Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-09 / 34. szám

I 1991. február 9., szombat TALLÓZÓ ■kÖRÖSTÁJ Egyházi konferencián, Temesváron Tőkés László, a Királyhágó melléki református egyházkerület püspöke, a múlt évi temesvári forradalom vezéralakja, konferen­ciára hívta a dunamenti országok egyházainak vezetőit a hős városba, Temesvárra, a forradalom évfordulója alkalmával. Dr. Harmati Béla püspök helyett egyházunk képviseletében e sorok írója és a békéscsabai gyülekezet egyik vezetőségi tagja vett részt a konferencián, amelynek célja volt annak vizsgálata, hogy az egyházak miképpen segíthetik az e térségben élő népek közötti megbékélést, mit tehetnek az egyházak a nemzeti-nem­zetiségi megbékélésért. Rendkívül feszült politikai helyzetben, utcai tüntetések köze­pette folyt a tanácskozás és az ünnepi megemlékezés. Senki sem tudhatta, hogy nem történik-e a tavalyihoz hasonló esemény. Megrendítő volt az ökumenikus istentisztelethez kapcsolódó koszorúzás a történelmi helyszínen és reménységet keltő a terve­zett református templom alapkövének elhelyezése, valamint az a fogadás, amelyet a temesvári ortodox metropolita adott saját rezidenciáján. A konferencián részt vevők személyes tapasztalatokat szerez­hettek a mai romániai helyzetről. Megismerték egymás vélemé­nyét a konferencia tárgyát illetően és együtt keresték közös feladatuk végrehajtásának lehetőségeit. A részt vevők zárónyilatkozatot fogadtak el... (Táborszky László; Evangélikus Elet) „Kérdezz-felelek” Aki válaszol: Csengey Dénes. — Ugye tréfál? Elárulná, mikor gyónt utoljára? — Nem vagyok gyakorló hívő. — A sajtó szarkasztikus hangja önt sem kíméli. A legna­gyobb adag vitriolt tavaly Me- gyesi Gusztáv nyílt levelében kapta. Tudott-e rajta mosolyog­ni? — Mosolyogtam és csalódott voltam. Nem azért, mintha Me- gyesi Gusztáv tartozna nekem, de őt olyan tehetségűnek tartot­tam, aki egy ilyen vitában fel­jebb képes kapaszkodni, és nem ragad le a szexuális tréfálkozás szintjén. Tudtam, hogy nem kell válaszolnom rá. — Nem is tette. Ellenben mintegy felszólította a sajtó munkatársait, kérjenek bocsá­natot az elmúlt negyven évért. Megtette-e ezt bárki is legalább személyesen, önnél? — Én csak arra hívtam fel a figyelmet, ideje volna, hogy bi­zonyos újságírók végre szembe­nézzenek régi szerepükkel. Nem gondoltam bíráskodásra, hatóságosdira, valamilyen ítélet kimondására. El fog jönni az idő, amikor ezt a szembenézést a szakma fogja majd kikövetel­ni. — Ez így gömbölyítettebb, mint az eredeti változat. Előre megírja a beszédeit? —Az 1989. március 15-ivolt az utolsó, amit megírtam. Ha az ember felolvas, akkor magára figyel. Olyan ez, mintha elhárí­tanám a közönséggel való talál­kozást. — Tehát improvizál. Meg- feddték-e már bármikor is egy-egy félresikerült gondola­táért? — A Demokrata Fórumon belül nem szoktuk egymást megfeddni. Az persze elő­fordult, hogy rossz néven vet­tek valamit. De ilyenkor azt mondták: gyere, sétáljunk egyet. S elmagyarázták, hogy túlságosan belesodródtál a fejte­getésedbe... — Az ellenzék soraiból kiket tart pártjára nézve a legveszé­lyesebbnek, a leghatásosabb szónokoknak? Kiktől tart a leg­inkább? — Nincs egy olyan szónok sem, akitől félnék. Van viszont, akit becsülök. Tölgyessy Pétert, Kövér Lászlót és Pozsgay Imrét mondanám... (Lindner András—Horváth Zoltán; Heti Világgazdaság) — Országgyűlési Icépviselő- ként a volt MSZMP-sasfészek- ben, a „fehér házban” van áSzo­bája. Hogyan viseli, hogy végül nem lerombolták, hanem elfog­lalták? (Aki a kérdésekre via­szol: Csengey Dénes, az MDF alelnöke.) — Tavaly okóberig egyetlen alkalommal sem tettem be ide a lábam. De ki van ez a ház már szellőztetve. Különben is, nem áll olyan jól ez az ország épüle­tekben, hogy könnyű szívvel le­rombolhatná valamennyi olyan házát, amelyik a múlt rendszerre emlékeztet. —Önről most a Nemzeti Ala­pítvánnyal kapcsolatban esik a legtöbb szó. Önben tisztelhetjük az említett kezdeményezés szel­lemi atyját? — Eredetileg Medgyasszay Lacié a gondolat, hogy a képvi­selők ajánlják fel egyhavi jöve­delmüket e nemes célra. De ami­kor okfeberben megpróbálta beindítani; f dRffíállásba ütkö­zött. AztáiLpekem jutott eszem­be, hog/TlÉj#ji|pne karolni. Szerzői josyfSíífc mindenesetre nincsenek Kijöttünk. — És verseny? Különösen, hogy a közelMgífban s£|k párt­ja, az MDF is Ijfi&iÉK’Sándor ványozásl^”Jff^5j*t, Sőt, ha igaz, már löhÉjumt^W'millió forintra ígérvényt is van. — go-, megkérdeztem Sán- doiVQti-e a kettő egymást. Azt mondta: nem. Más országokban hasonló helyzetben alapítvá­nyok ezrei jöttek létre. Lezsák és én közöttem mindenesetre nincs vetélkedő. — Nem gondolja, hogy poli­tikus körökben esetleg politizál- gató írónak, az írók között pedig írogató politikusnak tartják majd? — Szabadon döntöttem. Nem ellenemre történt, hogy a politi­zálásba keveredtem. Megjegy­zem nem fordítottam hátat mes­terségemnek, nem mondtam, hogy „többet nem találko­zunk!”. A pártban nem az eg­zisztenciámat kerestem. Felada­tokat találtam, amelyeket nem kívántam elhárítani... — Részünkre elküldött ön­életrajzának első három szava: Csengey Dénes — katolikus. Ennyire lényegesnek tartja ez utóbbi hangsúlyozását? — Utólag ötlött eszembe, de már csak a lap tetején jutott rá hely. Egy újabb térdimenzió? (Peter Lautrop rajza; Élet és Irodalom) „...a mocskolódás bárkit, bármikor utolérhet...” ...Itt kell említést tennünk egy lehetséges modellről, aminek magyar vonatkozása is van, s amelynek dr. Egely György nemzetközileg is elismert szak- tekintélye és részletes kidolgo­zója. E szerint magyarázható a gömbvillám összes tulajdonsá­ga­Dr. Egely György egy újabb (negyedik) térdimenziót feltéte­lez, amelynek — különleges ha­tások eredményeképpen — lét­rejöhetnek találkozási pontjai a háromdimenziós térrel. Az anyagi világ csak három dimen­zióban lehet stabil, a többiről, ha létezik, akkor sem szerezhetünk tudomást. Hogy miért? Tételez­zük fel, ha sík papírlapon élő kétdimenziós lények lennénk, nem érzékelnénk csak hosszú­ságot és magasságot, a lap fel­színén kívül tehát semmit. Előt­tünk egy felkiáltójePszára állna. A mi háromdimenziós, terünk­ből egy tollal „odapöttyinte- nénk” egy pontot a felkiáltójel szára alá. A síkbeli szemlélő annyit érzékelne, hogy egy pont „csak úgy” megjelenik, hiszen a síktól „jobbra” lévő tollat (a szé­lesség az „ő” dimenziójában nem létezik) nem láthatná. Kép­zeljük el ezt a „jelenséget” úgy, hogy a feltételezett negyedik dimenzióból a mi háromdimen­ziós világunk irányába történik hasonló. Felmerülhet az is, hogy a gömbvillám, az UFO-k, illetve a hajók, a repülőgépek eltűnése stb. „összehozható” egy eddig még nem ismert közös nevező­vel. Történt olyan időleges eltű­nés is (több szakember, műsze­rek, valamint egy repülőtérnyi személyzet „szeme láttára”), ami szintén magyarázhatónak tűnik ezzel a modellel. Képzeljük el, hogy egy repü­lőtér irányítótornyában ülünk, és az egyik kifutópálya végé­nél egy utasszállító repülőgép leszálláshoz készül. Mindent egyeztettek, aztán egyszer csak az alacsony magasságban lévő repülőgép minden szem elől és minden műszer elől eltűnik. Riadó, riadalom a reptéren, az utasszállító sehol! Tíz perc te­lik el, egyszer csak megjelenik ugyanazon a helyen, ahol eltűnt és rendben folytatja a leszállást. A repülőgép személyzete és uta­sai csodálkoznak legjobban a re­pülőtéri pánikhangulaton... Ha ez így történt, akkor a tudomány hármat tehet: tagadja a jelensé­get, hátraarcot csinál, vagy új ki­hívást keres, és kutatni kezd. (BENE;OrszágHatár) ... A Szabad Európa Rádió egyenesen azt firtatja: komoly lap-e az, amely hitelt ad névtelen leveleknek, hiszen a demok­ráciában csak etikai alapon álló sajtó tudja betölteni fontos fela­datát. Talán nem egészen véletlen, hogy a parlamenti pártok — amelyek a nem is olyan régen történt választási kampányuk­ban igazán nem mentek a szomszédba egy kis kommunis- tázásért — most egyöntetűen visszautasítják a névtelen vá­daskodást, mint módszert. Va­lószínűleg érzik: a mocskolódás bárkit, bármikor utolérhet, és hathatós jogi védekezés — egyelőre.— nincs ellene. Átme­neti korunkban szinte semmifé­le jogorvoslat nem áll a megtá­madott rendelkezésére, a dzsun­gel törvényei látszanak érvénye­sülni. Aki előbb üt, és főleg na­gyobbat, az győz! Vagy mégsem! Az ember ősi alapösztöne, hogy a megrugdo­sott mellé áll, akkor is, ha az estleg nem is érdemli meg... Régi dolog, ha az állampolgár a patyolatnál hatodszori rekla­málásra sem kapja meg tisztán a beadott zakót, az újsághoz for­dul. Egy használhatatlanná „tisztított” kabátnál azonban sokkal fontosabb bármelyik po­litikus vagy párt becsülete, melyet törvényi szabályozás hí­ján a sajtó kénytelen helyreállítani, avagy további foltokat ejteni rajta. Mielőtt azonban bőszen elkezdenénk pacázni, nem árt gondolkodni. Akkor is, ha a „Ki tud ma na­gyobb szenzációt felmutatni?" elnevezésű vetélkedő dühöng pillanatnyilag a szerkesztősé­gek háza táján és a politikai élet­ben. Bízom ugyanis abban, hogy hosszabb távon nem a szenzá­cióhajhászás lesz a legkifizető­dőbb üzlet. Csak legyen időnk kivárni! (Török Katalin ; Népszava) Nyugalmat! ...Olyan látszatot igyekeznek kelteni egyesek, mintha ez a kabinet megalakulása óta egyetlen észszerű döntéssel sem járult volna hozzá a kibontakozáshoz Az viszont legföljebb olvasói levelekben és társa­ságban olvasható-hallható, hogy a kormány miért nem lép föl határo­zottan a világkiállítás ügyében. Miért fogadja el a budapesti önkor­mányzat zsarolással fölérő kikötéseit egy létünk és jövőnk számára sorsdöntő kérdésben, amelynek igazolására tárgyilagos érvek is ren­delkezésre állnak. Türelmetlen számonkérések, a becsületsértés határát súroló fene­kedések helyett nyugalomra áhítozik a társadalom. A feszültség sutása hitvány módszer, nem szolgálja a nemzet fölemelkedését. Újabb esélyt nem kínál számunkra a történelem. De az igazi demokrá­cia megteremtésében, a rendszerváltás békés végrehajtásában a türe­lem és a tolerancia határait nekünk magunknak kell megszabnunk. (Gyapay Dénes, Magyarország) „Hol így, hol úgy torzított a tükör” Az MTV elnöke arra kért föl, hogy a pártatlan tájékoztatás köve­telményeinek szempontjait figyelembe vév.e értékeljem a televízió két csatornájának a „taxis-blokád” napjai alatti, az eseménnyel kapcsolatos tevékenységét. Az értelmes válaszadás alapfeltétele a kérdés megértése. E kér­dést én nem pusztán pártpolitikai megközelítésként fogom fel, márcsak azért sem, mert szükségképpen torz eredményhez vezet. A nyilvánosság — s ezTen belül a tömegkommunikációs csatornák működése — ugyanis a pluralista társadalmakban nem helyezhető el a pártpolitika síkján, a pártok közötti mezőben, hiszen amattól eltérő sajátosságai, más funkciói vannak. A pártatlanság — a pártoktól való egyenlő távolságtartás -— követelménye a pártpolitika dimen­ziójában el sem képzelhető. így szükségképpen más nézőpontot kell találnom. Felfogásom szerint a nem pártfüggő, állami — tehát „nemzeti” — médiumok alapfunkciója az állampolgárok számára fontos információ lehető legteljesebb feltárása és prezentálása, a társadalomban zajló információ- és véleménycsere biztosítása, s ezáltal az egyének és csoportok cselekvőképességének elősegítése, lehetővé tétele. A pártatlanság követelménye eszerint ä torzítások nélküli, szabad információ és véleményáramlást, a funkcionalitás követelménye pedig az információk lehető legszélesebb körének összegyűjtését és közvetítését úja elő. A megbízás tárgyául szolgáló tv-műsorokat e szempontok alap­ján kísérlem meg elemezni. Arra keresem a választ, hogy 1. a kialakult helyzet bemutatásához és megértésének elősegítéséhez a kellő gyorsasággal szállították-e a szükséges és lehetséges informá­ció mennyiségét; 2. az információk szelektálásával, közlésének módjával, a tévés munkatársak személyes megnyilvánulásaival be- tartották-e a pártatlan tájékoztatás előírásait. „Nem a tükör a hibás, ha csúf arcot mutat” — hangzik egy ideje a tömegtájékoztatás támadva védekező magyarázata. Ha a tükör hi­bátlan, jogos és megsemmisítőén igaz a kritikák visszautasítása. De hibátlan-e valóban a tükör? Kétségtelen, hogy az MTV néhány stábja és néhány személyisége óriási munkát végzett el e néhány nap alatt. S a kívülálló is tudja, hogy igen rossz technikai és személyi körülmények közt, igen rossz hangulatban, belső és külső feszültségek nyomása alatt, támadások kereszttüzében. A feladat is merőben új, szokatlan, ellentmondásos volt. Egy átalakuló társdalomban, egy átalakulóban lévő intézmény­nek, egy kiélezett szituációban kellett ellátnia feladatait. Mentség van hát — s ezt nemcsak a kötelező udvariasság és tisztesség mondatja ki velem jó előre, hanem a hűvös, elemző objek­tivitás parancsa is. A következményeket az okok magyarázzák, a lehetőségeket a körülmények zárják körül. Az ítélkező szükségkép­pen hamis eredményre jut, ha mindezt figyelmen kívül hagyja. 1. Ahogy mondani szokták, a tv „rajta volt az eseményen” — gyorsan reagált, folyamatosan tájékoztatott. A Híradó munkatársai két nap alatt (október 26., 27.) 10 műsort produkáltak, nem beszélve a 28-i egész napos közvetítésről. Más műsorok is rugalmasan reagál­tak: az Ablak, a Napzárták, a Virradóra teljes műsorát a nagy eseménynek szentelte, a TV2-n további híradások, tudósítások je­lentek meg, s ha kissé kényszeredetten, tanácstalankodva is, a Napraforgó is alkalmazkodott az aktualitásokhoz. Az informálás széles körű volt—az országos jelentőségű hírek, tudósítások mellett közhasznú tudnivalók, egyéni üzenetek közvetítésésre is vállalkoz­tak. Igaz, voltak üresjáratok, ismétlések, ellenőrizhetetlen informá­ciók, cáfolatok is — ez utóbbiak közül néhány akár hangulatrontó is lehetett —, ám minden hiba elkerülése aligha lett volna lehetséges az adott körülmények közt. 2. A műsorok nyitottak voltak. A „hallgattassák meg a másik fél is” elvet — kisebb-nagyobb egyenetlenségekkel — összességében betartották. A „főszereplők” — a kormány, a blokád vezetői, a pártok képviselői, az El vezérszónokai stb. — általában szabadon fejthették ki véleményüket, s néhány — később tárgyalandó esetet leszámítva—csupán rajtuk múlt, hogy igazukat milyen hatásfokkal képviselik. Úgy gondolom, az esetben a műsoridő egyenlő elosztása — ami a választási harc idején elfogadott elv volt — komolyan fel sem vethető, s be nem tartását számon kérni méltatlanság és ostoba­ság volna. , 3. A fentiek ellenére a tv információs tevékenysége, az esemény bemutatása és értelmezése egyenetlen és bizonytalan volt, többé- kevésbé mindegyik műsor esetében. Nem segítette elő a kellő — és lehetséges — mértékben a nézők tájékozódását, sőt olykor fokozta a zavarodottságot, indokolatlan félelmeket és reményeket keltett, netán indulatokat ébresztett. Természetesen nem arról van szó, hogy a válság kirobbantásáért és elhúzódásáért a tévét vagy általában a médiát — vádoljam. „Csupán” azt állítottam, hogy az eseménnyel foglalkozó adások részben azzal, amit megtettek, részben azzal, amit elmulasztottak megtenni, nem csökkentették, sőt esetenként növelték az informá­ciós káoszt, és tovább rombolták a tv, mint intézmény szavahihető­ségét. A műsorok újranézése megerősítette bennem az események köz­vetítése során kialakult véleményemet, hogy az adásrendezők, szer­kesztők, műsorvezetők, riporterek közül sokan túl nagy teret en­gedtek saját — egyes esetekben változó — érzelmeiknek, sze­mélyes érintettségüknek, politikai beállítottságuknak, félelme­iknek, előítéleteiknek, s gondolkodásbeli kényelmüknek is. Túlsá­gosan is hamar érezték megoldottnak feladataikat, nem vették vál- lukra a nehezebben hozzáférhető utánjárást, elmélyültebb munkát igénylő információk megszerzésének terhét. Érzelmileg, gondolati­lag beleragadtak a történések közvetlenségébe, s ezáltal leegyszerű­sítve tálalták az eseményeket. Feltűnően szűk információs bázissal dolgoztak. Csak a szembetűnőt — olykor még azt sem —, sokszor csak a házhoz jövőt, a szólásra jelentkezőt, a harsányságot vették észre és közvetítették. Miként egy elvarázsolt kastélyban, hol így, hol úgy torzított a tükör. Okot adva itt és ott is a jogos elégedet­lenségre... (Schien István, Filmvilág)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents