Békés Megyei Népújság, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

1991. február 2., szombat

o

BELPOLITIKAI ES KULTURÁLIS MELLÉKLET

Thürmer Gyula:

„Ennek a kormánynak csak hónapjai vannak hátra”

A többpártrendszer bevezetése óta folyamatos kritika és bírálat éri a Magyar Szocialista Munkáspártot. Egyrészt a 40 éves politika kínos öröksége, másrészt az egypárti diktatúra, egyéb, a demokráciával összeegyeztethetetlen természete miatt. A változások sajnálatos módón lassabban valósulnak meg és nem a választási kampány során ígértek szerint alakulnak. S talán ennek is köszönhető, hogy egyre nagyobb számban jelennek meg baloldali pártok rendezvényein az érdeklődök. A közelmúltban megyénk több településén is látogatást tett dr. Thürmer Gyula, az MSZMP elnöke. Ekkor kérdeztük tőle:

— Mi a véleménye az öbölháborúról, és hogyan értékeli a magyar katonák részvételét a térségben?

— Pártunk az öbölháborűt elitén, mert a politikai problémákat nem az erőszak útján akarjuk rendezni. Nem támogatjuk a háborút, ezt elmondtuk az iraki vezetésnek is, hiszen Kuvaitot ők foglalták el. Nem értünk egyet azzal sem, hogy az agresszióra agresszióval válaszoljanak. Nép- ámítás ami nálunk történik, hisz nem 28 állam felszabadító harcáról van szó, hanem az USA és néhány szövetségese próbál a közel-keleti tortán osztozkodni. Elsősorban Kuvaitra hivatkozva az arab olajat akarják megkaparintani. Cél lehet a Szovjetunió közvetlen közelében hatalmi és katonai pozíciókat is szerezni. Harmadsorban a hadiipar óriási megrendeléseiből nyereséget szerezni, mert így kiürülnek az amerikai hadiraktárak, a katonának élelem, fegyver, kapca és csizma kell. Nem értünk egyet a magyar kormánynak a külpolitikájával. Úgy érezzük, egy olyan hajóra kapaszkodnánk fel, ahol nem mi vezénylünk. A beígért tortából mi nem fogunk részesülni.

— Szeretnénk választ kapni arra a kérdésre, amire eddig nem kapott a közvélemény semmilyen választ: mi is volt azon a bizonyos parlamenti zárt ülésen? Kinek ígérte oda a magyar kormány repülőtereinket és légterünket? Valamint mikor ígérte oda? Az a gyanúnk, a parlamenti döntést

megelőzően ígérte oda az Antall- kormány. Ennek az lesz a következménye, hogy nem egyszerűen negyven katonával veszünk részt a háborúban (ami önmagában nevetségessé teszi az országot). Ha itt amerikai repülőgépek fognak fel- és leszállni, akkor viszont belekerülünk egy olyan háborúba, amelyhez semmi érdekünk nem fűződik. Más vonatkozásban az öbölháború kiterjesztése komoly veszélyt rejt a világbékére nézve.

— Nemrégiben olvashattuk a napilapokban, hogy a Magyar Szocialista Párt tulajdonával kapcsolatban visszaélésekre utaló bizonyítékok kerültek napvilágra. Mi erről a véleménye? '

— Az MSZP belügyének tartjuk a kérdés elrendezését. Kívülállónak megítélni borzasztóan nehéz lenne. Nekünk nem érdekünk az MSZP-nek, mint a magyar baloldal egyik pártjának lejáratása. Döntse el az MSZP tagsága, hogy a vezetőik méltóak-e a bizalomra, vagy sem.

— Ezekben a vádakban az is szerepel, hogy az MSZMP a tulajdon átadás-átvételekor nagyérté- kű festmények „kallódtak" el, ezekről semmilyen nyilvántartás nincs. Úgynevezett csempészáruk. Mit tud erről?

— Nem tudok sem a régi MSZMP nevében, sem a mostani MSZP nevében nyilatkozni. Jómagam 1989. december 17-én lettem a munkáspárt elnöke, s akkor úgy kezdtem a tevékenységemet, hogy nemcsak festmény nem volt á környezetemben, de

még gépírónő sem. Tőlünk távol áll az egész botrány.

— Egyre gyakrabban fordul elő önkényes földfoglalás. Pártjuknak mi a véleménye erről és a földtulajdon kérdéséről?

— A múlt héten jártam dr. Boros Péter belügyminiszternél és több aggodalmamat megfogalmaztam neki. Az egyik a gazdaság általános helyzetével függött össze, amely szerintünk teljes mértékben áttekinthetetlen és válságban szenved. Tartunk a magyar gazdaság teljes összeomlásától. A másik: a politikában a szélsőségek és az anarchia erősödése figyelhető meg. Kértem a belügyminisztert, hogy a kormány tegyen meg mindent a közrend és a közbiztonság megszilárdításáért. Másrészt lépjen fel az önkényeskedés és az önbíráskodás ellen. Ebbe a kategóriába tartozónak érzem a földfoglalásokat. Abszurdum, hogy öt ember kimegy a határba és földet foglal el. Magyarországnak van alkotmánya, vannak törvényei, azokat be kell tartani. Még az országgyűlési képviselőknek is. A kormánynak pedig az a felelőssége, hogy érvényt szerezzen a törvényességnek és ne jópofát vágjon a jogsértésekhez.

—A munkáspárt új alkotmány létrehozását kívánja. Mi ennek az oka?

— Nehéz ma Magyarországon olyan embert találni, aki meg tudná mondani, melyik az éppen érvényes alkotmány. Már annyiszor egészítették ki és módosították, hogy alkotmányjogász legyen a talpán, aki rá tud mutatni az érvényesre. Úgy érezzük, a mostani alkotmány nyomán létrehozott intézmény a Parlament és az önkormányzatok nem fejezik ki a magyar társadalom jelentős rétegeinek érdekeit. S ezek az érdekek a felszínre fognak jutni és félő, hogy ha másként nem, akkor erőszakos módon. Mi viszont nem szeretnénk, ha Budapesten vagy Békéscsaba utcáin dőlnének

el ezek a kérdések. Teremtsünk erre alkotmányos fórumokat. Javaslatunk egy, a köztársasági elnök mellett működő Köztársasági Konzultatív Tanács létrehozását. Ebben a parlamenti pártok mellett a parlamenten kívüli pártok és az érdekképviseleti szervek vennének részt. Növelnénk a köz- társasági elnök jogkörét is. Sőt, nem áll messze tőlünk a kétkamarás parlamenti rendszer sem.

— Lassan egy éve, hogy az Antall-kormány irányítja az országot. Hogyan értékelik Önök e szűk esztendőt?

— A kormány nem rendelkezik megfelelő programmal az ország ügyeinek megoldására. Önmagában az, hogy az elmúlt hónapokban ugrásszerűen megnőtt az infláció, a munkanélküliség, az emberek kiszolgáltatottá váltak, már ezek is figyelmeztető jelek. Ha lenne valamilyen pozitív programja a kormánynak, akkor még lehetne a tevékenységére egy halvány hármast adni. De mivel ez nincs, és egyes kérdésekben látszik a szakmai hozzáértés teljes hiánya, nem tudunk ezzel a kormánnyal egyetérteni. A dilettantizmus tipikus példája a föld kérdésének rendezetlensége. A legnagyobb bűnt követi el az Antall-kormány, amikor a kisgazdák nyomására teljes bizonytalanságba hozza a mezőgazdaságot.

— Teljesen átgondolatlannak tartom külgazdasági politikájukat is. Úgy akar a kormány a nyugati piacra bejutni, hogy ott még nem rendelkezik pozícióval, de már lemond a szovjet piacról. Az eredmény megvan. Moszkvában lehet amerikai csirkét kapni, s nevéből látszik, nem tőlünk vették. Nálunk viszont halmozódik az eladatlan mezőgazdasági termékek mennyisége. Ennek a kormánynak már csak hónapjai vannak hátra.

— Növekszik-e a munkáspárt iránti érdeklődés?

— Tagságunk nem csökkent, sőt növekedett. A gyűléseinken általában sokan vannak, s ha nem is mindannyian tagjaink, de az biztos,'érdekli az embereket pártunk véleménye. Elege van már a közvéleménynek a Csurka-féle szélsőséges antikommunizmus- ból, ami szinte példátlan Európában. Ezzel sokan nem értenek és nem is érthetnek egyet. p ,

Amnézia és adósság

Sajátos emlékezetvesztésbe esett a nép egy része — mondja a minap egyik ismerősöm. Csak figyelni kell, nem másutt kalandozni a gondolatnak, mikor beszélget az ember. Majd folytatja megállíthatatlanul.

Van, akinek az esett ki mindenestől a fejéből, hogy különböző szintű — főleg felsőbb és középső — pártvezető volt. Más a pártmegbízatásnak tekintett állami, vállalati stb. helyet, mellyel igen csak élt, bontja le a feledékenység fátylával. Olyan, hogy előny és szocialista összeköttetés nem is létezett. Van, aki hosszú éveket dobott a sutba s azt hiszi, mindig is pártonkívüli volt. Más 50-60 évet töröl ki az emlékezetéből, még akkor is, ha politikailag passzív szereplője volt az elmúlt rendszereknek, nemhogy kardcsörtető irredenta, nacionalista, egyszerű, de hithű kommunista, netán csak baloldali gondolkozású lett volna. Mégis úgy tesz, mint akinek csupán asztrális lénye lebegett az idő, még a szak- szervezet, a brigád- vagy békemozgalom és más ilyesmi felett is. Pedig, mint majd mindenki, tett-vett, élt ahogy tudott—nehezebben vagy könnyebben —, már ahogy a körülmények hozták vagy engedték. S ha minimálisan is, de igazodott az éppen fennálló rendszerhez, ami nem szégyen, hanem túlélés. Most mégis úgy véli, jobb, ha hallgat, hisz különösebb kálváriát nem járt.

Másnak az idő állt meg. S csupán bizonyos dolgokra emlékszik. Ez érthető is súlyos sérelmek esetén, hisz azokat nem lehet könnyen elfelejteni. Más viszont jóval kisebb méltánytalanságot őrizget, esetleg növeszt naggyá, s hangjának ereje ebből táplálkozik. Vagy csak egy valamikori mellőzésre emlékszik, s hogy utána szépen befutott, az már kiesett holmi. Van, aki meg azt felejtette el, hogy nem is keveset kapott az általa naponta elátkozott rendszertől, ahonnan vagyona, jól jövedelmező egzisztenciája ered. És hány van, aki ott akarja folytatni s úgy az életet, ahogy az több évtizeddel ezelőtt abbamaradt. Mintha a világ onnan el nem mozdult volna, csak a múltba lát, a jelenbe vagy a jövőbe nem néz. Még politikus is van ilyen.

Tudod, mondja és lép egyet tovább gondolatban is, annyiszor eszembe jut a mohácsi vész, meg a történelemórák. Mikor azt tanultuk, milyen ártó szerepet játszottak benne egyes, egymással marakodó főurak. Szapolyain is el-eltűnődöm... Emlékszel, hogy nem érkezett meg idejében a seregével, s máig nem tisztázott: objektív oka volt-e késedelmének, vagy nem is akart időben a csatatérre érni. Ha nem is mindegy, mi az igazság, a tényeken nem változtat: a százötven éves török uralmon, s hogy alig máradt magyar a magyar hazában.

Node arra akartam rátérni, folytatja, hogy mindig voltak főurak, azaz vezetők — s köztük saját érdektől vezéreltek —, kiknek a születés, kiknek a megválasztás jogán módjukban állt dönteni másokról. Te is tudod, én is, sőt ma már mindenki, mennyi az ország külső és belső adóssága, amit nem az állampolgárok csináltak, hanem az akkori vezetők,' kifizetését viszont ránk testálták. Felelős helyekről felelősség nélkül, mert máig semmit számon nem kért tőlük senki. S most megint mi készül? Újabb hetven milliárd — ha nem több — belső adósság az eddigi tetejébe, ha a kárpótlási törvényt jóváhagyják. S a nép ezt is fizetheti, mert nem azok számlájára megy az egész, akik az. újabb adósságot—s vele a további inflációt—csinálják. Nem barátom, ők másokra, mindenkire kötelezően döntenek, aki csak adózik, vagy bármit fogyaszt. Hát...

Erre márcsitítom, legalább ne olyan hangosan beszéljen a nyílt utcán, de letorkol. Miért ne monthatnám, szólásszabadság van, s még illetékes is vagyok, mert nekem is lenne mit kárpótoltatni az apám után. Mégse kell se pénz, se kárpótlási jegy, se a volt tulajdon. Pedig te tudod, nem vet föl a pénz, abból a kis nyugdíjból, inkább napi gondjaim vannak. De én azt akarom, hogy legalább az unokáimnak legyen jobb életük mire felnőnek, s ne nyögjék még ők is az adósságok terheit.

Vass Márta

Válasz

„A királyon nincs ruha” című cikkre

Medovarszky Úr „A királyon nincs ruha” című cikkében azzal vádolja a kormányt, hogy „milliókat adnak idegen állampolgároknak”. Ha jól értem, Ön a határokon túl élő magyar kisebbségekre gondol, Európa legnagyobb kisebbségére.

Akár tetszik Önnek, akár nem, egy anyanemzetnek kötelességei vannak külföldön élő tagjaival szemben. A kisebbségeket támogatni szokták, hogy kultúrájukat megőrizzék, hogy megmaradjanak. így teszik ezt a németek, franciák, bolgárok, törökök stb., és főleg kötelességünk ez nekünk, amikor a nemzet közel 1/3-a külföldön él.

Nagyon remélem, hogy a kormányzat ezirány ú, igazán minimális erőfeszítéseit nagyon kevesen ítélik meg Önhöz hasonlóan negatívan.

Ön kérdezi: „Bogárdi Úr, nem fél Ön?” El kell mondanom, hogy a ’80-as években átéltem néhány veszélyes helyzetet: betiltások, rendőrségi akciók nehezítették életemet, de sosem féltem. Pedig ’86-ban még bérelt földjeimet is elvették, állásomat már előtte elveszítettem, tehát csak a föld volt megélhetésem alapja, de a félelem érzését nem ismertem. Mindig kicsúsztam a szorító markokból és tudtam, hogy vége lesz. A demokácia reménye éltetett.

Most viszont félek néha. Félek attól, hogy az ország belecsúszik egy lázongó, megbékélni nem képes állapotba, ahol mindenki egyre dühösebben nyalogathatja saját sebeit. Akkor aztán jönnek az Önhöz hasonló igazságbajnokok, majd visszafelé megyünk és keressük a jövőnket 1947-ben, vagy még régebbi időkben. Majd egyre vadabb szónoklatokkal ígérünk vissza mindenkinek mindent, függetlenül attól, hogy létezik-e az a bizonyos tulajdontárgy vagy nem, az a lényeg, hogy elhigy- gyük: nem főleg nekünk, a 10 milliónak kell kifizetnünk a 40 év árát, hanem valaki más fizeti majd meg azt.

Igaz, itt milliókat loptak évtizedeken át, de sajnos a kár milliárdos. Tönkretett értékek és meg nem teremtett javak számlái terhelik jövőnket. Ezeket pedig csak úgy tudjuk kifizetni, ha okosabbak, ügyesebbek leszünk piaci ellenfeleinknél, és megtanulunk lemondani és beruházni. A kiút csak a termelés, és jövőnk csak előre van.

Sajnálom, hogy eddigi megnyilatkozásaimat úgy ítéli, hogy azok a bűnösöknek nyújtanak menedéket. Egyáltalán nem erről van szó. Nálam kevés ember kívánja jobban a bűnösök megbüntetését, az igazság győzedelmeskedését. A bűnösöket igenis felelősségre kell vonni, de a felelősség- revonás a bíróságok feladata, illetve joga, és az érvényes jognak megfelelően egyénenként kell megtenni. De tudom azt is, hogy ennek erkölcsi és nem anyagi jelentősége lesz. Ki az, aki elhiszi, hogy „a 40 év árát kifizetheti néhány száz vagy néhány ezer” felelős? Ha csak nem „az egyik 5 millió elszámoltatja a másikat, majd fordítva” megoldásra gondol. De van a demokráciának egy nagy hátránya (és ez demokrácia), hogy minden lépésnek jogszerűnek kell lennie, még a bűnösök megbüntetésének is. Az, hogy ők (a régi rendszer) nem így csinálták, az más kérdés. Ez a különbség köztük és köztünk. Diktatórikus módszereket egy demokráciától nem lehet számonkénti.

De ez nem kizárólag magyar gond. Az ilyen jellegű bűnösök megbüntetése nagy problémát jelentett minden demokráciában, már a görögök is szembenéztek vele; nem véletlen, hogy ők találták ki a „legnagyobb” büntetést, az elfelejtést, sőt az amnesztiát is.

Gondoljon csak a háború után Németország (nyugat) lelki válságára. Ki büntethető a szörnyű bűnökért? Az egész nemzet? Hiszem maga az államelnök is szolgált a náci hadseregben!

Valahogy nálunk is ez a helyzet, a fél ország belekeveredett — így vagy úgy — ebbe a moslékba. Ki aktívan, ki csak hallgatólagosan. Egyesek szerint — az Ön eszmefuttatása szerint is — aki túlélte, az felelős. Ki egy téglának, ki egy háznak volt a haszonélvezője. Hol a büntethetőség határa? És a károsultaké? Volt, akitől a házát, földjét (mind pl. apám), de volt, akitől az életét, egészségét, családját, hazáját vették el. És hol vannak a

rácziloncik, ludvánmargitok, szalaymiklósok, hogy saját falumból hozzak példákat, akiktől a hazai érvényesülést vonták meg, mert sehova nem vették fel iskolába, külföldi magyarok vagy hazai sértettek, őket mivel lehet kárpótolni? De jártak rosszabbul is, alkoholisták, örök sértettek, öngyilkosok elveszett lelke szegélyezi a „szocializmus- ba”_vezető 40 éves utunkat.

Őszintén sajnálom, hogy kijelentésemet, miszerint „a parasztságot csak igazságtalanság és nem jogtalanság érte”, nem értette meg és félremagyarázta. Pedig én komolyan gondoltam. Ugyanis ha jogtalanság történt volna, most nagyon egyszerű lenne a dolgunk. Nem volna szükséges visszamenőleges hatályú jogszabályokat hozni (ami mindig nagyon veszélyes), a jogtalan intézkedések semissé tételének nem lenne alkotmányos akadálya sem. így látható: a két fogalom között óriási a különbség. Ezért azt kell mondanom: „sajnos” csak igazságtalanság, és nem jogtalan- ságtörtént.

Én a látszat ellenére még mindig remélem, hogy ennek a népnek lesz türelme, ereje felejteni, el tudja fogadni a legkevésbé rosszat, mint a legjobb választási lehetőséget. Tudomásul veszi, hogy úgy kell a régi romokból felépíteni az új házat (hazát), hogy közben benne lakunk. És persze lesz humora, hogy lehessen jövője.

Édesapám 76 éves, ma már nyugdíjas tsz-pa- raszt, mindent végigélt, ami erre a korosztályra kivettetett, azt mondja: kiváló ötlet ez az 1947, azt kell visszaállítani, akkor én pontosan 33 éves voltam.

Bogárdi Zoltán