Békés Megyei Népújság, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-19 / 297. szám
19». december 19», iw»J» A görög zenei világ és a klasszikus muzsika Vegyes páros a kenguruk földjéről Magdi matematika—ének szakos tanárnak készült. A szegedi főiskolás éveknek azonban — két évfolyam után — vége szakadt. A fiatal lány nekivágott a nagyvilágnak. Hét hónapos ausztriai tartózkodást követően Ausztrália fogadta be a magyar vándort. Mihez is kezdhetett egy alig huszonéves idegen a kenguruk földjén? Magdi Perthben telepedett le, s mivel zenei tudását nemcsak szülőföldjén, de a távoli országban is elismerték, ezért egy színház zenekarának a tagjaként talált munkát. Világmegváltó terveket nem szövögetett az orosházi lány, annál inkább vágyott az övéihez, a szüleihez. 1988-ban hazalátogatott, majd rövid idő elteltével visszament az ígéretek országába. Megismerkedett egy együttessel, annak is a vezetőjével, Steve Zorbas zenésszel. A fiatalembert a görög zenei világ vonzotta, Magdi viszont a klasszikusokat részesítette előnyben. A találkozásból szerelem szövődött, és az idén már együtt érkezett Orosházára az ausztrál—magyar „vegyes páros”. Az egyszerű, boldog családlátogatásból azonban több lett. A fiatalok zenélő kedvéről, együtt muzsikálásukról csakhamar tudomást szereztek városszerte. Legutóbb az SZMT-könyvtárba kapott meghívást Magdi és Steve. A gitáros-hegedűs duó másfél órán át szórakoztatta közönségét. A különleges párosításról a koncert után kérdeztük a tősgyökeres ausztrált, Steve Zorbast, aki főállásban tanár. — Nem mindennapi a „felállásunk", de aki egyszer meghallgat bennünket, azt hiszem, nem csalódik. Együttesünk egyébként négytagú, hiányoznak is most nagyon a többiek, mert az igazi hangzást csak közösen tudjuk elérni. Az orosházi közönség olyan szeretettel fogadott itt engem, hogy elhatároztam, jövőre elhozom a barátaimat is, és szervezünk egy komoly koncertet. Varga Magdolnát arról faggattuk, hol szerezte zenei ismereteit — Szülővárosomban Szo- kolai Bálint tanár úrnál tanultam hegedülni, majd Szegeden a főiskolai előkészítőben képeztem magam. A legtöbbet Tóth Istváifnak köszönhetek, alá Békéscsabán tanított Amikor letelepedtem a távoli földrészen, folytattam a hegedülést, és ottani tanárom segítségével kerültem a perthi színház zenekarába. Amikor megismerkedtem Zorbassal, tagja lettem az együttesének. Azóta együtt zenélünk. — Jövőre egy görögországi turnét tervezünk, s ha már Európában járunk, ide is eljövünk koncertezni. Csete, Ilona A vegyes páros »©tó: Bzűcb László Szarvasi esték Hímző asszonyok, és nőm „pletykacsapat” Szarvason a Vajda Péter Művelődési Ház egyik termét hetenkét két alkalommal hímző asszonyok veszik „birtokukba”. Hétfőn esténként a lányokat, asszonyokat Gálát Andrásné, Erzsébet asszony, a díszítőművészeti szakkör vezetője tanítja sok szépre, jóra. Csütörtök esténként, a másik csoportot Skultéty Mihályné, Kati néni, szakkörvezető, népi iparművész foglalkoztatja. — Nagy az izgalom mindkét szakkörben — magyarázza Medvegy Erzsébet, a művelődési ház vezetője. — Tizenöt éve dolgozunk együtt, s ebből az alkalomból tavasszal a Tessedik Múzeumban jubileumi kiállítást rendezünk, melyen az elmúlt másfél évtized legszebb kézimunkáit mutatják be a szakkörök. — Ez nem lesz nehéz — veszd át a szót Kati néni. — Nem dolgozunk eladásra, családtagok, jóbarátok kapják ajándékba a gyönyörű hímzéseket, és a kiállításra ezeket átmenetileg visszakérjük. Több alkalommal szerepeltünk országos kiállításon, például Nyíregyházán, szép sikerrel. Feldolgoztuk hazánk különböző tájegységeinek jellegzetes mintáit. Legtöbbet a szarvasi és a békési tájak motívumaival hímzünk, de szeretjük a hódmezővásárhelyi, a Rábaközi, a kunsági, a mezőkövesdi és más tájjellegű hímzést is. A szakkörvezetők részére minden nyáron országos továbbképző tanfolyamot szerveznek. Ilyenkor új barátságok szövődnek, segítünk egymásnak a sajátosan ösz- szeillő színek keresésében, a speciális fonalak beszerzésében. A tanultakat idehaza továbbadjuk, az előnyomást is vállaljuk. Megismertetjük és megszerettetjük az újabb mintákat. Tervezésből, hímzésből, szövésből oklevelet szereztem, hogy szakszerűen oktathassak. — Kati néni türelmesen és szeretettel foglalkozik velünk — magyarázza Tusjak Mihályné. — Egy évtizede járok ide. Engem is hívtak, én is hívtam másokat. Brachna Judit arra a legbüszkébb, hogy csak eredeti mintákat, eredeti színezéssel varrnak, igazán értékes kézimunka kerül ki a kezük alól. Csicsely Györgyné például a nagyméretű és nagyon munkaigényes kézimunkákat szereti, ellátja népes családját divatos, hímzett gallérokkal és más hímzésekkel. Nyáron két hónapra bezárnak a szakkörök, annál jobban tárják az őszt, a hosszú téli estéket, hogy eljöhessenek a találkozókra. — Nemcsak az idősebbekkel, hanem a gimnáziumban diáklányokkal is foglalkozom — mondja Galátné. — Mindkét generációt boldogan tanítom. Hímezni, de társalogni is jönnek. Van, aki csak kötéssel foglalkozik, mégis eljön, hogy együtt „megváltsuk” a világot. Különösen az egyedülálló idős asszonyok szeretik az összejöveteleket. No, és örömmel megyünk kirándulásokra. Jártunk már Mezőkövesden, Egerben és másutt. Megnézzük a múzeumokat, a templomokat, ismerkedünk az emberek életével, szokásaival. — Erzsikétől sók szépet és jót tanulunk — tanúsítja Janecskó Györgyné. — Jól eltelnek az esték együtt. Ha kirándulni megyünk, -már a következő utat is megbeszéljük. A hétköznapi munka, a sok gond mellett fellendülés az együttlét. Tréfából olykor „pletyka’-csapatnak becéznek minket, pedig nálunk a szakkörvezető nem tűri, hogy bárkiről akár egy kétértelmű szó is elhangozzék, vagy megbántsunk valakit. Mosolyogva beszélnek az asszonyok munkájukról, de arról is, hogy drága az anyag és a fonál, gyakran elhatározzák: több új mintába nem kezdenek. Aztán meglátnak egy „még szebb” hímzést, megfeledkeznek a fogadalmukról és máris készül a legújabb kézimunka. A kiállításon majd mindenki megcsodálhatja. Ary Róza Ez is a kiállításra készül... Leveles könyv avagy: a hatalom messze nem volt ártatlan Egy korszak... leveleiben: 1956—88, a kötet alcíme. Kevés izgalmasabb olvasmány fordult meg a kezemben — beleértve az 1956-ról szóló könyveket is. Kitűnő maga a szerkesztők: Horgas Béla és Levendel Júlia ötlete. Mint „profi” olvasónak, aki tíz éve (újságíróként) maga is írásból él (ahogy lehet), állandó gondom, hogy vajon az utókor miként fog ítélkezni rólunk? Milyen írások alapján? Tükrözi-e az irodalom (filmről, képzőművészetről most ne essék szó), már - a megjelent ennek a három évtizednek a félelmeit, elhallgatásait, elhallgattatásait, szégyeneit, félbeharapott, fülbe súgott, bor mellett elzsörtölődött keserveit? Nyilvánvalóan nem, s erről nem mindig, nem csak az írástudók tehetnek. Nem (csak) arról van szó, hogy — noha törekszünk rá — a teljességet soha nem érjük el. Egy irodalmi (tokaji) tanácskozáson hangzott el (’89 őszén), hogy hol vannak a remekművek, a betiltottak, az asztalfiókok mélyére rejtettek. A kérdés kissé (naivan?) provokatív, de nem teljesen indokolatlan. Ma több tucatnyi (új) folyóirat és könyvkiadó kapva kapna az eldugott opuszok után. Nincsenek? • S ha nincsenek, az se csoda. A válasz éppen ez a könyv, levélválogatás. Arra például, hogyan alakult ki az a „belső cenzúra”, amely még embrió, nascens állapotában elnyomja, kiheréli a lázadó gondolatot. Eörsi István levelezésére utalok itt Kardos Györggyel, a nagyhatalmú könyvkiadóval, Csoóri Sándor, Horgas Béla —Levendel Júlia—Levendel László küzdelmére a lapalapításért. Mennyi energia, szívósság szükségeltetett, s mennyi megalkuvás, mindenesetre a lojalitás bizony- gatása botmerev pártállamhoz, állampártihoz. A korszak csaknem minden érdemleges írástudójától közöl levelet a kötet. Megrendítőeket, vérlázítókat, de mindenképpen tanulságosakat. A sort Déry Tibor és felesége — börtönlevelei kezdik. Egy kausztrofóbiábam szenvedő idős beteg ember jajkiáltásai, s élete párjának rajongó válaszai, hogy életben tartsa valahogyan, a szabadulásig. De ez az érzés: a kausztrofóbia, azaz a bezártságé megkínozza a kötet minden szerzőjét, sőt olvasóját is. A kor egyik slágerfilmjéből (Kovács András: Falak) kölcsönözve a képet, a falak valóban, mintha gumiból lettek volna, de nem tágultak a döngetésétől, hanem pulzáltak, tágultak- összehúzódtak. Ezzel nemhogy enyhítették, de — már- már a tébolyig — csak növelték a bezártság érzését. Mindenesetre a hatalom a legváltozatosabb, legrafináltabb, olykor brutális eszközökkel (is) gondoskodott arról, hogy az állampolgár ne feledkezhessen meg a falakról. Számos példát (levelet) idézhetnénk, de legyen elég a kötetzáró Lengyel László- levél, amelyet a pártból való kizárása után intézett a XIV. kongresszusnak és a központi ellenőrző bizottságnak. Micsoda anakronizmus! Maga a kizárás, s annak módja is! Ezt nem csupán a mai tudásunk mondatja, miután az említett párt, ama kongresszuson fölszámolta önmagát,! mert annak érezte ezt egy ország közvéleménye a kizárás idején is. Hajdan a buta királyék levágatták a rossz hírt hozó hírnök fejét. Az a párt, az a hatalom a saját, legjobb híveit rekesztette ki soraiból csupán, mert ki merték mondani, hogy a király már régóta meztelen ... Ez a levélgyűjtemény azonban két dolgot is d okúmén tál. Mindenekelőtt azt, hogy a falak ellenére is létezett civil társadalom, ha megnyomorítot- tan, tudathasadásosan is. Létezett egy gondolkodó, felelős értelmiségi réteg, amely nem adta föl a reményt és a küzdelmet. A másik tény is nyilvánvalóvá lesz az Aczélhoz, Övárihoz stb. írott levelekből: az a hatalom messze nem volt ártatlan, nem védekezhet azzal, hogy nem tudott a bajokról, mert nem szóltak néki. A történelem azonban nem ad fölmentést. Horpácsl Sándor Sikerkönyvek „A komoly irodalmat magasra értékelik, de kevesen olvassák. A sikerkönyvekről viszont az irodalomkritika hagyományosan nemigen vesz tudomást, pedig ha az eladott példányszámokat nézzük, nyilvánvaló, hogy az olvasóközönség a bestsellereket vásárolja.” Mindig van egy kis lelki- ismeret-furdalásom, valahányszor krimiről írok ebben a rovatban. Olyankor előveszem az angol John Sutherland könyvét — tőle az idézet is —, és megnyugszom. Tény, hogy az értékes irodaiam nagyobb tiszteletet, több hírverést érdemel, de tény az is, hogy a könnyedebb műfaj általában népszerűbb és gyorsabban felkerül a bestsellerlistára. Ha úgyis viszik, minek a reklám? Nem egészen erről van szó. Amikor rövid ismertető sorozatunkat útjára indítottuk, a cél az volt, hogy a válogatást ne az egyéni ízlés határozza meg, hanem a legkülönbözőbb érdeklődésű olvasóknak tudjunk könyveket ajánlani. Ennyi „mentegetőzés” után ideje a detéktívregényről szólni. Az átok most olvasható először magyarul, a Denevér-könyvek sorozatban jelent meg. Szerzője, Dashiell Hammet nyomozóként kezdte, témáit, alakjait a valóságból, az amerikai alvilágból merítette. Így lett a „nehézsúlyú” detéktívregény megteremtője. Hammet műveit ismerhetik a magyar olvasók; a Véres aratás, A máltai sólyom, Az üvegkulcs és a Gingár feltaláló ugyancsak megjelent már nálunk. „A múltba nyúló véres tragédiák mind arra utalnak, hogy a történet hősnője fölött mágikus erő uralkodik, a Dainek átka. Hiába menekül; mindenkit utolér a soi> sa, az átok újra meg újra beteljesedik...” Egymást követő gyilkosságok, látszólag összefüggés nélkül. A hősnő, Gabriella, körülötte átkok sorozata, kegyetlen, célratörő emberi cselszövések. Majd végül... Pardon, ugye, nem lenne szép elvenni az izgalom örömét?! N. K.
