Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)
1991-02-23 / 46. szám
úkÖRÖSTÁJ EXKLUZÍV 1991. február 23., szombat Hitler miatt elűzni otthonukból ártatlan németeket? Ahol békíteni és segíteni kell Magyarországi németek: hazánkban hosszú évszázadok óta él ez a nemzetiségi kisebbség. Az identitás—azonosság, kötődés, hovatartozás — kérdése, ahogyan minden nemzetnél, esetükben is súlyos történelmi terheket, fájó egyéni sebeket cipel. Sőt, a kisebbségi létforma gondjai a földrajzi, történeti környezettől függően szaporodnak, hatványozódnak. Az első germán csoportok a 3. században telepedtek le az akkori Pannóniában, a következő hullám, az avarok felett aratott győzelem, 795 után érkezett. Szent István királyunk felesége Bajorországból származott, és Mária Terézia népességgyarapítási politikájának következményeként újabb tömegek jöttek az országba. A német polgárság meghatározó szerepet játszott falcainkban, városainkban egészen a 19. század végéig. Legalább kettős kötődésükkel legalább két kultúra között közvetítettek; így, a kölcsönös egymásrahatástól gazdagodott a magyar és a német nyelv, az irodalomba zene, az építészet. Goethe Vonzások és választások című regényében Mittler-nek, azaz közvetítőnek nevezte hősét; azt az embert, aki az eszmék szabad áramlásáért, az egyenlőségért és a türelemért harcolt. Akinek „erős elhatározása volt, régi szokások szerint, csak olyan házban időt tölteni, amelyben békíteni és segíteni kellett”. A békére és a segítségre legtöbbször igen nagy szükség volt errefelé, Közép-Európában, a Kárpát-medencében. Az itt élő népeket túl gyakran fenyegették és tépázták meg a történelmi viharok, nem kímélték a kis és nagy nemzetek fiait, családjait, de a legmegrázóbb sorstragédiákat mégiscsak az etnikai kisebbségek meghurcoltatásairól írták. A Magyarországon (és tulajdonképpen egész Kelet-Európábán) élő németeket már az első világháború előtt is sokan vádolták hazaárulással, és az ellenszenv, a gyűlölet Hitler hatalomra jutása után csak fokozódott. 1944. december 21-én Debrecenben, az ideiglenes nemzetgyűlésen Dálnoki Miklós Béla vezérezredes a következőket mondta: „Népi demokratikus országot akarunk felépíteni, mentesen a Szálasi-féle hazaárulóktól és megtisztítva a hazaáruló németségtől, amely mindent lekicsinyelve, ami magyar, kérkedve állott a hitlerista rablók szolgálatába, és elárulta azt a Magyarországot, amely neki otthont adott, amikor vándorbottal a kezében és batyuval a hátán jött be a gazdag magyar vidékekre letelepedni.” A kitelepítés, mint a hazaáruló németek méltó büntetése —. ahogyan mondani szokás — benne volt a levegőben. 1945.'feb- ruárjában a szovjet katonai hatóságok megkezdték a Tiszántúlon élő németek deportálását. Akadt, aki megmenekült a kitelepítéstől, ám a földreformot nem úszhatta meg. Nagy Imre földművelésügyi miniszter szerint a hazaáruló fasisztáktól (a volks- bundistáktól) el kellett kobozni a földbirtokaikat. Először csak mint a magyar szabadságmozgalmak elfojtóit, később mint háborús bűnösöket vádolta egybehangzóan a hazai németséget a közvélemény és a hivatalos politika, és „felpakolni őket és ki velük az oszágból” jelszóval óriási sajtókampány indult ellenük. Az 1945. december 29-éii közzétett rendelet értelmében Magyarország elhagyására kényszerítettek mindenkit, aki az 1941- es népszámláláskor német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, de még azt is, akinek német hangzású neve volt. .Senkinek ne legyen rosszabb sorsa, — A két bátyámat elvitték katonának, a harmadik csendőr lett. Apámnak bérleti földje volt, 60 hold, plusz a saját földünk, anyámtól. Volt munka bőven. A Hangya szövetkezetnél tanultam, de két hónappal hamarabb szabadultam fel — emlékezik a nehéz időkre a hatvanöt éves Brandt Antal, aki Eleken mindenkinek csak Tóni bácsi. — A felszabadulás után Erdélyben, majd Szolnokon dolgoztam, azután itthon segítettem apám- nák, amíg 1945. január elején össze nem szedtek és el nem vittek bennünket a Szovjetunióba. Január 11-én a déli órákban indultunk el, én ott harminc hónapot leszolgáltam. Vasbeton- szerelőként, majd asztalosként dolgoztam odakint. Nem mondhatom, hogy rossz sorsom volt, fiatal voltam és kis szerencsével, az ottani hölgyekkel el tudtam tölteni az időt. S én nem fogytam le annyira, mint a többi, aki állandóan éhezett. — Zobay Máriát, a feleségemet a Szovjetunióban ismertem meg. Jugoszláviából, Kikinda mellől került ki, a konyhán dolgozott, így aztán, ha nem is sok, de csurrant-cseppent egy kis koszt... Hetven kilóval jöttem haza 1947. júniusában, de a legtöbb ember, aki egyáltalán túlélte a deportálást és a jóvátételi munkát, a lágert, csont és bőr volt. Aki túlélte, mert 1946 elején én például nem csináltam mást, csak temettem. Kitört a folttífusz, és a legyengült emberek közül szedte az áldozatok tömegét. Temettünk, vittük a hullákat. Legjobban sajnáltam a szomszédasszonyomat, mert tudtam, hogy két apró gyermek mellől hurcolták el... — Mire én hazajöttem, a szüléimét kidobták a házukból, mivel svábok voltak, és apám a népszámláláskor német—németet írt be, tehát némét nemzetiségűnek és német anyanyelvűnek vallotta magát. Elvették a házunkat, a földünket, mindent. Kitelepítettek akkor mindenkit. A szüleim csak azért maradhattak, mert az egyik bátyámat — aki az orosz munkatáborban megbetegedett, csonttuberkulózist kapott a lábára — az orvos nem engedte szállítani. A két idősebb bátyám elment, ők hárman itt maradtak. A beteg testvérem meghalt, és engem 47 nyarán a szüleim vártak az állomáson azzal, hogy: „Gyere, fiam, de haza nem mehetünk...” A ketté- vagy inkább három- négyfelé szakított család Eleken maradt része rokonoknál húzódott meg. Öt testvér közül két fiú Németország amerikai zónájába, az egyetlen lány a szovjet övezetbe került, bátyjai később átvitték az akkori NDK-ból az akkori NSZK-ba. Onnan 1950- ben visszajött Elekre, itt ment férjhez, két éve halt meg. Tóni bácsi édesapja a 14-es háborúban hadifogolyként 76 hónapig volt Szibériában, 1920-ban tért haza. Földet művelt és azt akarta, hogy a legkisebb gyermekének is legyen legalább 8 holdja. Három gyermekét 1945-ben vitték ki málenkij robotra. Az orosz kommandó parancsára mindenkinek menni kellett, akár német volt, akár nem, akár kommunista, akár nem. 18-tól a nőknél 35, a férfiaknál 40 évig minden dolgos kézre szükség volt; nem kímélték sem a kisgyermekes anyákat, sem az állapotos asz- szonyt. — Akkoriban Elek teljesen sváb község volt (95 százaléA láger konyhásai, hátul Zobay Mária sök is ott. De én sosem akartam megválni... — A gyerekek boldogan jönnek haza, nálunk minden vasárnap esküvő van, itt vagyunk tíz- tizenketten. A lányomék negyedmagával, az unokám a legénnyel, plusz egy kutyát hoznak, magukkal. A fiamék hárman voltak, de befogadtak egy Romániából áttelepült fiút magukhoz, hamarosan végez a két- egyházi szakmunkásképzőben, így ők is négyen jönnek. Szóval kell a kaja, két-két és fél mázsás hízót vágtunk. A szüleimtől akkor a szőlőt is elvették, és amikor ngugdíjba mentem, vettem először hat sor szőlőt, aztán másik hatot. Gondoltam, megtermelem, ami nekünk a háznál kell, burgonyát, zöldséget, hisz van időm. — Kártalanítás? A földet visszaigényelni? Mit kezdjek vele? Edesem, én nagyon őszintén mondom magának: a negyvenéves múltat hagyjuk, a jövőt biztosítsuk a emberiségnek! Ez a véleményem, bár senkit sem sújtottak jobban, mint a magunkfajtát... S nekem mégis tisztelnem kell Sztálint, mert nélküle soha nem lett volna feleségem. Ilyen jó asszony, biztos nem lett volna... Tóni bácsinak valószínűleg a humora is sokat segíthetett azokban a nehéz időkben, és egyáltalán abban, hogy ma, hatvanöt évesen kiegyensúlyozott, elégedett. Tavaly előtt kis üzletet nyitott, hogy ne unatkozzon. Rendben van az otthona, sínen vannak a gyermekei, és az unokákkal együtt szinte minden hétvégét együtt töltenek. „Akkor vagyok* boldog, ha itt vannak mindannyian”—mondta és jobban elérzékenyült, mint amikor a család tragédiájáról mesélt. Mária és Antal, hazatérésük után „Eleki sors, kisebbségi sors, a németség háború utáni büntetése, bünhődése. A történetírás ellentmondó adatokat és magyarázatokat tartalmaz — ha egyáltalán mer foglalkozni a kitelepítés kényes, máig nagyrészt tisztázatlan körülményeivel. Egyes kutatások szerint 1946-ban 135-140 ezer között lehetett a Németországba kitelepítettek száma, és 1947—48-ban további 50 ezer. Ennyit a tudományos megközelítésről. Ami pedig az érintett családokat illeti, ugye nem csoda, hogy nem szívesen beszélnek arról a tengernyi szenvedésről, amit átéltek? Brandt Antal nem az első volt, akit a riportért felkerestem. O vállalta, de egyedül, pedig felesége élete — bánáti német sors — nyilván külön regényt érdemelne. Ám ez az a pont, ahol a legkisebb erőszakoskodás nagyfokú tiszteletlenség lenne. Több száz éves együttélésünk, ha úgy tetszik, összezártságunk, egymásrautaltságunk olyan tény, amellyel nyugodtan kell(ene) a másik szemébe néznünk itt, ebben a zsúfolt, kusza, és nem utolsósorban történelmi viharoktól terhes Közép-Európában. Ugyanez az együttélés, kulturális kölcsönhatás nagy érték is, amit feltétlenül érdemes és kötelességünk megőrizni, és amely valamennyiünk erőforrása lehet a jövőben. Ha tanultunk a történelemből, ha nem akarjuk, hogy megismétlődjön a tragédia, mint amikor kollektív felelősségrevonás címszó alatt ártatlan embereket vádolhattak hazaárulással, elűzhették őket otthonukból, elszakíthatták családjuktól, egyéneken kérhették számon a múltbeli politika bűneit. ... J • 1 ■ T7" , .• Niedzielsky Katalin kig). Körülbelül 1140 embert szedtek össze, készen álltak a marhavagonok, úgy szállítottak bennünket, mint a heringeket — mondja Tóni bácsi. — Senki sem tudta, hogy mi vár ránk ott, de az itthoniak sem tudtak semmit a holnapjukról. A bátyám szavaira gondoltam, aki mikor hazajött a frontról, így szólt hozzám: „Vigyázz, öcskös, mert ott amikor kedve lett volna belépni, nem kellett nekik, amikor meg hívták volna, mondta, hogy most már hagyják békén! Ha az eleki falak mesélni tudnának! A kitelepített németek házaiba a megyéből nincsteleneket, köztük meglehetősen kétes elemeket is költöztettek, akiknek nagyobb része egy idő után továbbállt. Az egykor gazdag földjeiről és szorgalmas, jómódú lakosságáról ismert Eleket pedig átkeresztelték „Salak- falvára”. Aki a sorscsapások után, azok ellenére ide visszajött és itt akart otthont alapítani, annak bizony nem lehetett könnyű dolga. Tóni bácsi számvetése mégsem keserű. — Senkinek ne legyen rosz- szabb sorsa, mint nekem volt! Nehéz kezdés után, de végül talpra álltunk, nem panaszkodom. Házat vettem, először egy kisebbet, utána nagyobat. Felépítettük a fiamnak a házát, aztán a lányomnak. Megdolgoztunk érte, de jól jött a nyugati segítség is. Huszonkét évvel ezelőtt az anyósom ajándékba adott egy autót; azzal az Opel Kadéttal szaladok ma is, és még mindig autó. Akik kimentek, hamarabb boldogultak; persze, mert az az ország is hamarabb fejlődött, mint mi. A két bátyám nagyon jól él, de én nem bánom, hogy itt maradtam. A sógoro- mék éppen 1956-ban jártak itthon először. Hívtak, mondták, annyian kijönnek, ti miért nem? Én akkor Eleken főboltos voltam, mindenki által megbecsült ember. És azóta is, én itthon vagyok itthon. 1961-ben utaztam ki legelőször Németországba, akkor is hívtak. Azóta is hívnak mindig, a bátyám lakást ajánlott azzal, hogy „gyertek bármikor”. Ugyanezzel várnak a jó ismerőnem babbal dobálnak!” Majdnem egy év telt el úgy, hogy a hozzátartozóink nem kaptak hin felőlünk. 1945 őszén nyugatnémetek megszöktek a lágerből ők mondták el Eleken, hogy élünk. — Krivojrog, 1. láger, ott voltunk. Nyetropetrovszktól Moszkva felé, körülbelül 12C kilométer, Kijevtől 90 kilométer. A munka nem volt veszélyes, nem is hajtottak agyon a2 oroszok. Az étkezéssel volt a baj; reggel uborkaleves, délben uborkaleves és egy kis buris (hántolt búza), néha egy szem hús hozzá, de az olyan ritka volt mint a fehérholló... Kollektív felelősségrevonás büntetés, kitelepítés, málenkr robot. Brandt Antal túlélte és még maradt is ereje, hogy a rengeteg szenvedés, gyalázat után újrakezdje. Amikor hazajött 1947-ben, Kétegyházára ján dolgozni, naponta gyalog, oda- vissza. Az első héten vett egy zsák búzát, a másodikon egy bődön zsírt, a harmadikon egy tábla szalonnát. így fogott hozzá. A disznó meghízott, a tehér tejet adott. A szorgalmas, kitárté munka meghozta gyümölcsét Brandt Antalt hívták a Hangyí szövetkezetbe. Majd boltvezető lett, szakszervezeti titkár, a helyi focisták támogatója. S mindez párttagkönyv nélkül, men
