Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-06 / 286. szám

1990. december 6., csütörtök HgHiWETíW Az együvé tartozás, a megbékélés jegyében Karácsonyi misekoncert Békéscsabán — Elképzeltem egy kará­csonyi koncertet, amely egy­aránt szólna minden feleke­zetűnek és felekezeten kívü­linek — mondta még októ­berben Paulik László, a me­gyei művelődési központ munkatársa, aki maga is ze­nész. — Ha létrejöhetne rz előadás, zilált világunkban talán ráhangolná az embe­reket a szeretet ünnepére, a megbékélésre. Azóta már készülnek a koncertre invitáló szórólapok és hamarosan az utcára ke­rülnek Baji Miklós Zoltán festőművész plakátjai is. — Ahová elmentem, min­denütt segítőkészen fogad­tak — folytatja a történetet immár december első nap­jaiban Paulik László. — A sportcsarnokban, december 21-én rendezendő nagyszabá­sú hangversenyhez támoga­tásukról biztosítottak békés­csabai szervezetek, vállala­tok. Zenész barátaim, irme- rőseim közül, akikkel beszél­tem, mind egyetértettek a koncerttel. Mikor meghal­lották, hogy a bevételt a kispénzű nyugdíjasok meg­ajándékozására fordítjuk, fel sem merült bennük, hogy tiszteletdíjat kérjenek. Eb­ben a pénzcemtrikus világ­ban igazán jó tapasztalni, hogy minden közreműködő, legyen az technikus, vagy muzsikus, átérzi: munkájá­val ajándékozni fog. Ügy látszik, manapság is létezhet még ilyesmi... Mivel a hangverseny jótékonysági célt szolgál, azt gondoltuk, hogy a közönség soraiban helyet foglaló nyugdíjasok­nak és a hat éven aluli gye­rekeknek nem kötelező a jegyváltás, de ha van miből és akarnak adni, szívesen fogadjuk tőlük is. Rendhagyó lesz a koncert: a műsorban elhangzik népi, egyházi karácsonyi ének, dzsessz, rock, vers, szerepel benne néptánc, és minde­nekelőtt Bárdos Lajos misé­je. A zenefolyam vezérfonala ez a mű, melynek tételeihez (Kyrie, Glória. Crédo, Sánc- tus, Benedictus és Agnus Dei) csatlakoznak a külön­féle stílusirányzatokat képvi­selő zenekarok karácsonyi hangvételű dalaikkal. A ren­dezők elképzelései szerint közös himnikus énekkel fe­jeződik be a hangverseny. Különös repertoár, melyben mindenféle muzsika egymás mellett kap helyet .. Rendszerint minden zenész esküszik arra, amit csinál — mondja Paulik László —, nincsenek sokan, akik elis­merik : maga a zene a fon­tos. Ha az jó és jól szólal­tatják meg, minden hallga­tónak örömet kell okozzon. Együvé tartozás lélekben, zenében — vajon, -sikerül-e karácsony előtt, ezen a kon­certen közönségnek és köz­reműködőknek? A békéscsa­bai Bartók Béla Vegyeskar, a Balassi Táncegyüttes, a Békés Banda, a Dobókocka, a Jazz Mine, a Kommandó, a Szilánkok, Banner Zoltán, Kovácsné Timkó Éva és Pau­lik László mindeneseire ün­nepre készülnek. Sz. M. Sikerkönyvek Nagy szenzáció volt, ami­kor néhány éve egy fiatal­ember kanalakat, különböző fémtárgyakat megsimogatott, és azok engedelmesen meg­hajoltak. A hír bejárta a vi­lágsajtót, és alaposan meg­osztotta a közvéleményt. Az egyik tábor mereven eluta­sította, ostobaságnak nevez­te az eseményt, a másik tá­bort viszont izgatta, nyugta­lanította az, ami történt. De mi történt valójában? Egyértelmű válasz mind­máig nincs. A kutatók kö­zött szerencsére akadtak olyan érzékenyek, vállalko- zókedvűek és főleg bátrak, akik vállalták a kiközösítés, a szakmai hitelvesztés veszé­lyét, és igyekeztek utánanéz­ni a titoknak. Hogyan tud valaki pará­zson sétálni, anélkül, hogy megégetné magát? Mi az asz­taltáncol tatás megfejtése? Milyen hang- és hőjelensé­gekkel párosul a tárgyak mozgása? Mi az oka a tár­gyak eltűnésének, felbukka­násának? Titokzatos erők tu. dnmánya? című könyvükben Dús Magdolna matematikus és Egely György fizikus . a parajelenségeket nem szélhá­mosságként kezelik, hanem a tudomány módszereivel vizsgálják, és így próbálnak magyarázatokat, válaszokat adni, tapasztalatok és bizo­nyítékok között összefüggé­seket találni — ez kutatá­suk hajtóereje. Mindenképp a szerzők érdeme, hogy nem vádaskodnak, nem panasz­kodnak a gyakori értetlen­ség miatt; inkább elnézőek olyan tudósokkal szemben, akik lekezelik a parajelensé- geket azzal a megállapítás­sal, hogy nem illenek bele a természetről elfogadott .je­lenlegi képbe. A Háttér Lap- és Könyv­kiadónál megjelent kötet nemcsak azoknak az olvasók­nak lehet érdekes, akik kü­lönleges képességekkel, vagy parajelenségekkel kapcsola­tos élményekkel rendelkez­nek, hanem mindenkinek, aki szívesen kalandozik ti­tokzatos, ismeretlen terüle­teken — olvasmányok segít­ségével. N. K. A Kommandó egry nyári koncerten Fotó: veres? Erzsi Kopjafaállítás és -szentelés december 9-én Megtalálták Erkel Sándorné Szabó Róza sírját Kiss Elemérnek, a békés­csabai honismereti kör tag­jának írását juttatta el szer­kesztőségünkbe a gyulai Er­kel Ferenc Társaság. Olva­sónk sorait az alábbiakban közöljük: „Szabó Róza francia szár­mazású grófkisasszony Erkel Sándor karmester felesége volt, 1846. augusztus 12-én Szabadkígyóson született és 1922. december 9-ón Békés­csabán halt meg. Szabó Ró­za, a nagy tehetségű mű­vésznő és primadonna, férje halála után sokat nélkülö­zött, nyomorgott. Krisztina nevű húga temettette el. Sajnos, sírját elhanyagolták, ismeretlenné és jeltelenné vált. Az Erkel Ferenc Tár­saság augusztusi felhívása nyomán indultam a békés­csabai Ligeti temetőbe, ahol minden fejfát megnéztem, de Szabó Róza sírját nem találtam. Eszembe jutott, hogy körülbelül két évvel ez­előtt rokon sírját keresve találtam egy majdnem léc­ből készült fejfát, melyen alig lehetett elolvasni az Er­kel nevet. A fele le volt tör­ve. Rájöttem, ez Szabó Ró­za sírja, férje nevén temet­ték el. A temetőből egyene­sen az Erkel Társaság tit­kárához, D. Nagy Andráshoz utaztam Gyulára, aki intéz­kedett a sírszentelésről és a kopjafaóilításról. A kato­likus szertartás szerinti gyászünnepség december 9- én, vasárnap 14 órakor lesz. Kérjük, akiik elolvassák e sorokat, kegyeletből helyez­zenek el egy szál virágot a síron. Szabó Róza művésznő megérdemli.” „fl nép csak a népet ismerje urának” Szerkesztőségi szobám falán egy koszo­rú. A babér vékony nemzetiszín szalaggal átfonva, a díszes piros-fehér-zöld két ágán felirat: „Köröstáj Baráti Kör, 1989. már­cius 15.” Szemben az íróasztalommal, hogy mindig lássam, habár csukott szem­mel is látom és tudom, hogy ott van. Mert nemcsak ott van, a megfoghatatlanban: a gondolataimban is ott van. És emlékeztet. 1848. március 15-re, 1849. október 6-ra. És mindenre, ami a két dátum között tör­tént, ami megesett Magyarországon, mert felzúgott a „Talpra magyar!”, mert egy nép azt érezte, azt mondta: elég! Talán mert két hónap telt el október 6-a óta, és 141 év és 2 hónap Arad óta, ezen a tegnapi napon az a koszorú nem hagyott nyugodni, nem engedte, hogy más­ról írjak. Tegnap az a koszorú megszólalt. Nem volt szemrehányó, és nem volt kihí­vó sem, csak egyszerűen volt. Szemben a falon és önmagában hordozta történel­münk legtöbbszöri lényegét: a vulkanikus kitöréseket és a csalódott tragédiákat. Mert nekünk igazi győzelmünk talán egy­szer sem volt, és most önmagunk legyő­zésére, a bennünk tusakodó rossz legyő­zésére gondolok, arra, hogy .a nagy nem­zeti összeborulások után miért is törvény- szerű itt a nagy nemzeti széthúzás. Az a koszorú, ott szemben az íróaszta­lommal, több hónapig esőben, szélben, ká­nikulában hirdette a gyulai Czégény-há- zon, hogy Knézich Károly tábornok, a pár héttel utána aradi mártír a ház ven­dége volt, az a Knézich, aki a kardját összetörte, de nejn adta át a lefegyverző orosz tisztnek. Hirdette a koszorú, hogy a hősök és mártírok emléke el nem mú­lik, egy nemzet őrzi azokat. De eszembe juttatja azt is, hogy akkor, 1989 márciusá­ban Leiningen-Westerburg Károly gróf, tábornok koszorúját letépték az emlék­tábla alól, hogy Kiss Ernő koszorújáról a nemzetiszín szalagokat cibálta ki valaki, akinek az egész (vigasztaljuk magunkat), feltehető, csak borgőzös hecc volt. Vagy ki tudja? Lám, lám, a jobbik feltételezést máris nem hiszem, vagy nem egészen hi­szem. Ott van bennem a kétely, hogy a szalagokat tépő kezeket nem a „borgőz” irányította, hanem az „agygőz”, a gyűlöl­ködés, és ami még ennél is rosszabb: a butaság. Vagy ön nem így látja, kedves olvasóm? Vagy azt veti ellen, hogy közbiztonságunk züllése már akkor nyilvánvaló volt? S ha látta is valaki „a tettest”, szólni sem mert? Nem szeretném bepiszkítani ezt a ko­szorút és a belőle induló emlékeket, a csöndes meditációt azzal, hogy közbizton­ságunk mélységeit említem: ehhez sem­mi szükség újságírói segédletre. A gondo­latok és sugallatok megfogalmazására azonban, amiről ez a koszorú beszél, igen: ahogyan Petőfit hívja, meg Kos­suthot és nemcsak Knézich Károlyt, ha­nem a gyilkosokat is: Haynaut és a bécsi kamarillát; elmondani (úgy vélem) köte­lesség. Józanságra is int, ugyanakkor. Arra is, hogy nem elég a hatalom, a hatalmat gya­korolni is tudni kell. Hogy nem elég az ellenvetés, a dac, a gyűlölködés, tudni kell „érte haragudni, nem ellene” is. Hogy ez a harag azért formálódjon szavakká, tettekké, hogy aláhúzza, kiteljesítse, vé­rünkké tegye a Németh László-i gondola­tot: ha a lehetőségeid alatt teljesítesz, nem vagy becsületes ember. Ugye, tisztelt olvasóm, mennyit változna a helyzet, ha „törvényerőre” emelkedhetne ez a gondo­lat? Hányán sunynának félre-hátrább a sorban, a nagyhangúak és az érdeklova­gok? Az első hó olvadoz a háztetőkön. A hó nekem gyermekkorom óta a csodák cso­dája. A hóesésben mintha szánkócsengők csilingelősét hallanám, pedig nincsenek már szánkók és a csengettyűszó is ritka. Az olvadozó hó cseppjei kopognak az ab­lakom párkányán, ott van közel az ab­lakhoz a koszorú, melyet megadatott, hogy tavaly március 15-én a Knézich Károly emléktáblájára helyezhettem. Aztán hoz­zám került, mint múzeumi tárgy, mint egy a néhány közül, melyet nem -pusztítottak el vandál kezek és buta akaratok. Ez a koszorú nem várt évfordulót, ün­nepi alkalmat, megszólalt. Petőfi nyelvé- vel-versével is: „Szörnyű idő, szörnyű idő! S a szörnyűség mindegyre nő ...” Tényleg képtelenség, hogy egy országért? Képte­lenség, hogy a múlt századi reformkorból, a. költő Erdélyi Jánosnak van igaza: „Hát legyen a nemzet / Gazdája magának, j A nép csak a népet / Ismerje urának”? Arad után 141 évvel és két hónappal még előttünk a lehetőség. Sass Ervin Muzeális fegyverek importja Spanyolországból A magyarországi Interspektrum Kft. nagy mennyiségű 16-, szúró- és vágófegyvert vásárolt a spanyolországi Denix fegyvergyártó cégtől és megkezdte forgalmazásukat. De — még mielőtt bárkiben rossz érzések támadnának — az igaz­sághoz ez is hozzá tartozik, hogy ezek a fegyverek csak la­kásdísznek valók. Ennek ellenére — és a biztonság kedvéért —, a nagyon szép kidolgozású középkori pisztolyok, kardok, puskák, számszeríjak stb. másolatait az árusítás megkezdé­se előtt a BM fegyverszakértőjével is véleményeztették. MTI-fotó — H. Szabó Sándor 0 tüntetés oka: Hz oktatás tarthatatlan helyzete... Történelmünkben nincs példa arra, hogy a pedagó­gusok a közoktatás tartha­tatlan helyzete miatt az ut­cára vonultaik volna. Most azonban erre készülnek. Az okokról Szöllősi Istvánnét, a Pedagógusok Szakszervezeté­nek főtitkárát kérdeztük: — A kényszer viszi kd az utcára a pedagógusokat. Bu­dapesten a Lánchíd budai lábától, a 0 kilométertől in­dulunk, ezzel is szimbolizál­va az Oktatás helyzetét. Vi­dékről különbuszok hozzák majd a kollégákat. S azért épp december 10-én, mert a tervek szerint ekkor tár­gyalja a Parlament a jövő évi költségvetést. Bízunk a honatyák józan belátásában, hogy nem hagyják teljesen tönkretenni a közoktatást. — Ilyen súlyos a helyzet? — Katasztrofális. Már most sincs elég pénz az óvo­dák és az iskolák fenntartá­sára. Erre az esztendőre ugyanis egyetlen fillért sem kaptak az oktatási intézmé­nyek az infláció ellensúlyo­zására. Naponta érkeznek a segítséget kérő levelek. Az 1990-es költségvetés készíté­sekor a települések 65%-a forráshiánnyal küzdött. Csak számolni kellett és kiderült, az a kevés pénz az év dere­kára elfogy. Még egy ilyen évet nem bír ki a magyar közoktatás.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents