Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-12 / 10. szám

1991. január 12., szombat

fl volt igazgató egy kft.-be menekült

Kommunista puccs a csabai Forconnál?

(Folytatás az 1. pldalról)

unokaöccse Michelsz Lászlónak, és korábban a vállalat MSZMP-titkára volt?

— Kérem, semmiféle rokoni kapcsolat sem fűz Michelsz Lászlóhoz. Az igaz, hogy 1988 novemberétől 1989 végéig MSZMP-titkári funkciót töltöttem be, de azt hiszem, ezért nem kell szégyenkeznem. Visszakérdezhetek?

— Tessék.

— ön tagja volt az MSZMP-pek?

— Nem, de sejtem, hová akar kilyukadni. Ha arra gondol, hogy... *

— Uram, a régi MSZMP- ben is voltak tisztességes emberek.

— Nem vitatom. Csakhogy az a hír járja, hogy a cégnél most az új igazgató régi elvtársai, csúnya szóval: a vazallusai szerzik meg a fontosabb pozíciókat.

— Javaslom, anélkül, hogy neveket mondanék, menjünk végig a beosztásokon. Tehát. Sem a műszaki, sem a kooperációs és termelési osztály vezetője, sem a termelés irányítását ellátó kolléga riem volt tagja az MSZMP-nek Egyedül a főkönyvelő és a kereskedelmi osztály vezetője „vádolható meg” ezzel.

...és cáfol

— Egészen nyíltan fogalmazva:, vannak, akik kommunista puccsra gyanakodnak.

— Nekem az a véleményem, hogy eléggé megalapozatlan ez a föltevés. Nem akarok önnek tanácsokat adni, de ahhoz, hogy tényszerű cikket jelentessen meg, előbb minden oldalról meg kellene vizsgálni a kérdést.

— Azért vagyok itt... Megítélése szerint egyébként

milyen most a dolgozók hangulata?

— Nem jó, de nem tudom elképzelni, hogy az országban máshol jobban éreznék magukat a vasmunkások. Rettentő nagy a bizonytalanság nálunk is, mert senki sem tudja, hogy ki marad és kinek kell elmennie. Valahogy úgy fogalmaznék: az átalakulás kellős közepén vagyunk, annak is a „sűrűjéhez” érkeztünk el.

— Beszélhetnék a munkásokkal is?

— Megmondom őszintén, a mostani időpontot nem tartom alkalmasnak, de részemről semmi akadálya.

Lemegyünk az üzembe. Útközben — még az irodaépületben (állítólag apportként az is a kft. tulajdonát képezi már, csakúgy, mint a 4 ezer négyzetméteres, volt 3. számú termelőüzem) beleütközünk a faliújságba, melyen nagy betűkkel írva az áll: MUNKÁSTANÁCS HÍRADÓ. Rajta egy december 20-án keltezett közlemény. Utolsó mondata így hangzik: „Tekintettel arra, hogy az Igazgatóság az adott szavát utóbb visszavonta, a Szak- szervezeti Bizottság pedig a 3. pontban említett, az érdekegyeztető tanács 1990. december 11-én megtartott ülésén született megállapodását megszegte, a Munkástanács az összeg elosztásában nem vett részt.-’ Aláírás: Réti Béla elnök és Tóth Gyula al- élnök. Mi ez?, fordulok kí- sérőmhöz. Kissé elmosolyodik. „Tudja, arról van szó, azt szerette volna a munkástanácsi, hogy mindenki egységesen 1200 forint segélyben részesüljön. Am abba nem mehettünk bele. Gondolja csak meg: mégiscsak nagyobb teher van egy vezető vállán! Vagy nem így látja?”

„...a tudtunk nélkül történt minden”

Csak azt látom, hogy miután átvágunk a kft. tulajdonát képező, már említett

3. számú üzemen, egy munkás közeledik felénk. Minő véletlen, éppen Tóth Gyula köszörűst üdvözölhetjük, a munkástanács alelnökét. Felteszem neki is az ominózus kérdést. ;,Igaz, hogy kommunista puccs ment, vagy megy végbe a vállalatnál?” „Dőreség lenne azt állítani, hogy sztaniolpapírba csomagolja a véleményét:

— Végső soron jó a kérdés. Én úgy látom, a régi vezetők újfent vezető pozícióba való kerülésének elsőszámú oka az MDF halogató politikája. Meg kell, hogy mondjam, alapító tagja voltam annak idején az MDF békéscsabai szervezetének, de meglehetősen csalódtam a pártban. Most ott tartunk, hogy már a kollektív szerződésünk is az érvényét veszítette. A kft. létrehozása idején senki sem kérdezte meg a munkások véleményét, a tudtunk nélkül történt minden. Nagy kérdés, hegy a vállalat jelenlegi vezetése vajon képes lesz-e a helytállásra.

Odalépek Berták Lajos esztergályoshoz, aki 20 éve dolgozik a vállalatnál. Nézi a „hármasból” áttelepített gépét, és azt mondja, fogalma sincs, mi lesz vele, velük. Tálán majd a napokban megtudják, a négy esztergályos közül) ki maradhat. „Itt a munkám”, mutat keserűen maga mellé, „de hát, ki tudja, mit hoz a jövő?”

Hej, munkások, munkások! Hova lett a ...?

Dányl László

Kocsi vagy nem kocsi?

Új árakra várva az autópiacon

Ez a kocsi (talán) külföldre kerül Fotó: Fazekas Fereno

Hétágra süt a nap, sétára csábító. A Merkúr békéscsabai használtam tó-telepén mégis egyetlen nézelődőt találunk. ö sem akarja nyomtatásban a nevét látni:

— Persze hogy nem. 55 éves vagyok. Ügy néz ki, hogy elvesztem az állásomat a közeljövőben, mit sajnálkozzanak rajtam?

—• Ezek után nyilván nem autót akar venni?

— A Ladámat szeretném eladni.

•— Gondolja, most a legalkalmasabb?

— Most van szükségem a pénzre.

A kínálat meglehetősen szerény. Hároméves Polskit, 159, egy hatodik éves Trabantot 85, alig éves ARÓT 229 ezerért kínálnak. De van tizenkét éves Citroen 317 ezer forintért. A Merkur- irodaház folyosóján hatalmas tábla: az elmúlt évi kocsiárakat sorolja.

— Azokat felejtse el! — szól rám Kovácsik Mihály egységvezető —, már az újakat várjuk.

— Mikorra?

— A hónap végére ígérik ...

— Milyennek ítéli az ez- évi alig 10 napos forgalmukat?

— Mint mindig, ha valami vagy valaki beleszól bármilyen formában, hullámzónak. Hadd említsek egy-két példát. Az elmúlt évben

.megjelentek a környezetvédők és a kétütemű kocsik ellen ágáltak. .Mi történt? Hosszú hónapokon át nem lehetett eladni egyetlen kétütemű autót sem. Akármilyensokkhatás éri az embereket, benzin-, illetékemelés, szinte lebénul a forgalom. Azt viszont elmondhatom, hogy az elmúlt év végén, a két ünnep között „vidámvásári” hangulat volt nálunk. Harmincegy autóból 17 maradt meg erre az évre. Érdekességként jegyzem meg. hogy a Dáciát mind elvitték, még a viszonylagosan rosszakat is. Hogy visz- szatérjék a kérdésére, ez évi

forgalmunkra a kivárás a jellemző. Mindenki szeretne végre biztosat tudni. Menynyire emelkedik a benzin, és az új autók ára? Stagnál a kereslet, de 4 kínálat éppúgy.

Ugyancsak a megyeszékhelyen, a Szarvasi úti Galaxis Autótelepen csak hárman nézelődünk, a tulajdonos, fotóskollégám és én. A kínálat itt sem az igazi. ’75- ös évjáratú Lada 1200-ast 75.* ’79-es Fiatot 160. ’ 85-ös Zastavát 179, egy '82-es Toyotát 535 ezerért találtunk.

Hibácskay Ernő telepvezető mégis reménykedik:

— Higgye el, az autókereskedelemre szükség volt, van és lesz is. Való igaz, a kínálat máskor változatosabb. De véleményem szerint mindenki arra vár, milyenek lesznek az új autóárak. Ha igaz az, hogy 5-600 ezer forintért lehet kapni a kocsikat, a „felső tízezer” ennyiért majd itt keresi a jó nyugati gépjárműveket, mert úgy van vele, hogy ezzel megspórolja a macerás utánajárást.

Az Afit standját elárasztják az új ARO-k. Egyenesen Romániából szállították a helyszínre.

— Méghozzá megfizethető áron — mondja egy bőrkabátos fiatalember, aki próbálgatja a terepjárót. Kell is, hogy tüzetesen megnézze, a határontúlra vinné, merthogy külföldi állampolgár.

A telep büféjében fiatal házaspár kávézik. Szűcs György és felesége eladással próbálkozik.

— Van egy ’86-os Zsuk- unk — sajnos el kell. hogy adjuk — mondja szomorúan Szűcs úr.

— Éppen most. amikor még nem alakultak ki igazán az árak?

— Kénytelenek vagyunk. Sok az OTP-nk, azt szeretnénk a kocsi árából kifizetni. Libázunk. majd csak helyrerázódunk előbb-utóbb. Egy darabig, majd ha kell, felpattanunk a biciklire. Egyébként is nagy az adó. drágul a benzin...

Várnagy József eladónak nincs mivel dicsekednie:

— Nagyon visszaesett a kereslet. Úgy tűnik, az embereknek minden másra kell inkább a pénz. mint az autóra. Arra várnak, hogy megtudják, mennyi lesz az alkatrészek ára, a benzin, az adó. Soroljam még? De azt ajánlom, találkozzunk tavasszal. talán többet mondhatunk a kereslet—kínálat alakulásáról...

Béla Vall

Megállapodás a hatékonyabb érdekvédelemért

lz élelmiszergazdaság a meghatározd

A Dél-magyarországi Regionális Gazdasági Kamara, valamint a Bács—Békés— Csongrád megyei agrárkamarák a napokban együttműködési megállapodást kötöttek Szegeden. A szerződés alapelvei közül egyebek közül érdemes kiemelni a következőket: „Napjaink

társadalmi-gazdasági és politikai rendszerváltásának, a civil társadalom kiépítésének kísérő jelensége az érdekképviseleti rendszer sokrétűvé válása.

Érthető a vállalkozók elvárása, hogy az érdekképviseleti szervezetek tárják fel érdekeiket, érvényesítsék azokat az állam, az önkormányzatok, a társadalom és a gazdaság más szerveződéseivel szemben. Oldják meg az érdekkonfliktusokat és segítsék a gazdasági folyamatok koordinálását. Az agrárkamarák és a gazdasági kamara úgy ítéli meg, hogy a kamarai _ mozgalom erősítése, hatékonyságának javítása, a szoros együttműködésen keresztül megvalósítható.”

A szegedi aláírás után Csukás Gyula, a Békés Megyei Agrárkamara ügyvezető igazgatója a következőket mondta:

— Fiatal szervezet vagyunk, alig egy évvel ezelőtt alakultunk meg. Az új érdekvédelmi struktúra létrehozása elengedhetetlen az

új feladatok ellátására. Békés megyében immáron

nyolcvan tagja van az agrárkamarának, nagy részük kistermelő. Az ország más területeihez viszonyítva nálunk az élelmiszer-gazdaságnak nagyobb jelentősége

van, úgy is fogalmazhatnánk, hogy meghatározó a régiónkban. A mezőgazda- sági termelés stabilizáló szerepe megkérdőjelezhetetlen,) és bizonyos szempontból az agrárszektor dinamizáló lehet a fejlődésben.

Dr. TJgrai András, a Délmagyarországi Gazdasági Kamara elnöke hasonló alapállásból mondta:

— Az érdekképviseleti szervezetek keresik a helyüket. Magyarországon elsőként a gazdasági szféra ébredt tá az együttműködés jelentőségére, hiszen ezt dik- ' tálja az ésszerűség. A gazdasági kamara egyrészt területi, másrészt szakmai alar- pokon épül fel, az agrárkamara kifejezetten szakmai szerveződés, de területi. alapon működik. Az együttműködés azonban megyehatárokon nem állítható meg, érdekük, hogy a különböző feszültségeket feloldják a gazdasági kamarában. Egyszóval, kölcsönösen azt reméljük a megkötött megállapodástól, hogy hatékonyabb érdekképviseletet fejthetünk ki egymásra támaszkodva.

— lovász —

Dédapám követe

A magyar nemzet legmunkásabb részének, a falvak, tanyák egészséges népének óhaja a téli esték csendjének békéje: földben a mag, alszik a határ: Aki vonattal teszi meg az utat Budapest és Gyula között, az láthatja a tanyák kéményfüstjének felkiáltójeleit, amint az égbe törve figyelmeztetnek; a nemzeti boldogulás egyik fontos létalapja a zavartalan munka záloga: a jövő évi termés — mindennapi kenyerünk.

Mióta képviselő lettem, sűrűn utazom vonattal. Kényelmes, gyors, lehet dolgozni, nézelődni, gondolkodni. Emlékszem a ’60-as, ’70-es években zajosabbak voltak a vonatok. Az emberek ahogy beszálltak, azonnal beszélgetni kezdtek egymással. Gondok, sorsok, élmények cseréltek gazdát, ismeretségek, barátságok kötődtek. Rengeteg érdekes, okos emberrel ismerkedtem meg, sok szép élményem fűződik vonatos utazásaimhoz.

Ma már más a helyzet, ma már nem beszélgetünk. Mindenki el van foglalva a saját bajával, igyekszik azt nem megosztani másokkal. Sokan beszállás után azonnal elalszanak; talán álmodnak is — munkáról, gondról, szép tájakról. Én nem tudok a vonaton aludni. Velem fut a táj, futnak a fák, nyöszörög a rosszul illesztett fülkeajtó.

December 27-e, csütörtök. Társam a fülkében csizmás parasztember. Mezőberényben szállt fel, bizonyára még „emlékszik” Petőfi Sándorra. Nézem a csizmáját, régi kisipari munka. Ilyen volt nagyapámnak, de hasonló lehetett dédapámnak, Nagyatádi Szabónak is, aki kisgazdapárti paraszt miniszter volt a ’20-as években. Az én ereimben is kisgazda vér csörgedez. Az hatja szívemet, feszíti izmaimat. Az idő az MDF-be szólított, ’88 óta itt pörölök, szolgálok. Lakitelek is falun van.

Szeretnék egy ilyen csizmát. Hozzá nadrágot és mellényt, és persze óraszíjat is az olcsóbbikból. Kalapomat, ha levenném, homlokom közepén ott lenne a napbarnított arc vége, az a drága csík, ami fölött mindig gyöngyözik a homlok a nyár-vasárnapi istentisztelet után.

— Hol ült fel? — kérdi az öreg és tűnődik, mit nézek a csizmáján.

— Gyulán, és Pestig megyek.

— Ügyvéd? — kérdez újra, és már bánja is a kérdést, látván az arcomra kiült csodálkozást.

— Nem, képviselő vagyok — afféle nadrágos, haszontalan ember.

Erre elmosolyodik.

— Ilyen fiatalon — dörmögi a bajsza alatt alig hallhatóan.

— Így sikerült — feszengek —, belesodródtam!

Hallgatunk. Már vagy öt perce nem szól. Gondolom, mi

jár a fejében. Szégyellem magam, bele is pirulok.

— Aztán mi lesz a földdel képviselő úr? — hangjában

valami borzongató nyugalom. Szinte fáj a kérdés. Vártam már és mégis felkészületlenül ért. A lényegét nem is tudom felfogni. De mi az, hogy képviselő úr? Miért uraz engem az öreg? Fiam vagy öcsém, vagy akármi, de ne urazzon. Ez olyan távol áll tőlem.

— Megérem még, hogy visszajön a föld? — sújt le újra.

Agyamban cikáznak a gondolatok. Mit mondjak, mit válaszoljak? Hirtelen arra gondolok, el kellene mondanom azt, amit a falvakban válaszoltam mindig a kampány során, amikor a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségéről esett szó; hogy az elültetett fa gyümölcse, a felnevelt állat húsa gazdaságosan értékesíthető-e, az a világ és a helyzetünk bonyolultsága miatt nem csak rajtunk múlik. Vagy mondjam el, hogy van egy Alkotmánybíróság, amely a földet azonosítja a szatócsbolttal? Vagy beszéljek a politika elemi iskolájában bukdácsoló, renitens, karrierista akarnokokról? Az öreg kisegít.

— Ne mondjon semmit, beérik az tavaszra, meg különben is megálmodtam, hogy visszakapom.

— Én mindent megteszek érte, hogy úgy legyen — tudja, Kiskunmajsán megegyeztünk a főbb elvekben, most már csak... — mondonám, de már nem figyel rám. Sorolja az életét. Szinte látom magam előtt az öntudatos, fiatal legényt, majd a szorgos gazdát ifjú feleségével a karján. Aztán a gyerekek, majd a háború. Az ’50-es évekről alig beszél. Még mindig parázslik a szívében. A földjét csak verés árán adta ’61-ben. Hagytak neki egy maroknyit, amit a szájába nyomtak, úgy irt alá. Egy hétig részeg volt utána, józanul megbolondult volna. A tsz-be be sem tette a lábát, a feleségét küldte, ha dolog volt. Pedig, hogy tudott ő szántani, vetni, erdőt irtani. Aztán vagy tíz éve megbékélt a sorsával. Egy idő óta presbiter, készül o találkozóra Istennel. Észre sem veszem, már Pest alatt járunk. Pista bácsi — közben bemutatkoztunk — a föld sze- retetéről beszél: „Nem csak magamnak szerettem a földet, hanem a fajtámnak is”.

A Keletiben a nagy óráig kísértem. Ott várta a fia és az unokája. Várták a finom hazait, örömmel borultak az öreg nyakába. Már vagy 20 éve Pesten élnek, a József At- tila-lakótelepen laknak. A metrón feltűnő csend. Még tart a karácsonyi béke. Az öreg jár az eszemben. Örülök, hogy megismertem. Mindkét nagyapámat korán elvesztettem, Pista bácsi őket idézte, őket és a magyar sorsot, ami az utolsó pár évtizedet leszámítva, egyezik a magyar falu sorsával. A falu népét demagóg szólamokkal egy időre el lehet bolondítani, de becsülését megnyerni csak lelki felsőbbséggel és áldozatos munkával lehet.

Sorolnak a gondolatok. Szinte mindegyikről oldalakat lehetne írni. Pedig én csak egy érzésről szerettem volna szólni. Arról, hogy dédapám elküldte hozzám követét. Elküldte Pista bácsit, hogy figyelmeztessen.

Hamarosan zöldell a határ, érik a mag. Nagyon vigyázzunk rá! Markó István