Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-16 / 40. szám

1991. február 16., szombat

IRODALOM—MŰVÉSZET-KÖRÖSTÁJ

Szentmihályi Szabó Péter:

Rosszkedvűnk telén

Rosszkedvűnk telén hosszan tűnődöm, a sok lehetséges téma közül vajon melyiket érdemes leírnom. Nézegetem céduláimat, a rövid mondatokat, a dühös felkiáltójeleket és a fáradt kérdőjeleket. Közben persze hallgatom a híreket, fáj a gyomrom, rosszul érzem magam. Gyöngének és kiszolgáltatottnak érzem magam. Persze mindenről van véleményem, de régebben sokkal magabiztosabban fogalmaztam meg. Csodálkozom, mennyire hajlok újabban a szélsőségek felé. Ingerült vagyok. Nem tudok elvonatkoztatni saját problémáimtól. Nem tudok tárgyilagos lenni. Nem vagyok igazi újságíró, hát nem is muszáj. Csak egy író vagyok, aki évek óta nem képes befejezni egy regényt, csak egy költő vagyok, aki hónapok ófa nem tud leírni egyetlen sor verset sem.

Ha panaszaimmal pszichiáterhez fordulnék, valószínűleg hosszabb időre kórházba utalna. Kialhatnám magam. Kibeszélhetném magam, bolond a bolondok között. Együtt lehetnék azokkal, akik mindent értenek, és semmit sem értenek. De félek ettől is. A beismeréstől, a vallomástól, a leleplezéstől. Tartom magam. Viselkedem. Néha mosolygok is. Családom van. Kötelességeim vannak. Felnőtt, büntetlen előéletű, pártonkívüli, egyetemet végzett, köztiszteletnek örvendő... Jaj, ne! Az nem lehet, hogy én is olyan vagyok, mint ők... azok. Nem tudom eltanulni tőlük, hogyan kell mostanában gondolkodni. Hallgatom a politológust, aki hithű marxistaként ontotta évtizedekig kártékony zagyvaságait, s most ismét tanít, arról beszél, hogy a nagytőkések szerepe mennyire fontos az új rend kialakulásában. Politológusok, akadémikusok. Talán még undorítóbbak, mint a visszabábozódott gyilkosok, tolvajok. A tehetségtelennek könnyebb megbocsátani: ő csak a becsületét bocsáthatja áruba. De mihez kezdjünk a tehetséges árulókkal, a mosolygó szörnyetegekkel, akik hazát, tudományt, irodalmat, művészetet, jogot és közgazdaságot fecséreltek el, és fosztottak ki kutatóintézetekben, színházakban, szerkesztőségekben, bíróságokon, mindenütt, ahol fizettek?

Először volt kommunizmus, aztán szocializmus, aztán szocialista demokrácia, most demokrácia, aztán kapitalizmus, aztán feudalizmus, aztán rabszolgaság, ősközösség. Nem is bánnám.

Tragikus látvány, amint a hódítók önként elvonulnak, és feltör a szenny, előbújnak a patkányok.

Egy tökéletesen elnyomorított, megzavart néptömeg maradt itt Európa közepén, mely már nem kell Keletnek, de még nem kell Nyugatnak sem. Egy kilencvenháromezer négyzetkilométeres börtön, melyet a parancsnokság elhagyott. Udvarán együtt ődöngnek smasszerek és rabok, új játékokat találnak ki. Választanak és szavaznak, tiltakoznak és felszólalnak, rengeteg börtönújságot szerkesztenek, és persze pártokat alapítanak. Európa, Európa! Ezt kiáltozzák. De igazából nem kellenek senkinek. Tranzitország. Utjain átmenő forgalom zajlik, öt világrész kalandorai, gyanús egzisztenciái jönnek a dögszagra. Báva, csalódott lakói máról holnapra tengődnek, akár maga az ország. Rogerius mester kellene ide, aki számba vette a nyomörúságot a tatárjárás után. De a tatárok legalább nem sokat vacakoltak. Nem maradt utánuk más, csak romhalmaz. Nem volt szükség békés átmenetre. Nem voltak laktányáik, nem kellett gondoskodnunk hazaszállításukról. A, hagyjuk. Tudom, olajcsap, döglött oroszlán. Reméljük, döglött.

Rosszkedvűnk telén így fortyog egy magyar író, aki restellj, hogy ilyen borúlátó sorok teltek csak tőle. De mivel az író ír, már ebből kifolyólag is reménykedik, akárcsak az a tízmillió ember, aki működteti jól-rosszul ezt az egész verklit, káromkodva és fogcsikorgatva, és ebben a haláltáncos, bizarr, tragikomikus működésben benne vannak a pályaudvari hajléktalanok éppúgy, mint a rózsadombi villatulajdonosok, a guberáló nyugdíjasok és a hétmilliós kocsival furikázó téeszelnök is — de hát vagyunk, akik vagyunk, és ennél jobb hírrel feltehetőleg jövőre sem szolgálhatok.

1945-től körülbelül 1984-ig úgy éltünk, hogy helyzetünk ugyan rossz volt, de egy kicsit mindig jobb lett. 1984 óta fordított a helyzet. Nehéz hozzászokni. Es nagyon remélem, nem is érdemes beletörődni. A mindenkori kormányzat figyelmébe a négy égbekiáltó bűn közül csupán a negyediket ajánlanám: „Szolgák és munkások bérének visszatartása vagy megrövidítése.” Igaz, a harmadik sem felejtendő: „Szegények, özvegyek és árvák nyomorgatása.”

Járkálunk a börtönudvaron, Európa közepén, felszadultunk, de nincs hová mennünk. Várjuk a segélyeket, és beszélünk, beszélgetünk. Mint most én magam is. Bocsássanak meg nekem, rosszkedvűnk telén.

Magyari Barna:

Chanson E.-ből

házatok előtt a rózsafák piros cérnával varrják az énemre szabott melankóliát és gyerekkorod minden kis zuga árnya rászáll a toliam hegyén bokrosodó metaforára

emlékszel milyen csodálattal rakosgattuk élményeid a nyáron rendezett tiszta lelkivilágodban zokniban sétált kíváncsiságom szülőföldeden mankó nélkül lépdelt örömünk

vágyunkról fölröppent a gyönyör s hetekig körözött fölöttünk

kék szemeddel játszott tekin tetem míg a te + én képletét levezettem július volt a kánikulában milyen hűsítő az igaz szerelem széteső személyiségem éreztem fényednél összeszerelem

Verasztó Antal:

Gyermekkori könnyek egy elvesztett barátért

(Horváth Károly emlékének)

A mi iskolapadunkban még volt tintatartó, s az ószeres rozoga kocsiját tarka vak ló húzta végig az Akácfa utcán.

Emlékek gurulnak a hajdanvolt bőrlabdán,

.....ugye nem igaz, hogy ma lesz......

.....a temetésed,......Karesz?!

E

lőbb összeszereltük, majd agyonhajtottuk a Big Bill Sirálynak becézett versenytragacsot s a kezünkhöz tapadt minyon-máz ragacsot az Apolló vagy Korzó mozi sötétjében nyalogattuk (ilyenkor a leckeírást is el-el halogattuk)

Ujjunk közt úgy folyt az Idő, mint a viasz.

Nekünk még élmény volt az ócskapiac, a megmászható rezgőnyárfátok, a galambok, jólábú Tasziló kutyátok.

Az utcasarkon ti rám vártatok, én meg rátok.

Mi hárman, Karcsi te, bátyád, meg én jókat utaztunk a Nyár szekerén.

Ha megéheztünk, gyümölcs vagy aludttej uzsonnákat kaptunk, nálunk, nálatok, s most örökül hagytad ránk a bánatot.

Emlékeim azért nem mennek veszendőbe, kijárnak hozzád az Alvégi temetőbe.

Orosháza, 1990. december 22.

Vincze József:

Hatsorosok

Arra, arra ment, én láttam,

Nagyon, arra mentét vágytam,

De felém vagy tőlem egyre megy. Rém meredek már ez a hegy,

Elérek tán fél útig,

Az őszig, télig vagy tavaszig.

A felhőket látod?

Némán ntossák a hegyek arcát— Démonok rémes harcát Reccsenős villámok szabták Egek uraként a hon felett—

A madár nem dalolt, feledett éneket.

A megszenvedett öröm

Fiatal magyar költők Szlovákiában — Mi az, hogy Főnix?

A pályakezdő fiatalok első megmérettetésére hozta létre a Madách Könyvkiadó a Főnixfüzeteket, amelynek az elmúlt években több mint húsz kötete látott napvilágot. Ez a sorozat olcsó, papírkötésű, könnyen kezelhető kiadványokkal gyarapította a szlovákiai magyar könyvtermést. Telitalálat a cím, a főnix a halhatatlanság és a megújuló élet jelképe az egyiptomi és a görög—római mitológiában. Az ötszáz évente önmagát elégető és hamvaiból azonnal újjáéledő madár akár a nemzetiségi lét egészét, elpusztítha- tatlanságát is szimbolizálja.

A sorozat legfrisebb darabjai a nyolcvanas évek szlovákiai író-költő nemzedékét mutatják be. Az íródiásokat, akik 1986- ban a Próbaút antológiában mutatkoztak be, s akik kezdetben a közös gondolkodás igényével léptek föl, s nemzedéki jegyeket mutattak. A látásmód egyezésén túl azonban — az önálló köteteket lapozgatva — úgy tűnik, a nemzedék szó rájuk sem használható a szó eredeti értelmében, a Próbaút csupán keret volt, az íródiások (a szó a kezdő írogatok negyedévenkénti érsekújvári találkozóját jelölte az évtized derekán) önálló útra léptek, s az elkülönülés, a másság igénye munkál a kötetekben.

Közös vonásnak talán az ironikus látásmód mondható, s hogy a modern stílusirányzatok csupán színezik az alkotásokat. S hogy mindegyikük alapélménye az elbizonytalanodás, a hiány. S hogy létezésüket nem képesek a maga teljességében versbe fogni, s hogy fanyar, rövid opuszaik az élet ugyanazon szeletét próbálják leírni. S hogy verseik képeikben tökéletesek, nem egészükben. Van, aki — mint Ravasz József — a látomá- sos, én-költészet felé tájékozódik, s megpróbálja kettős elszigeteltségét (cigány származású szlovákiai magyar) erénnyé párolni. S van — mint Juhász R. József — a kassáki szabadverset újrafogalmazni, folytatni. Vagy mint Farnbauer Gábor a filozófia, a formák eltűrése irányába tájékozódni. A nemzedék majd mindegyik tagja mintha egyszerre látná folytathatatlan- nak és kikerülhetetlennek az előző irányzatokat. Ezen vívódásoknak lenyomatai a könyvek. Ami viszont majd mindegyiküknél érezhető; a korábbi nemzedékekkel szemben érzékenyebbek a kisebbségi lét keszonbetegségére, s ezt áttételeken keresztül meg is próbálják fogalmazni.

A nemzedék három költőjének majd egyidőben látott napvilágot verseskönyve. Hizsnyai Zoltánnak Tolatás című könyve már második kötete, s ez nem a sorozat darabja. O nemzedéke legérettebb tagjaként már 1987- ben megjelenhetett a Főnix füzetekben. A Rondó a helyzetfelmérő, sorsával szembenéző költő portréját villantotta föl, aki kudarcokat, vágyakat verselt meg, ironikusan látta a világot, de akinek iróniája mögött mindig érződött egy kis érzelgősség is. A Tolatás meditativ kötet, a fejlődés vitathatatlan jeleivel. Olyan könyv, amelyiknek versei egymást erősítik, s amely egy gondolkodó, a létezés alapkérdéseivel szembenéző költő arcát rajzolja meg. S amelyiknek nyelve a szürke hétköznapokból táplálkozik. Hizsnyai új könyvéből már hiányzik a groteszk, nem töredékekből próbál egészet létrehozni.

M. Csepész Szilvia első könyve a Főnix füzetek 21. darabjaként jelent meg. Lecsupaszított, érzelmességtől mentes lírája „harmónia és számbavétel”. Töredékei, ötlet-versei, gro- teszkjei nem emelik ki őt a Próbaút költői közül, de önálló megjelentetésük mégis fontos; a könyv a huszonéves költő lehetősége, hogy pontosítsa létezését. ,.A küszöbig eljutottam. Minden megtörténhet" — írja a Történések küszöbén fülszövegében.

Ravasz József kiforrottabb költő, de volt is ideje érlelni verseit, meglepően későn, 41 éves korában jutott el az önálló kötethez. Hangja szubjektív, az egyes darabok megélt élményekből táplálkoznak, s úgy látjuk, ő kötődik az íródiások közül legjobban a hagyományokhoz, bár ezt a tipográfia ellenpontozza. Hisz a költészet erejében, s úgy látja, a vers képes teremtő erővé válni:,,legyen egyre több madaram / mit a láztól kínzott ajkam teremt”; ,Jónak álmodom magam’’-. Sorsa, a kétszeresen kisebbségi sors hitelesíti szorongásait, látomásait, álmait. Remélhetőleg az első kötet inspiráló is, hisz aki tudja, hogy ,,a versben / meztelen vagy I és egyedül...”, az sokat tud az alkotás megszenvedett öröméről.

Böröndi Lajos

Lipták Pál: Ez mind csak látszat szerint fontos