Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
NÉPÚJSÁG 1990. december 23., vasárnap Karácsonykor mindig együtt megjött a Józsi Belgiumból! ...gyertek, Az emléktöredékek végtére is nagyon leegysze- rűsíthetők. Még a nagy időkről is. Vagy inkább azok kezdetéről. Itt van például az első, amiről később a lehető legkézenfekvőbb sablonnal csak azt mondjuk; az a bizonyos első. a meghatározó... 1974 őszét jegyzi a naptár, a Fáy utcában szeptember 4-én, szerdán pedig zuhog az eső. Amitől Várady persze még rongyosra bombázná Tóth Marci kapuját, de semmi sem sikerül neki. Szokott az úgy lenni. A szerencse az élet íratlan szabályai szerint a kicsit segíti. Ezúttal nem borul fel az őstörvény. A fővárosban bemutatkozó Békéscsaba csapatából a 2—1-es győzelem tiszteletére Németh Lajos kapaszkodik ugyan Szepesi György mikrofonálllványába — hol van akkor még Balilla sípja —, de e sorok írója azt is tudja, eredetileg egy vékonydongájú. szőke, 8- assal játszó legényt is kerestünk a meccs után, aki úgy terelte-szelídítette a labdát, mint kevesen magyar pályán e2ideig. Pedig még csak egyet tudtunk róla akkor, hogy pár hete, apja azzal engedte el a városba a gáva- vencsellői nagygyep széléről (akkoriban még inkább így hívták a szabolcsi falut), hogy meghagyta az áldott emlékű Baboícsay Györgynek: „én ném bánom, ha a fiamból nem suszter, hanem futballista lesz, de ember maradjon, mert különben visszaviszem Csabáról.” Bizonyos intelmek az embernek megfelelő időben jönnek. Pásztor Jóska nem idegenkedett ugyan a háromlábú széktől és a csiriz-szagtól sem. de utólag . is bevallja, hogy szűk hat év múltán azért szívesebben parolázott Petével a Népstadionban a Himnusz előtt. Akkor ugyan még remegett egy kissé a lába. és nagyokat nyelt, amint kipislogott a tömegre, de lehet, hogv ez külön jól jött. Elképzelhető, hogy pár hét múltán éppen ezért rúgja a kelt tésztányira is hiába nyúló Daszajev hálójába azt az éktelen nagy gólt szabadrúgásból a jobb felsőbe, a Keleti pályaudvar felőli kapuba. Ne feledjük, Nyilasi és táncoló Törő mellől... Csak, ugye, minden felejthető, mert pechére, Blohinék 4—1- re elkentek bennünket, így aztán a nemsokára következő vb-sorsolás után még láthattuk a Telesportban ezt a gólt, ám aztán lletörölték még a gólösszefoglalót is. Jóska ettől persze, nyolc válogatottsággal). immár másfél éves ppofi múlttal a háta mögött, még nagyon is boldogan áll a lakótelep zsibongója előtt. Ha lennének gyerekek, a kapunak is remekbe szabott szőnyegporoló körül, biztosan mondogatnák egymásnak: ...gyertek, hazajött a Józsi Belgiumból!" Helyettük mondjuk hát; hiába, azért a jó hír ills terjed még napjainkban... Józsi pedig önkéntelenül is felnéz a közelben épülő vegyesbolt tetejére, és — biz’ isten nagyon mérgesen —azt mondja: „öregem ,ha én ilyen görbe sort raknék cserépből a nyeregre, az első nap elzavart volna a mester." Ezen jót nevetünk, bár, ki tudja, nem is olyan nevetséges ez mostanában már. Azért, akárhogy is van, mégiscsak úgy nézek rá, hogy sejtheti a máris lecsapó kérdést; — Atyaisten, Jóska! Hát Te nem futballozni mentél Belgiumba? — Dehogynem — nyugtat meg —, de nem olyan egyszerű esz, s különben is, beszélgessünk odafent, legalább megkínállak egy kis Amarettóval, ilyenkor disznóvágás előtt nemcsak a vegykó eshet jól. Míg előkeresi a puccos, metszett poharakat, még kicsinyke jelzőpont tűnik föl a Pásztor-dossziéból, egy hatalmas vázaszoborféle Fási Ádám étterem-tulajdonos neve díszeleg rajta, no meg az, hogy a honi futball egyik nagyszerű, még Simonyi Imre költő által is számon tartott tehetsége (Vigyázat! A kortárs líra jelese csupán Göröcs Titit illette hasonló jelzőkel...) 350. NB I-es meccsén kapta, és nagy becsben tartja, akár a Népsport Kupát, ami mégiscsak az év labdarúgójának dukál. — Józsi, bocsássa meg a világ, de főleg Te magad, azért nem sokan tudják, Torhoutot hol tette le a teremtő? — Nem mondom, nem ott diktálják Európa futballját, de eközben se felejtsd el, hogy a második félidőnket mindig egyenesben közvetíti a rádió, legalább négy helyi napilap toborozza hétközben a meccsünkre a közönséget, igaz, pechünkre, nem mi a Koninklijke Spontkring, hanem a másik negyedosztályú gárda, a VK népszerűbb a városban, nekik rendre van ötszáz szurkolójuk. Nekünk többnyire csak száz, ők viszont vidéken.is ott vannak! Torhout egyébként mindösz- sze' 25 ezer lakost számlál, elég közel van Ostendehez, tudod, ott lehet hajóra szállni Angliába. — Most mégis annak illik következnie egy klasszikus, szabadság alatti beszélgetés alkalmából, hogy miként sikerült az ősz? — Tavalyelőtt Svájcban már belekóstoltam a kinti életbe, de ott rendkívül zárkózott emberek laknak, barátkozni szinte lehetetlen. Sokat unatkoztam, rengeteg szabadidőm volt, Zsuzsi, a feleségem sem lehetett mindig melletem. Itt minden más, sokkal jobban érezzük magunkat, a feleségem egy görög éttéremben dolgozik, megbecsülik. Ami a csapatot illeti, mi ugyan nem szerepelünk a reflektorfényben, én már nem is kívánhatom. hiszen harminchét leszek márciusban, de merem állítani, hogy a Koninklijke erőnlétben például felveszi a versenyt a magyar élmezőnnyel. Iszonyú a hajtás, valamiért mindenki foggal- körömmel küzd. Mi a feljutásért, amiből ugyan most már aligha lesz valami, de egy ideje jó passzban vagyunk. Sajnos, ősszel három edzőnk is volt, először Kű Lajos, akinek révén én is kikerültem, de ő már a bajnoki nyitányt sem érte meg ... Aztán egy szakmailag végtelen gyenge valaki került hozzánk. Képzelheted, jobbszélsőt játszatott velem, néha kétszer nem találkoztam a labdával esküszöm, szégyelltem magam. A fiúk ugyanis náluk megfogadják, hogy ember-ember ellen küzd1, a 11 srácot az égvilágon semmi nem érdekli, csak az, hogy a rábízott embert „tartsa” bármi áron. Ezeket a srácokat így aztán még az sem zavarja, ha közben egy másik csatár mellettük röhögve gólt lő... Szóval ilyen szempontból nemköny- nyű, de mióta a Brüsszelből odaszerződött, ismert edzőnek számító, civilben tűzoltóparancsnok Rotty Roland ül a kispadon. feljöttünk a hatodik helyre, ami nem akármi, főként, hogy a VK csupán 13. ... Már becenevem is van, Jos. Most már szervező vagyok, igyekszem Kun Lajost helyzetbe hozni, mert hogy együtt játszunk, sőt, együtt is dolgozunk. — Szóval, most visszakanyarodhatunk a tetőfedéshez. — Pontosan. És, az vesse rám az első követ, akinek ezt szégyellnie kellene. Ezt komolyan mondom, igazán nem akarom viccesre venni a dolgot, ... hidd el1! Különben én tisztességes futball- fizetést is kapok a klubtól, korrektségben nem ismer pardont Rudy Vanneste, aki legfőbb mecénásunk, Belgium állítólag egyik ismert vállóperes ügyvédje, szerintem többszörös milliomos. Ám nemcsak ügyfeléit szereti, végtelen odaadással dolgozik a pályán is, ő rakja ld a reklámtáblákat a meccs előtt, és szedi a jegyet a kapuban. Ugye, hihetetlennek tűnik, amit mondok? — Hát... — Pedig, nem hiszem, hogy csodákról beszélek. Benne van ebben az is, hogy Belgiumban nyolc bajnoki osztályt tartanak számon — mi tehát a negyedik vonalban nem számítunk annyira járásinak, mint első hallásra sejthető —, mindenesetre edzésről gyereket soha, sehol nem küldenek el, mert meg akarják tartani a sport barátjának, akiből; ha Van Basten, vagy Gerets nem is lesz, de a játékot „másképpen” figyelő szurkoló egészen biztosan, vagy éppenséggel majdani támogatóként hasznára lehet az ország sportkulltúrájának. Ragadjuk meg az alkalmat és mondjuk el másoknak is itthon mindezt. Különben pedig, lassan jó lesz befejezni a beszélgetést is, a csabai ex- játékmestert délre várják ebéddel. Meg aztán, meg kell beszélni azt is, mikor indulnak haza, Vencsellőre, az ünnep előtti, hagyományos disznótorra. Hogy friss hurka, kolbász is legyen az asztalon hét végére. Mint ahogy az is tiszteletben tartott hagyomány: o Pásztor család a karácsonyt mindig együtt tölti. F. I. lávor Péter: Egy fényes aranymedál suti bácsi, a kék-fehérek mindig jókedélyű mestere bele volt habarodva a piMangóúszásiba. Mindig azt hangoztatta: „Ennél látványosabb és harmonikusabb mozgás nem létezik.” Az utóbbi hónapokban pedig különösen boldog volt, szinte be lehetett volna meszel- tetni vele az eget. Érthető, ugyanis két olyan tanítványt halászott ki, akik évek óta töretlenül fejlődtek. A hazai bajnokságot megelőzőén minden utánpótlásviadalt megnyertek. Hol Robi, hol pedig Gábor állhatott föl a dobogó tetejére az ifjúságiak között. Egymást űzte, hajtotta a két tizenéves titán, s nemcsak a versenyeken, hanem az edzéseken is szinte széttépték a vizet. „Ez kell!” — mormolt orra alatt az edző, minden tréninget .követően, s gondoskodó szemekkel követte tanítványai minden rezdülését. Más egyesületek szakemberei irigykedve figyelték az úszók fejlődését, s fohászkodva sóhajtottak: „Miért nem én találtam két ilyen gyémántot?” Egy dologban azonban mindenki megegyezett: hosszú évekre megoldódhat a kiöregedőfélben lévő Európa-rekorder pótlása, ha ez a két tizenéves továbbra is ilyen ütemben fejlődik. Igaz, Gurigát, a kontinens legjobbját még soha nem győzték le. Közben keményen dolgozott a két fiú. A kora reggel már a medencében találta őket, nyolctól az iskolapadban ültek, majd a sebtiben elfogyasztott ebéd és egy kis tanulás után az erősítőtermi kínzó- eszközök következtek. Majd újra a víz, amely már simogatóbb volt, még ha időnként levegőt sem kaptak, olyan rövid pihenőidőkkel küzdötték le a résztávokat. Naponta majd tucat kilométert lapátoltak, szenvedtek, örültek ... A végső megmérettetés, a bajnokság napja gyorsan közeledett. Mindkét fiú egyre inkább formába lendült. De továbbra sem volt különbség köztük az edzéseken. Mindig egyszerre értek a medence falához, egyszerre fordultak, s együtt nyúltak be a célba is. Lesték egymás mozdulatát, s összeszorított foggal küzdöttek, legyőzve a centimétereket, kilométereket. Ha vége volt az edzésnek, együtt indultak a zuhanyozóba. Olykor fél órát álltak a zubogó meleg víz alatt, s minden alkalommal megtárgyalták az aznap sikerrel vagy sikertelenül végzetteket. Nagyon jó barátok voltak. A suliba is egy osztályba jártak, sőt, egymás melllett ültek. Hazafelé is együtt baktattak mindennap. így volt ez a bajnokság előtt négy nappal is. Leesett az első hó, kemény fagy volt. Csúszkáltak a friss, ropogós havon, sporttáskájukkái egyensúlyozva. Hamarosan a gáthoz értek. Leltek egy helyet, ahol mások már fényesre csúszkáltak a gátoldalban egy sávot. Lendület sem kellett, a lejtő vitte a lesifclókat. Gábor fedezte föl elébb: „Gyere, próbáljuk ki!” — harsogta, s meg sem várva a választ, ott termett, leguggolt, s már siklott is. Három másodperc, s a lejtő aljára érit, ahol a cipő orrától fokozatosan fölhalmozódott hótömeg megállította. „Jövök még egyszer” — kiáltotta, miközben érezte, hogy a lefékezést segítő hóbucka megütötte a sípcsontját. De már jött Robi is. ő is egy szemvillanás alatt leért. S ahogy megakadt a végén a hóbuckában, a csendet áttörő nagy reccsenés hallatszott, majd Robi fölüvölitött: „Jaj! Eltörött a lábam!” Megdermedt a levegő. Gábor odaugrott, s látta, hogy Robi jobb lába furcsán áll. Azonnal átvililant az agyán: 04 — mentő! „Maradj! Hívok segítséget” — kiáltotta kétségbeesve, miközben néhány járókelő is megállít. Robiit óvatosan^ a sporttáskából elővarázsolt fürdőköpenyre ültették. Közben Gábor telefonált, s perceken belül jött a mentőautó, az orvos. „Csúnyán elitönt” — mormogta a doktor úr. „Azonnal a kórházba” — mondta, miközben szakavatott kézzel rögzítette Robi törött lábát... Időközben elérkezett a bajnokság napja. Robi talpig gipszben feküdt a fehér ágyban, s a rádiót hallgatta. Egyenesben közvetítették a finálét. Gábor pedig készült. Szomorúan. A délelőtti előfutamok során nem is strapálta nagyon magát, ennek ellenére könnyű, laza úszással másodikként került az Eu- rópa-rékorder mögött a döntőbe. A délutáni finálé előtt is látszott rajta; mintha keresné barátját, Robiit. At * is villant agyán: „Milyen más lenne, ha Robi a hármas pályán, én meg az ötösön közrefognánk Gurigát, és megleckéztetnénk azt a nagyszájút!” De hát ehelyett csendesen, egy pádra feküdve koncentrált. Mígnem eljött a rajt pillanata. Feszülitsség vibrált a levegőben, A publikum is elnémult. Minden szempár a najtkőre föláiló versenyzőkre szegeződött. Többen az esélyeket latolgatták. Leginkább Gurigára tippeltek, mondván az „öreg” rutinból megnyeri a versenyt, miként az utóbbi években mindannyiszor. A start, illetve a fejes után Guriga bukkant ki előbb a vízből, negyed testhossznyi előnnyel. Hiába, a rutin, a nagyobb láberő... De Gábor hamar ledolgozta hátrányát, s a fordulóhoz már egyszerre érkeztek. Guriga lábereje megint erősebbnek bizonyult, az ő feje volt előrébb a forduló utáni első tempót követően. Gábor nem adta föl. Méterről méterre ledolgozta hátrányát, fölnyomult, majd a cél ellőtt néhány karcsapásira már aiz ő feje volt előbb. „Még két tempó” — szorította össze fogát —, „s akár nyerhetek is”. Egy, kettő, s úgy is történt. Óriási csatáiban, az elektromos időmérő céltábláját, a panelt Gábor érte el előbb, s a hazai, legyőzhetetlen, a kontinens csúcstartója csak második illett. Néhány perc múlva a legfényesebb medál ott csillogott Gábor nyakában, aki ki se látszott a gratulálók gyűrűjéből. A lelátóról lesereglő tinik autogramot kértek tőle, a szakemberek a kezét szorongatták, a barátok vállon veregették. Majd . miután elfogytak körűié, elsietett az öltözőbe. Gyorsan magára húzta ruháját, kabátját. Az uszodából kilépve arra a buszra szállít, amely egyenesen a kórházba vitte. Néhány perc múlva ott állít Robi ágya mellett. Egy apró pakkot csúsztatott a fehér takaró szélére, miközben Robi lelkesen gratulált neki. Mosolyogtak mindketten. Aztán kielemezték a bajnokságot, Gábor győzelmét. Egyre jobban belelendülitek. Már szinte szárnyaltak. Gábor vigasztalta: „A nyárra te is legyőzöd Gurigát, azt a nagyszájút!” Aztán Gábor elbúcsúzott. Robi az ajtón kilépő barátja után intett. Majd eszébe jutott a kis csomag. Fölvette a halványkék papírba tekert dobozt, s rögtön kibontotta. Egy fényes aranyérem volt benne ... BÉKÉS MEGYEI NÉPÚJSÁG Politikai napilap. Igazgató főszerkesztő: dr. Serédi János. Főszerkesztő-helyettes: Seleszt Ferenc. Megbízott igazgatóhelyettes: Raáb Sándorné. Kiadja a Békés Megyei Lapkiadó Vállalat. A szerkesztőség és a kiadó címe: Békéscsaba, Munkácsy utca 1. szám. Pf.t 111. 5601. A szerkesztőség telefonszáma: (66) 21-844, főszerkesztő: (66) 21-401, a kiadó telefonszáma: (66) 26-395. Telexszám: 83-312. Telefax: (66) 21-401. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető a hirlapkézbesitő postahivataloknál és a kézbesítőknél. Előfizetési díj egv hónapra 145 forint, egy évre 1740 forint. Készül: a Kncr Nyomda lapüzemében, Békéscsaba, Lenin út 9—21., 561)0. Vezérigazgató: Balog Miklós. ISSN 0133—0055 Kéziratokat, képeket nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.
