Békés Megyei Népújság, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-26 / 22. szám
ÚkÖRÖSTÁj --------------------------------------------------------------------------- EXKLUZÍV -------------------------------------------------------1991. január 26., szombat----------Q A vadon szava és a törvény A képviselő úrral nem értettük meg egymást. A rendszer- váltásról beszélgettünk, a régi és az új hatalom mozgatórugóinak különbségeiről, politikai cselekedetekről és legfőképpen a törvényről és demokráciáról, amelyek pillanatnyilag személyéhez (is) kötődnek. Ha nem lenne mögöttünk az a néhány százezer — történelmi feljegyzésekből követhető 6-7 ezer esztendő, akkor ennyiben maradhatna a dolog. Ha nem lenne mögöttünk. Sem az anyagi javak, sem a lelkek fölött nem rendelkezvén, a magamfajta tollforgató annyit tehet, hogy saját álláspontját világossá teszi, legalább önmaga számára. Történelmi sorsfordulókkor, a húsosfazék körüli felállás újrarendezésének idején persze az „annyit tehet” sem csekélység, hiszen a fogalmak, értékek és szemetek szinte csak a retorikákban különülnek el, csíphetők ma nyakon. Teljesen magamra hagyatkozva nem próbálkoznék a törvény, a lényegére leegyszerűsített demokrácia megkísérlésével. A szellembirodalom tábornokainak tudását kölcsönkérve azonban a közkatona is bátorkodhat fogalmakról véleményt nyilvánítani. Mielőtt belevágnánk a lapozgatásba, már csak a kiindulási alapot kell elfogadnunk: Az ember az idők során semmit sem változott és a jövőben sem fog! „Buck nem értette e^t a néma feszültséget, és azt sem, hogy miért nyaldossák olyan mohón szájukat. Curly rátámadt ellenfelére, az újból megharapta és félreugrott. Curly újabb rohamát a mellével fogadta, ügyes, tanult mozdulattal, úgyhogy a támadó felbukott. Azután már nem is állt talpra soha többé. A nézőközönség csak erre várt. Vicsorogva és vom'tva egyre szorosabb körben közeledett hozzá, s végül a halálfélelmében szűkölő Curlyt eltemette a bundás testek tömege. Oly gyorsan és oly váratlanul történt mindez, hogy Bucknak földbe gyökerezett a lába. Látta, hogy Spitz kiölti skarlátpiros nyelvét, mint amikor nevetni szokott; és látta, hogy Francois egy fejszét lóbálva a falka közé veti magát. Még három ember sietett oda fütykösökkel, és segítettek szétkérgetni a kutyákat. Nem tartott sokáig az egész. Két perccel azután, hogy Curly elesett, utolsó támadóját is megfutamították. Curly azonban mozdulatlanul és élettelenül feküdt a véres, letaposott hóban, szó szerint darabokra szaggatva, s a füstös képű félvér ott állt mellette, és kegyetlenül szitkozódott. Bucknak sokszor visszatért álmában ez a jelenet, és felsírt tőle. Hát ez a módja. Nincsenek játékszabályok. Ha alulmaradtál, véged van. Jó, majd gondja lesz rá, hogy sohase maradjon alul. Spitz kiöltötte a nyelvét, és tovább nevetett, s ettől a pillanattól fogva Buck elkeseredett, múlhatatlan gyűlöletet érzett iránta... Buck örült, hogy elindultak, s bár a munka nehéz volt, furcsamód nem érezte túlságosan megalázónak. Meglepte a'buzgalom, amely az egész csapatot elfogta, és társairól rá is átragad; de még meglepőbb volt az a változás, amelyen Dave és Sol-leks ment keresztül. Mintha kicserélték volna őket, teljesen átalakultak a hámban. Nyoma sem maradt passzivitásuknak és közönyüknek... Mintha ez volna lényük legfőbb kifejeződése, létük értelme, s az egyetlen dolog, amiben gyönyörűséget találnak. Dave volt a rudas, vagyis a szánhoz legközelebb befogott kutya, előtte Buck következett, azután Sol- leks, a csapat többi tagja libasorban haladt előttük, az élen a vezetővel — ezt a tisztséget Spitz töltötte be.” Szakítsuk meg a történetet és látszólag ugorjunk egy nagyot, hatalmasat. Képzeljük bele magunkat a húszas-harmincas évek Szovjetuniójába, ahol egy Mihail Bulgakov nevezetű orvos A mester és Margarita címmel írt könyvet, amely ötven évig várt a megjelenésre. Nézzük, mit tudunk meg belőle: —Igen, lámpást is gyújtott—hagyta rá Jesua, kissé meglepődve a helytartó tájékozottságán. — Kifaggatott, mi a véleményem az államhatalomról. Ez a kérdés roppantul érdekelte. — És mit mondtál neki? — kérdezte Pilátus. — Vagy most azt fogod válaszolni, hogy elfelejtetted? —És hangjából már reménytelenség csendült ki. —Többek közt azt mondtam neki, hogy minden hatalom erőszakot tesz az embereken, és eljövend az idő, amikor nem lesz sem császár, sem semmiféle más központi hatalom. Az emberiség az igazság és méltányosság birodalmába jut, ahol már semmiféle hatalomra nem lesz szükség. —Tovább! —Tovább nincs—mondta a fogoly. —Ekkor emberek szaladtak be, megkötöztek, és a börtönbe vittek. A titkár erősen figyelt, nehogy egyetlen szót is elszalasszon, s közben gyorsan jegyzett a pergamenre. Pilátus fáradt, fátyolos hangja hirtelen megnőtt, megerősödött: —Nincs, nem volt és nem lesz a földön nagyobb és az embereknek kedvesebb hatalom, mint Tiberius császáré! És a helytartó gyűlölködő tekintettel súrolta a titkárt meg a kísérő katonákat. Majd egyre emeltebb hangon folytatta: —Nem a te dolgod, hogy ítéletet mondjfölötte, te esztelen bűnöző. — Rárivallt a kísérő katonákra: — Takarodjatok innét! — Majd titkárához fordult: —Hagyj magamra a vádlottal, itt államügyek forognak kockán... ...Elsőnek a fogoly szólal meg: —Úgy látom, valami baj lett abból, hogy én ezzel a keriáthi ifjúval elbeszélgettem... szívből sajnálom őt. A helytartó sokatmondóan mosolygott. —Azt hiszem, van a világon valaki, akit jobban sajnálhatnál, mint azt a Keri8th-béli Júdást, s qkinek sókkal rossfiibbéi fordul a sorsa... Nos, te szerinted tehát Marcus, a Patkányölő, a hidegvérű és lelketlen gyilkos, mindazok, akik mint látom—s a prokurátor Jesua véraláfutásos arcára mutatott—, összevertek téged a beszédeidért, Dismas és Gestas, a latrok, akik cimboráikkal négy katonát megöltek, végül Júdás, az aljas áruló... szerinted ezek mind jó emberek? —Igen—felelte a rab. —És eljő az igazság országa? — Eljő, hégemón—felelte határozottan Jesua. — Sos^jön el! — üvöltött fel Pilátus olyan félelmetes erővel, hogy Jesua hátrahőkölt... — Bűnös vagy! Bűnös! Bűnös! Majd halkan megkérdezte: —Jesua Ha-Nocri, hiszel te valamiféle istenekben? —Egy azJsten —felelte Jesua. — Őbenne hiszek. — Akkor imádkozzál hozzá! Imádkozzál! Különben —- s hangja elfúlt—, amúgy sem segít... — Bocsáss el engem, hégemón — kérte a rab váratlanul, és hangjából aggodalom csendült ki. —Látom, hogy meg akarnak ölni. — Azt hiszed, szerencsétlen, hogy a római császár helytartója szabadon bocsájt valakit, aki azt mondotta, amit te mondtál? O, istenek, istenek! Vagy azt képzeled, hogy hajlandó vagyok a helyedbe állni? Én nem értek veled egyet!... „Nap nap után, végtelen napokon át robogott Buck a hámban... Buck éhsége nem ismert határt. Napi fejadagja, másfél font szárított lazac, a fél fogára sem volt elég... Régi finnyássága csakhamar eltűnt... Figyelt, tanult... Azt is megmutatta, hogy erkölcsi érzéke tompul, vagy talán ki is vész belőle: semmi szüksége nem volt rá, csak hátráltatta a létért vívott könyörtelen harcban. Délen persze ahol a szeretet és barátság törvénye uralkodott, méltányolni lehetett a magántulajdont és az egyéni érzéseket; de északon, a fütykös és az agyar törvénye alatt, bolond volt, aki törődött az ilyesmivel, és semmiképp se boldogulhatott, ha tiszteletben tartotta... Az uralomra vágyó ősi vad amúgy is erős volt Buckban, és az úti élet megpróbáltatásai között még erősebbé vált. Nőttön-nőtt, de láthatatlanul. Most, hogy ravasz lett, megtanulta a higgadtságot, az önfegyelmet is. Alkalmazkodnia kellett az új élethez, s ez minden idegszálát lekötötte; még nem érezte magát elemében, s nemhogy kereste volna a harcot, inkább kitért előle, hacsak lehetett... Másrészt azonban Spitz, aki nyilván megérezte Buckban a veszélyes vetélytársat, egyetlen alkalmat sem mulasztott el, hogy kimutassa a foga fehérét. Állandóan bele akart kötni Buckba, és alig várta a harcot, amely nem végződhetik másképp, mint egyikük halálával... El kell dőlnie, hogy kettőjük közül melyik lesz a vezér, az összecsapásnak be kellett következnie. Buck kívánta. Kívánta, mert ilyen volt a természete... Nyíltan fellépett a másik kutya vezérsége ellen. Ha Spitz meg akarta büntetni a lógósokat, Buck megakadályozta, mégpedig ravaszul, céltudatosan... A fegyelem lazulása kihatott a kutyák egymás közti kapcsolataira is. Soha. még ennyit nem veszekedtek és marakodtak, néha olyan volt már a tábor, mint az őrültekháza.” Azt tetszik mondani, hogy mi emberek és nem kutyák vagyunk? Hát persze. Egy kutya képtelen lett volna adott esetben több millió fajtársát legyilkolni, mint ahogyan mi már jónéhányszor megtettük. Pedig a legutóbbi nagy világégés előtt 1932-ben egy Karinthy Frigyes nevű budapesti irodalmár világosan elmagyarázta honfitársainknak, hogy némely fogalom félreértése, rossz értelmezése, bűnös nem ismerete hová sodorja a nemzeteket. Egyoldalú beszélgetés címmel vetette papírra a következőket: Akármelyikkel közületek, fiúk, akik ezt a memorandumot felterjesztettétek a miniszterhez, a numerus clausus szigorítása ügyében. Akármelyikkel, de mondjuk a jogásszal, vagy még inkább a bölcsésztanhallgatóval, ha lehet, És nem a szónokok és pártlapok és politikai megbeszélések nyelvén, hanem a magunkén, azon a régi nyelven, ahogy a könyvek beszélnek — a mi országunk nyelvén, fiúk! ...Hát hogy is volt csak a lecke, kedves kollégám. Nem a római jogra gondolok, illetve nem különlegesen a római jogra, hanem általában azokra a fogalmakra, amik a jog és törvény szellemét abszolút értelemben körülírják — elvont fogalmakra, kollégám, mert ez ám a szép a mi világunkban, hogy minden kor és minden ország és államforma legkonkrétabb, leggyakorlatibb kérdéseiben ezek az absztrakciók teremtenek . örök világosságot a számunkra, hogy eligazodjunk a dolgok változatosságában. Dolgozatodban, amit a miniszterhez beadtál, magad is törvényre hivatkozol, kollégám, jelezve, hogy általánosságban a társadalmi életet csak úgy képzeled lehetségesnek, mint bárki más: törvények keretei között, törvények szabályai szerint. Halljam hát—mit kell érteni általában a törvény fogalma alatt? Hát bizony olyasfélét, ahogy mondod. Mindnyájunk által elfogadott olyan megállapodást, amit azért tartunk be mindannyian, mert mindannyiunkra vonatkozik, abban az értelemben, hogy... Stop, kollégám, itt meg is állhatunk, a többi meghatározóról majd legközelebb. Látom, ismered a törvény fogalmának legfontosabb feltételét. Ismered, s ha tehát hivatkoztál rá, nyilván el is ismered— egyszóval nem tartod magad anarchistának, nihilistának, világfelforgatónak... jó, ió, ne szólj közbe, tudom, éppen ellenkezően. No és mit szólnál hozzá, ha én most puszta dialektikával bebizonyítanám neked, hogy aminek hatása alatt felterjesztésed megszületett, a leganarchistább és nihilistább sugallatból származik és szinte példátlan a világ történetében, hogy ezt a szellemet az ifjúság képviselje? Miért éppen az ifjúság ?—kérded csodálkozva. Azért, mert az ifjúság csaknem minden korban, nemcsak az úgynevezett felvilágosultság századaiban, a szabadság eszméjét képviselte. Márpedig törvény és szabadság — ez a két szó egy és ugyanazt jelenti. Nagyon korlátolt ember az, aki nem veszi észre, hogy a törvény, éppen mert általános, nem korlátot, hanem a korlátok eltakarítását jelenti. Avagy nem jelentkezett minden szabadságmozgalom, minden forradalmi gondolat pontokba foglalt törvényekkel, amelyeknek érvényesülését követelte? S a legfőbb követelés mindig így hangzott: mindenki számára! Mert ez a szabadság lényege és tengelye, semmi más —egyenlőség a törvény előtt! Hogy legyen valami, egy fix pont, egy megbízható sziget, minden ember számára, a dolgok és tünetek pokoli kavargásában, e világi életben, ahol semmi se biztos, a természet szörnyű rablógazdaságában, a Végzet karmai közt, melyek nem ismernek igazságot, méltánylást, megértést — hogy legyen egy talpalatnyi hely, ahol mindenki megvetheti a lábát, szent hely, intéger terület, Vénusz temploma: ember alkotta Törvény! Nem a felhők közt való csapongást — ezt a picinyke szigetet értették alatta a szabadság hősei és vértanúi—ennek a kicsiny területnek, ahol mindig csak egy ember fér el, de bárkinek joga van igénybe venni, ennek az archimedesi pontnak és megfordított Achilles-saroknak (mert egész testünk sérthető, csak az az egy sérthetetlen) birtokáért és védelmében és biztosítása érdekében folyt el annyi vér és könny harctereken és börtönökben és vérpadokon — mert nincs ennél fontosabb, mert cselekdett valamit az emberi kultúra történetében, ezért történt, és minden, ami remény még fűzhet a jövőhöz, ezt kell, hogy igazolja, valóra váltsa — ez az eljövendő istenországa: egyenlő elbírálás a törvény előtt. Miről beszélsz, kollégám, az istenért? Zsidókról? Keresztényekről? Hogy tartozik ez ide? Mi köze ehhez a zsidóknak és keresztényeknek? Gazdagoknak és szegényeknek? Gyöngéknek és erőseknek? És mi köze bárminek, ami dolga még embernek ezenkívül egymással adódhat? Mit gondolsz, ama keresztények, akik annak idején a zsidók emancipációját kiharcolták, jobban szerették a zsidókat nálad? Vagy jobban szerette Lincoln Abrahám a néger rabszolgákat testvéreinél, akiknek életét tette kockára... És mi köze volt Zolának Dreyfushoz? Nem zsidókról van *:.zó és rom négerekről. A törvény szentsége: ez itt a tét, kedves kollégám. S aki a törvényfogalom sarkalatos pontját, az egyenlő elbírálást támadja, az emberi szabadság eszméjét csúfolta meg—nem ártott vele zsidónak, nem használt kereszténynek, az élet reményeit tette egy fokkal sötétebbé, az életét, amire neked, fiatalnak, jobban kell vigyáznod, mert nagyobb adagod van még hátra belőle. (Pesti Napló) Mit lehet Karinthy-hoz még hozzátenni az értelem nevében, mielőtt tovább pörgetnénk a vadon történéseit? Talán csak ezt: Hiszen akkor az is teljesen mindegy, hogy valaki kisgazda, MDF-es, MSZP-s, szoedemes, Fideszes, SZDSZ-es, kereszténydemokrata, vagy „volt" kommunista!... „Buck egy szempillantás alatt megértette. Ütött az óra. Nem babra megy a játék: életre-halálra... Spitz sértetlen volt még. Buck pedig számos sebből vérzett... de volt egy tulajdonsága, mely bizonyította, hogy nagy dolgokra termett — volt képzelőtehetsége. Ösztönével harcolt, de az eszével is tudott harcolni. Megint rohamra indult, mintha megint a vállba harapás régi fogásával próbálkozna, de az utolsó pillanatban lelapult a hóba, és előrevetette magát. Fogai rácsapódtak Spitz bal mellső lábára. Hallatszott a csont roppanása... Most már látszott, hogy nincs remény. Buck könyörtelen volt. Szelídebb égtájról való a kegyelem... Buck ott állt mellette, és nézte — Buck, a győztes bajnok, az uralomra vágyó ősi vad, aki elejtette áldozatát; gyilkolt, és örömet talált a gyilkolásban... A csapat összefüggő vonalban, befogva állt a szán előtt, útra készen. Csak egy hely volt üres Buck számára, a vezérkutya helye... A csapat szelleme azonnal megjavult. Visszatért a régi összetartás, és kutyák megint egységesen, összeforrottan futottak a szánnal.” És még mindig van egy idevágó gondolatsor az emberről, amely feltétlenül megemlítendő, mégpedig Veres Péter Ember és írás című tanulmányából a következő: Mert a politikus nagy alkotása, ha sokára is, de elvész az idő ben. Elemei szétszóródva megvannak ugyan a történelmi valóságban, de az egy ember építményéből sokára, csak a hír marad, mint Nagy Sándor után a „világbíró’’ jelző. A művész már tovább él, müvének hatóereje, ha megmarad: időben végtelen, de térben korlátozott. A tudós munkája maradandóbb, de annyira szétoldódik a technikai fejlődésben, hogy sok időre minden személyhezkö- töttség megszűnik. Még emlegetik a neveket, de ezek már csak fogalmakat jelentenek, és semmi melegséget nem idéznek az emberekben. Még a próféta munkája is elvész, pedig az egyenesen az örökkévalóság igényével lép fel. Sokára csak a nevek maradnak, de az eszmei hatás elpárolog. A hindu, a perzsa, a zsidó vallások elvesznek vagy átalakulnak az időben, de a Védák néhány szép sora, Li Tai-po versei, Dzsámi Jusszufés Zulejkája s a Biblia példázatai fennmaradnak, amíg ember lesz a földön. Az egyik országból, vallásból, nemzetből átmennek a másikba, mert örök emberi tartalmat fejeznek ki. A politikai „igazság" múlandó, a dogmatikus vallási „igazság” múlandó, a tudományos „igazság” változó, csak a „szépség-igazság” örök. Nem az a szépség, amely helyhez, időhöz kötött, s amely nem is annyira szépséget, mint „új" -ságot, „érdekes” -séget fejez ki, hanem az a szépség, amely minden részigazság, részszépség fölött minden ember alapélményét jelenti, s amelyben összesűrítve benne vannak a politikai, vallásos és tudományos eszmékből is azok az igazságok, amelyek általános emberi tartalmat fejeznek ki. Annak a kínai versnek a szépségét, amely a császárt a mezőn porladó szétszórt katonacsontokra figyelmezteti, abban az örök emberi igazságbdk találjuk, amely az élet egyszeriségét, drágaságát jelenti, mert ez minden ember igazsága. De ez az igazság csak a szépségben nyert értéket, mert a szétszórt katonacsontok képe az igazságot pár szóba s egy képbe sűrítve idézi fel örök időkre. S ez a kép mindjárt örök hangulatot, a múlandó emberi hadakozások hiábavalóságának bölcs keserűségét is felidézi bennünk. * * * Törvényről, demokráciáról, az új hatalomról való viszonyulásról vitatkoztunk á képviselő úrral, de nem értettük meg egymást. Pedig a napnál világosabb a dolog, ha nem a mindig újjászületni képes farkasok törvényét kívánjuk — meglehet, teljesen más szándékoktól vezérelve — az emberekre rákényszeríteni. A könyvekből lapozgatott Lovász Sándor
