Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

NÉPÚJSÁG 199t. december 23., vasárnap o Mit írtak a jaminai tízévesek egy „rendkívüli írásbeli feladatban”? „Örömöt meg boldogságot szeretnék kérni” A boltokban, az áru­házakban fáradhatatlanul kattog a pénztári számoló­gép. Mindenki vásárol, min­denki ajándékozni igyek­szik. Az ünnepi meglepeté­seket persze leginkább a Korcsok Anikó gyerekek várják. Várják azok is, akiknek a szülei megengedhetik a mennyeze­tig érő fenyőfát, a drága ajándékozást, és várják azok is, akiknél a pénztárcák sze­rényebb ünneplésre intenek. Van azonban valami, amit — szerencsére — nem pén­zért mérnek, s ami — ha nincs —, hiába a Világ ösz- 6zes kincse. Ez a szeretet... Az ajándékozásról, a sze­rétéiről, a karácsonyról kér­deztük a Békéscsabai 11. Számú Általános Iskola tíz­éves tanulóit, egy rendkívüli magyarórán, egy rendkívüli írásbeli feladat során. Ti­zennyolcán ültek neki a „nagy feladatnák”, kellő iz­galommal törve a fejüket: mit is válaszoljanak arra, hogy milyen ajándékokat szeretnének néhány nap múlva a fenyőfa alatt látni.i Olvasgatva később a válav szokat, kikerekedett abból a mai gyerekek világa, álmaik, vágyaik, elérni remélt örömeik. A legtöbben pereze valamilyen játékra vágy­nak, de akadnak szép szám­mal, akik ennél (anyagilag is!) jóval komolyabb dolgo­kat szeretnének. Volt, aki videót kért és hozzá filme­ket, többen, mint Vári Gá­bor is, CB-rádiót, hogy „ne keltjén szaladgálni a tesójá- ért, ha kezdődik a mese”; megint mások pedig olyan praktikus ajándékokról áb­rándoztak, mint a varrógép, a horgászfelszerelés, a gör­deszka vagy a bőrfoci. Ket­ten voltak csupán, akik mindössze egy-egy könyvet Péli Ferenc kérték. A válaszok között szerényen húzódott meg Do­mokos Csabi néhány szavas kis mondata: „Örömöt, meg boldogságot szeretnék kér­ni”. Vajon melyik gyerek­nek teljesül a vágya? — Van olyan család, ahol a pénz nem jelent gondot, és természetes a drága aján­dék ... — mondta Botyánsz- ki hászlóné, az osztályfő­nök. Persze nem mindenütt van így, ezért is tettem fel a kérdést, mit kémének még, ami nem kerül pénzbe. Kovács Veronika Néhányan nem értették, mit lehet erre válaszolni, úgy­hogy továbbra is „pénzes” ajándékokról írtak, legfel­jebb szerényebb kiadásban. • De a válaszok zöme mégis megdöbbentő volt. íme né­hány: „Időt kérnék az apu­tól, mert mindig dolgozik” — (Kelemen Éva); „Időt kérnék, mert apa meg anya folyton siet valahová” — (Kovács Veronika); „Szeret­ném megkérni a napot, hogy legyen hosszabb, úgy lenne Vári Gábor apunak, anyunak ideje ját­szani velem” — (Laukó Eri­ka); „Anyukám mindig főz, mosogat és siet. Jó lenne, ha többet játszana velem" — (Hazai Anita); Én azt kér­ném, i hogy anyukámnak, apunak ne kelljen mindig dolgoznia" — (Szilágyi Krisztián); „Szeretetet kér­nék, hogy amikor anya munkából hazaér, ne legyen rosszkedvű és mérges. Min- dig-mindig szeressen" — (Pozsonyi Angelika); „Okos­ságot kérnék, hogy tudjak anyunak segíteni” — (Do­mokos Csaba). A fa alá kerülő ajándé­Szilágyl Krisztián koknak bizony súlyos ára van. A korábbi életszínvo­nallal (és a szomszédok­kal?) lépést tartani akaró szülőknek időt és fáradsá­got nem kímélve kell haj­szolniuk a pénzt, az évek pedig elszállnak, mire rá­döbbenünk, nem is ismerjük gyermekeinket... Csak élünk egymás mellett, de fogalmunk sincs, kicsoda a másik. A karácsony a szeretet, az öröm és a boldogság ünne­pe. Egyetlen gyerek sem volt, aki ezt ne tudta vol­na, amikor megkérdeztem, mi jut eszébe a karácsony­ról. Érdekes azonban, hogy a „Ki szeret téged a legjob­ban?” kérdésre többen nagy­szülőkről vagy dédikről ír­tak. A gyerekek tőlük kap­ják a legtöbb meglepetést, ők kerítenek elő a „föld alól is" ajándékokat, ők varrják meg a köpenyüket. A jaminai iskola negye­dik b osztályosai a leírtak ellenére is szerencsések, hi­szen szinte valamennyien teljes családban ünnepelhe­tik a karácsonyt. Még az a kisfiú is odarajzolt minden családtagot a karácsonyfa mellé, aki csak reményked­ni tud, hogy apa talán visz- szajön közéjük ... kará­csony este. m. M. Fotó: Gál Edit tállóban. Ilyen disznóság, förtelmes igazságtalanság nem volt még az ember élé­tében. A század is tartott egy szomorú ünnepet. Kap­tunk egy mákos kiflit. 1945 Január 1. Szilveszter esté­jén, mikor dörgött megint a Sztálin-orgona, felsóhajtot­tunk. Tudom, mindenkinek az otthona jutott eszébe. És ökölbe szorult a kezünk, hogy miért kéll ennek így lenni. Január 9. Elérkezett az idő, mikor teljesen fölkészüll- ve várjuk azt a pillanatot, hogy meginduljon oszlopunk Németország felé. A tábori csendőrök, századparancsno­kok géppisztolyosan vigyáz­nak ránk. A sorból egy fél méterre se lehet kilépni, mert agyonlövik a bakát. Február 1. Ma reggel el­indultunk Sopronba. A had­apródiskolába megyünk. Ott fognak fertőtleníteni ben­nünket. Február 2. Sopron. Most már bogármentesek va­gyunk. Február 19. Búcsúhely. Ma indultunk él Sopronból és hat kilométerre átléptük a határt, összeszoruilt a szí­vem nekem is. Február 26. Ma találkoz­tam egy békési. Takács ne­vű hadnaggyal. Megállapí­tottuk, hogy bizony nagyon rossz a helyzet. Már a tö­rök is ellenünk van. Egy hó­nap és Németország kaput. Azt hiszem, már nincs idő miniket Norvégiába vinni. Március 4. Berlin. Ma ér­tünk Berlinbe. Nem igaz, hogy a földdel egyenlő. Van­nak lebombázott részek, de van sok ház, amely egészen lakható. Március 5. Ulfborgklrche. Ma már Dániában ébred­tünk. Közel van hozzánk a tenger. Nagy reményeket fű­zünk a halpaprikáshoz. Március 7. Most már any- nyi a szolgálat, amennyi az ember bőre alá fér. Kosz­tunk már javul: hét dl te- jeskávé a reggeli, hét dl báb­gulyás az ebéd, hét dl a . va­csora, vagy öt dkg marga- * rin, vaj, szalámi, gyümölcs­íz, meg minden nap egy fél komisz, amiből nem is kell több. Néhány nap múlva né­met konyha lesz, és még többfélét tudunk majd enni. Egy tojást is kaptunk reg­gelire. Egy pár házból álló kis faluban vagyunk, de itt mindent lehet kapni; tejet, tojást, sajtot, vajat, halat, ruszliit, kolbászt, szalámit, cukrot, csokoládét, süte­ményt, kekszet, baboskávét. Tehát mindent, amit csak a szem megkíván. Mégis azt mondom, jobb volna otthon a békés családi körben, In­kább lemondanék erről ások jóról. Március 9. Ma búcsúzott el tőlünk Zs. K. hadnagy úr, a volt század parancsnok, és még csak nem is sajnálta senki. Március 12. Ma reggel kaptam meg a puskát. Ide írom a számát: 71738. Március 13. Egy jelentés elmulasztása miatt kihallga­tásra rendéit H. szakaszveze­tő. Egy órai gúzsbakötést kaptam, amit le is töltöttem. Nem volt rossz, csak a szé­gyen, ami érintett bennün­ket. Hatan voltunk ott. Na­pirenden van az ilyesmi. Március 15. Meglátogatott bennünket az alezredes úr és májusra ígérte, hogy haza­megyünk fegyverrel a kéz­ben. Március 16. Ma mindenki kapott puskát. Most már jobban el tudnak kapni ben­nünket, érzem is már a sza­got. Március 21. Ma istentisz­telet volt és úrvacsorát is vettem. Nagyon jólesett egy kis lelkigyakorlat. Március 24. Volt vagy négy riadó, mi emlékeztet majd a névnapomra. Délre meget­tem Bandival a tartalék kon- zervemet és elszívtam egy szivart, hogy mégis legyen valami ünnepi. Március 31. Nagyszombat — ez is igazán megvolt, mert berúgott a századpa­rancsnok és ebből kifolyólag a törzs a fogdába került. A legénység meg bevonulás után nem ebédért, hanem fegyélmezőre ment. Ilyen na>- pot még nem éltem. Húsvét. Hiszem az Istent és bízom hozzá, már nem tart sokáig. Nagyon beszél­getik, hogy 15-ére fordul a kocka. Április 5. Már megint ké­szülünk tovább, beljebb Dá­niába. Ha még sokáig tart ez a csavargás, én csinálok valamit magamnak, nem bí­rom már sokáig. Április 10. Rangstrup. Min­denki megkapta a beosztását. Én géppuskás tisztes iskolára vagytok írva. Áprilist 29. Nagyon rossz szemmel néznek ránk a né­metek. Vettünk a szakasz ré­szére egy disznót és nagyon jó ebédünk volt. A helyzet az, hogy a tekintélyünk a németek előtt elveszett, vi­szont a dánok előtt nő. Április 30. Hitler meghalt. Napról napra alakul a hely­zet. Május 5. Övei Jenstab. Be­következett a várva várt vég, állítólag vége van a háború­nak, május 4-éveJ véget ért. Ma már le is adtuk minden fölszerelésünket, és várjuk az angolokat Mindenkinek öröm csillog a szemében, hogy megsegített az Isten. Május 6. Vége a háború­nak, de az angolok nem jön­nek. Tehát mi fogunk most már elindulni hozzájuk. Még pontosan nem tudjuk, hová megyünk. 22. évemet most töltöm be. Május 8. A németeknek el­lenség lettünk, a negyedik századba bele is lőttek. Azt mondják, nekünk is muszáj lesz velük menni a fogoly­táborba. De ők ebből nem esznek. Előző nap kaptunk a németektől száz koronát, azt mondták, költsük ell Ma meg az a helyzet, hogy aki nem tudja leadni, főbe fogja lőni a hadnagy úr. így be kellett fizetni. Én is megvet­tem az életemet száz koro­náért. Május 9. Malerup. Az a tapasztalatom, hogy nagyon jó fogoly úrnak lenni. Nyolc­kor kelünk, ágyban eszünk, azt csinálunk, amit akarunk. Május 14. Megint készü­lünk, délután indulunk to­vább sorsunk felé. Szerin­tem Szibériába. Isten veled., világ! Május 19. Hof Hauberg (Németország). Tíz óra felé érkeztünk meg a fogolytá­borba, amely egy nagy ta- nyta. Két század van elhe­lyezve. mindössze ötszázan vagyunk egy helyen. Pünkösd. Muris fogolytá­bor ez, mert nem vigyáz ránk senkii. De enni sem adnak. Nem tudom, hogy gondolják. Június 5. Még mindig itt savanyodunk. Nem is tudok mást írni, mindig savanyú- káposztát kapunk. Július 16. Abban a remény­ben vagyunk, hogy ez a potsdami konferencia száí- munkra meghozza a megvál­tást. Összeállította: Kiss A. János Gazdagok és szegények karácsonya Ha egyelőre más nem is, de a karácsonyi vásárlások, az ajándékozás új, eddig ismeretlen korlátái rádöbben­tettek bennünket arra, hogy egy új világ küszöbére lép­tünk. Bár ez az ismeretlen jövő sokkal inkább kockáza­tos, mint egyértelmű. Kockázatos »azért, mert hosszú idő óta most először érezte az átlagpolgár, a bérből és fize­tésből élők jelentős része, hogy pénztárcája mennyire szegényes. Talán ezekben a karácsony előtti napokban tudatosult bennünk, mit engedhetünk meg magunknak, és egyáltalán mennyiért. De ugyanakkor azt is láthattuk, hogy egy módosabb réteg számára az elérhetetlennek tű­nő vágyak is elérhetővé váltak. Értékálló ajándékok ta­láltak gazdára, s úgy tűnik, számukra az sem jelentett gondot, ha mindezért a középréteg egész évi jövedelmét kellett kifizetni. Ugyanakkor most beszélünk először nyíltan az oly régóta palástolt szegények karácsonyáról is. Sajnos:, a társadalom egyre számottevőbb része szorul segítségre. A perifériára sodródottak között ma már ta­lálunk olyanokat is, akik akaratukon kívül kerültek ide. Az egyházak, a különböző intézmények szerény lehetősé­geikhez mérten próbálják az ő karácsonyukat is elvisel­hetővé tenni. Azonban bizonyosra vehető, hogy legtöbb­jüknek az egy tál meleg étel, a lélek pillanatnyi örömén kívül aligha adhat muníciót a holnap nehézségeihez. Az ellentmohdások, a bizonytalan jövő miatti szorongó érzések ellenére talán mégis lehet okunk némi remény­re. Mert ha egy országban luxuscikkekre is van számot­tevő vevő, akkor ott igenis létezik egy módosabb polgá­ri réteg, jóllehet, egyelőre csupán a társadalom apró sze­leteként. De miért ne bízhatnánk abban, hogy rövid időn beliül egyre többen zárkózhatnak fel e vagyonosabb ré­teghez. A gazdasági rendszerváltást talán mégiscsak si­kerül oly módon megvalósítani, hogy az a többség szá­mára is jelentsen felemelkedési lehetőséget. Persze tudom, nehéz elfogadni egy olyan társadalmi ni­vellálódást, melynek mozgatórugója nem minden eset­ben a teljesítmény, vagy például a kiváló üzleti érzék. Hiszen egyre többször találjuk magunkat szemben olyan kirívó gazdagodással, amely mögött a korrupció, a jog­talan előny, vagy a korábbi érdek-összefonódások húzód­nak meg. Éppen ezért, legtöbben várunk valamire, és azt hiszem, jogosan. Többek között például egy olyan közteherviselésire, amely nem a régi értelemben vett egyen-lősdit tekinti alapelvnek, hanem az állampolgárok jövedelemviszonyait. Titkon szeretnénk, ha ez a rend­szerváltás mindannyiónktól áldozatvállalást követelne. Az újonnan megválasztott hatalom végre úrrá tudna lenini a gazdasági káoszon. Ha megtenné azokat az elen­gedhetetlen lépéseket, amelyek feltételei annak, hogy a tisztességes munkavállaló, az ügyes vállalkozó egyaránt életteret nyerjen. De ha mindezt sikerül is megvalósíta­ni a következő év karácsonyára a leendő kormánynak, az áttérés akkor sem lesz ellentmondásoktól mentes. Fel kell készülni arra, bár lelkűnkben lehet, soha nem bé- külünk meg ezzel, hogy a korrupció, a hatalomátmentés, a tisztességtelen üzlet továbbra ii® kísérő jelensége lesz a magyar gazdasági életnek, s fokozottabb mértékben, mint a fejlett piacgazdaságokban. De ugyanakkor min­den bizonnyal: lesz egy Olyan gazdagodást folyamat is, amely mögött kemény munka, értékálló produktum áll. Vakság lenne és struccpolitika valamennyiünk részéről, ha elhitetnénk magunkkal, hogy a szegényedés megáll­hat. Sajnos, egy időre a jövőben bárki parkolópályára ikerülhet. Mert többek között ez a rendszerváltás egyik ára. De vajon hajlandóak leszünk-e élfogadni mindezt? Tu­dunk-e azonosulni a pillanatnyilag kilátástalan jövővel? Van-e képességünk arra, hogy az egyenlősdihez szokott igondolfcodásunk megváltozzon? Sikerül-e önmagunkat is meggyőzni arról, hogy a jövőben esetleg másképpen kell élnünk, költekeznünk? El tudjuk-e fogadni a magunk át­lagos hétköznapjai mellett a kiemelkedően sikeres étet- utalkat, a pénzt, a csillogást annak tudatálban, hogy szá­munkra ez esetleg elérhetetlen? Meg tudjuk-e különböz­tetni a tisztességes gazdagodást a tisztességtelen haszon­szerzésitől? S fel tudjuk-e vállalni a megkülönböztetésit velük szemben? A kérdések legtöbbjére, mely bennünk naponta meg­fogalmazódik, aligha tudunk választ adni. Ma még telje­sen bizonytalan, miként és merre Is fejlődik a magyar gazdaság. Mert a piacosodás útja attól függően, hogy merre indulunk, veszélyes és életveszélyes. Csak sejteni lehet, hogy a polgári fejlődés előestéjén, a piacgazdaság küszöbén álló ország lakossága még sok-sok, eleddig is­meretlen és nehezen elvisélhető helyzet előtt áll. S nem tudni, vajon akkor, amikor egyre lejjebb kell adni élet­színvonalunkat, lesz-e elegendő hitünk, reményünk ah­hoz, hogy a váltást anyagi lehetőségeinken helül embe­ri méltósággal elviseljük? Hirtelen és tegyük -hozzá, sok esetben jogos feiindultságunkon úrrá tud-e lenni a józa­nabbik énünk, s nem fordítjuk-e hirtelen haragunk nyugalmas életünk, gyerekeink jövője ellen? Most, ’90 karácsonyán még szívünk mélyéin val'ameny- nyien hisszük, hogy a tehetetlen is sikerülhet. Bízunk megkopott erkölcsi tartalékainkban, s reméljük, hogy ’91 karácsonya, ha nem is gondtalanul, de egy biztatóbb jövővel kopogtat az ajtónkon. Egy olyan holnapot enged majd sejtetni, amelyben ugyanúgy megláthatjuk a vár­ható jót, mint az eljövendő nehézségeket. S talán a jö­vő év karácsonya ha szegényebb is lesz az ideinél, de megbékélést, szeretetet és megbocsátást hoz számunkra. Rákóczi Gabriella

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents