Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5., szombat IRODALOM—MŰVÉSZET Magyari Barna versei: December 1990. itt szavakban csörömpölnek érveim miközben arrébb a huszadik század bugyijára atomháborút hímez Húszéin december van reggelente fogat mos a tél ilyenkor habzik szájában a dér s gargarizál az északi szél szobámban kombinéban ül az unalom a sarokban körmét rágja a sok elszalasztott alkalom míg én a gyerekkori illúziók elhantolt csontjait kutatom Nemzeti Színház kilencvenháromezer négyzetkilométeren újabb drámáját rendezi az ismert szegénység a karcsú pénztárcák néptáncát páholyból bámulja az infláció az áremelés-tragédia ecsettel jött s fekete festékkel keni tízmillió magyar hangulatát Gál Sándor: ‘ Egy nem létező emlékmű előtt szegénységünk az ünneptelenség halottainkat se virroszthatjuk mert nincsenek is halottaink fogalmaink önkényesen eltekeregtek nem talál vissza nyelvünkre a szó nekünk még saját Don-kanyarunk sincsen a rettegések is késve ülnek váltóinkra imádkozni s káromkodni csak némán merünk nehogy az alvó bokrok fölriadjanak Verasztó Antal: Én-kép Varasbéka Idő erdők parazsán sült madárdal újrakeletkező helyszínek szökevény emlékek megromlott felhők kékje összegyűjtött szellemi uszadék ez mind nem elég: A vakablakon át nézem hogy mit nézek. A falakra tetovált jelmondatok lassan levedlenek i én elmennék Veled ha elrejtenél magadban újraélnék egy nemlétező alakban. Nagy Mihály Tibor: Ismeretlen Közelítő Az érintésben hűvösen ragyognak, a ragyogásban megérintenek az árnyékokra ráfagyott falak, s kialszanak a pillanat felett. Kopott ruhánk, szorongó jelen voltunk kilincset piszkol, lepedőket gyűr. Az elhallgatott szóra válaszolnunk utolsó állításunk szánkra hűl. A zajtalan kavargó porszemek, s a megborzongó hallgatás között fényhorzsolt tömbök, elrepedezett felszínek érdes közönye kötöz. A délután a szürkületbe ível, körénk feszül ezüstös térselyem, és közelít, valaki Ismeretlen tükröt szakít a sérthetetlenen. Pofáncsapottság Czesfaw Mítosz lengyel emigráns író az ötvenes évek elején megkockáztatta azt az állítást, miszerint ,,a nyugati és keleti értelmiség között az a különbség, hogy az előbbinek sohasem verték szét jó alaposan a pofáját". Kollégája, Witold Gombrowicz — egy másik lengyel emigráns — Naplójában, az Úr 1953-ik évében, Buenos Airesben idézi a fenti kijelentést, majd hozzáfűzi: ezek szerint „a mi adunk — engem is beleértve—az, hogy brutalizált kultúrát képviselünk, tehát közelebb állunk az élethez”. Gombrowicz szkeptikusan csóválja a fejét. Egy elagyabugyált testrész nem testrész a szó normális értelmében, és a kultúrának mégis azokat kellene szolgálnia, akiknek nem verték ki a fogát. Elképzelhető — teszi hozzá —, hogy a befüggönyzött és illatos burzsoá szobákban olyan keménység fejlődik ki, melyről a benzinpalackokkal páncélosokra rontó értelmiségiek nem is álmodhatnak.,,Brutalizált kultúránk csak akkor lehetne használható, ha jól megemésztve a valódi kultúra új formájává válhatna, mellyel átgondoltan és szervezetten gazdagíthatnánk az egyetemes szellemet." Egy kis nyugatnémet szobában írom ezt, mely kilenc nap múlva a két Németország egyesülésekor össznémet szobává lép elő. Ez lesz az a nap, október 3-a, amikor egy burzsoá kultúra egyesül egy brutalizálttal. Mert kelet és nyugat, a miloszi— gombrowiczi tipológiában nyilván nem földrajzi, hanem geopolitikai fogalmak, a felosztásra, a történelmi tapasztalatok törésvonala mentén került sor. Márpedig nincs Európában még egy értelmiség, mely akkorát kapott volna a pofájába, mint akeletné7 met. Naponta tudomásul kellett vennie, egy szögesdróttal és falakkal körülvett országban, hogy azok nem szabadok, akik kívül vannak. Sőt, a hatalom nem érte be puszta tudomásul vétellel. Arra kényszerítette értelmiségét, hogy — közvetve vagy közvetlenül — „végső soron”, „világtörténelmi perspektívából" hirdesse is ezt a képtelenséget. A fal nyugati oldalán pedig az értelmiség színe-virága viszolyogva bár, de szintén jó képet próbált vágni a rossz vicchez. A szögesdrót, a fal az ő szemükben megérdemelt büntetés volt a hitlerájért, megszolgált mementó. De mondhatjuk-e, hogy a nyugatnémet értelmiséget nem vágták pofán? 1986-ban a nyugat-berlini Schaubühne próbaszínpadán megnéztem egy monodrámát, melynek szövegét, maga a színész, Michael Maasen nyirbálta össze Eichmann vallomásaiból. Amikor eichmanni minőségében kimondta azt a mondatot, hogy ő sosem volt antiszemita, csak úgy nevelték, hogy ha már egy akta elébe kerül, akkor azt el kell intéznie, a mellettem ülő I.- re rátört a hányhatnék, mégpedig elemi erővel. Kimenni nem tudott, mert Eichmann-Maasen közvetlenül a terem egyetlen ajtaja előtt szónokolt; a nézők pedig a színpadkép részei voltak, hosszú asztalok mögött foglaltak helyet, mint ülnökök, előttük szódavíz, notesz, ceruza. Ettől kezdve két drámát élvezhettem, Eichmannét és I.-ét. Mivel I. jóval a második világháború után született, rosszullétét nem magyarázhattam azzal, hogy az idézett mondat a bűntudatát találta telibe. Amikor végétért a darab, megkérdeztem tőle — még mindig csuklott, falfehéren remegett —, hogy kije volt náci. Kiderült, hogy az egyik nagypapa alapító tag volt, és az ágyat, melyen Hitler még hatalomra jutása előtt aludt, ahányszor, a nagypapa városkájában éjszakázott, mindmáig a ház padlásán őrzik, nagy becsben. Az anyja pedig, még hajadoni állapotban, huszonkét éves korában, három napig zokogott egyfolytában, amikor értesült a Führer haláláról. I. vagy tíz évvel korábban Kelet-Berlinből települt át a város nyugati felébe, de a mint kelet- és nem is mint nyugatnémet kapta, hanem össznémet minőségében örökölte. Ha arra gondolunk, hogy Hitler uralkodása idején a német művészet és tudomány legjelentősebb képviselőinek többsége emigráns volt, akkor — és ezt az emigráns Mítosz és az emigráns Gombrowicz nyilván nem tagadná — joggal beszélünk példátlan össznémet pofáncsapott- ságról. Úgy vélem, a huszadik században kultúránk brutalizálódá- sa nem igazodott geopolitikai zónahatárokhoz. ' Gondoljunk arra az eufóriára, ahogy az értelmiség — csak néhány kivételtől eltekintve — az első világháborút fogadta, majd a keserű kijózanodásra, aztán az 1917 után elharapódzó forradalmi reményekre, melyek messze túlgyűrűztek a bolsevik ideológia vonzerejének határán, majd a világmegváltó illúziók fokozatos megsemmisülésére (hordozóik tömeges megsemmisítését csak mellékesen említem meg itt), majd a különféle nemzeti és faji mítoszok tündöklésére és bukására (és továbbélésére a felszín alatt), a tömérdek erőszakra, mely mind ideológiákat szült és temetett, vagy újabban a század jelentős értékeinek születésénél bábáskodó baloldaliság látványos vereségére: Nyugat- és Kelet-Európa egyetlen országának értelmisége sem vonhatta ki magát a csapdosó öklök hatóköréből. Ehhez járul még, hogy a be- függönyözött, illatos szobák edzett lakóit egy kevésbé kézzelfogható, de mindenütt jelenlévő Szörny: a Piac is brutalizál- ta. A filmtörténet—de a Színház legújabb története is — szakadatlan, vereségről vereségre haladó szabadságharc a Pénz diktatúrája ellen. Már az a puszta tény is vereség, hogy olyan szavak, mint például „könyvpiac” vagy „képaukció” természetesen csengenek a fülünkben. A század elején a Thibaud-család egyik figurája, egy festő sokméteres képet alkotott, és aztán a vásárlók pénztárcájának vastagságától függő szeletekre darabolta, kinek-kinek centiméterrel mérve ki méltányosan az adagját. Ezen a fajta brutalizáláson manapság, a század végén, senki sem ütközik meg, természetesnek tartjuk azt, amin fel kellene háborodnunk: hogy fennmaradása érdekében a művészet — és általában: a szellem — alkalmazkodik az egyetemes árutermelés követelményeihez. A kelet-európai értelmiség pofáncsapottsága mégis szem- beszökőbb, mert ebben a térségben a „népi demokráciának” vagy „proletárdiktatúrának" becézett etatista-bürokratikus parancsuralmi rendszer nyakát szegte a polgári társadalomnak, mielőtt ez kifejlődhetett volna. A központi akaratot sugárzó, felülről lefelé épített struktúra igazából a feudális építmény szerves folytatása volt. Oroszországban azért rendezkedett be — a tömérdek emberáldozat ellenére — látszólag természetesebben, mert ott az ősi berendezkedésen kevésbé ütött sebet a városiasodás és polgárosulás. A civiltársadalom és ezzel együtt a demokratikus tradíciók csöke- vényessége vagy alacsonyabb- rendűségi érzést és — a Nyugat felé — kritikátlan törleszkedési óhajt csiholt ki az értelmiségből, vagy — ellenkezőleg — vágyat arra, hogy nyomorúságunkból kovácsoljunk erényt, felsőbb- rendűségi öntudatot magunknak. A „magyar út”, a „lengyel stílus’-’ és más efféle teóriának álcázott, „meg nem gondolt gondolat”-ok. bizonyítják: a keleteurópai értelmiség egy része nem hajlandó tudomásul venni, hogy az, ami. (Pedig csak így haladhatná meg jelenlegi állapotát.) Akár menekülünk attól, amik vagyunk, akár még jobban beleragadunk, mindenképpen belerokkanunk. Ez a kelet-európai értelmiség speciális pofáncsapottsága. Eörsi István Sülé István: Szlovák kisváros ' L Arcok közelről-kÖRÖSTÁJ Sülé István Valahogy úgy van azzal-Sülé István is, hogy önmaga környezetét, a csabai utcákat, a környező tanyavilágot és a Körös-partot szereti legjobban festeni. Lehet, mert az életének részei ezek, mindennapi találkozások vagy legalábbis sűrű találkozások színhelyei, és emlékeket őri- zők. Miközben nem is békéscsabai, csak több mint harminc éve él itt. A szülőhelye: Orosháza. — Ott, az orosházi gimnáziumban dőlt el, hogy rajztanár leszek, hogy a képzőművészetnek kötelezem el magam egy teljes életre. Kerti Károly, a híres grafikus akkoriban Orosházán tanított. Az ő szakkörébe járni, kiválasztott lenni nála: ajánlólevél volt a pályára. — Alig találni a grafikáid, festményeid között orosházit. Nem jársz haza, vagy kifogytál az emlékekből? — Talán egyik sem. Inkább az, hogy megváltozott a hajdani kedves, hangulatos kisváros. Más lett az arca. Idegen. Egyéniség nélküli. Kétségtelen, néha egészen jó, érdekes házakat is emeltek, szép az új iskola, az Eötvös, de az egész városfejlesztés elfelejtette követni, vagy talán követvé-bővíteni Orosháza évszázadok alatt kialakult arcát. — Megerősítlek: én, a másik orosházi, ugyanezt mondom, és ugyanezt sajnálom. Még akkor is, ha tudom: építeni csak lebontott házak helyén lehet. De nem összevissza!... Erről majd egyszer többet, többekkel, most magadról szólj valamit. Mi készül- készült a műhelyedben? — Három kiállítás. Egy a csabai 1. sz. általános iskolában volt, januártól márciusig pedig két újabbra kaptam meghívást Mezőberénybe és Sarkadra. Hogy milyen képeket viszek? Az elmúlt egy-két év terméseit, de lesznek abban majd egészen újak is, amelyeket még meg sem festettem. — Témáid? — Azt hiszem, kimeríthetet- lenek. Utcák, tanyák, tájak, vízpartok és emberek. Különösen szeretem a telet, a hó tisztasága lenyűgöz, emlékeket ébreszt. A havas táj számomra ünnepélyes, utánozhatatlan. A hangulata, a sugallata első helyen. A hópely- hek megtisztítanak, a havas tanyák hívnak és szeretetet sugároznak. A meghittséget keresem az ablakaik mögött. —Megtalálod? — Nem mindig, de hiszek benne mégis. Az ember arra született, hogy reményei legyenek abban, hogy embernek lenni mégis a legcsodálatosabb. — Szilveszterkor, két észtén-■- dőfordulóján, mire gondoltál? — Ki tudja? De arra bizonyára, hogy a Békéscsabán eltöltött három évtized egy iskolában nagy ajándék. Én nem tanítottam máshol, csak itt. Nem vagyok vándorló típus. És nagyon sok rajzolni-, festenivalóm van. Sass Ervin
