása Litvániában 1952-ig tartott. Hogy milyen nehezen ment a három kis balti ország ellenállásának megtörése, azt mutatja az a tény, hogy 1947—48-ig működtek a terület pacifikálásával s a tényleges szovjet uralom megszervezésével megbízott ún. baltikumi irodák. A Molotov—Ribbentrop paktum és a Sztálin halála közötti időszakban Litvánia elvesztette minden negyedik gyermekét. Sztálin halála után megszűnt a tömeges megtorlás, de elindult egy új folyamat, a balti területek tervszerű eloroszosítása. A belügyben fogalmazott utasítás szerint a fővárosokban 40, a köztársaságokban 60% alá kellett szorítani a „bennszülöttek” arányát. Lettországban ma 53,5%, Észtországban 64,5% a lett, illetve észt lakosság aránya. Litvániában nem sikerült ilyen maradéktalanul végrehajtani a terveket: az ország 3 400 000 lakosából 2 700 000 — kerekítve 80% — litván. Bojtár Endre adatai szerint 570 000 litván él külföldön, döntő részük az Egyesült Államokban s körülbelül 30 000-en Lengyelországban. További, mintegy 138 000 litván él a Szovjetunió különböző köztársaságaiban. A balti népek újabb függetlenségi küzdelme 1987. augusztus 23- án, a szovjet—német paktum évfordulóján tartott tiltakozó akciókkal kezdődött. Három esztendő alatt Észtország, Lettország és Litvánia a függetlenség kapujához érkezett, még nem látni pontosan, hogy e kapun mikor tudnak belépni. Talán remélhetjük, hogy elszámítják magukat azok, akik Dekanazov 1940-es cinikus mondatainak — „Ugyan! Vannak önöknek olajfinomítóik?” — megismételésére készülnek... A Baltikum ébredésével párhuzamosan a magyarországi érdeklődés is megélénkült a három ország iránt. S ha valaki e vázlatos politikatörténeti áttekintés után többet szeretne tudni a térségről, ma már kitűnő magyar nyelvű könyveket is találhat: 1990-ben jelent meg Bojtár Endre Litvánia történetét összefoglaló kis könyve, a Litván kalauz. Ugyancsak Bojtár Endre volt az írója és összeállítója az 1989-ben kiadott Európa meg- rablása c. kötetnek, a hiánypótló könyv páratlanul izgalmas dokumentumanyaga egyszerre mutatja be a Baltikum bekebelezésének nagypolitikai és hétköznapi vetületét. Észtországról Bereczki Urmas írásai mellett legtöbbet a Malomkövek között c. összeállításból tudhatunk meg. A Sirje Sinilind álnévvel jegyzett kötet szamizdatként látott napvilágot 1988-ban. Erdész Ádám A hamburgi Der Spiegel január 14-ei számában jelent meg ez a felvétel: szovjet páncélosok Vilniusban
