Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-10 / 264. szám
I 1990. november 10., szombat BELPOLITIKAI ÉS KULTURÁLIS MELLÉKLET „For a change” Az ember egyedül is képes megváltoztatni a világot! Négy hónap egy idegen országban, egyszerre lehet villanásnyi, de irdatlan hosszú is. Ám legyen így vagy úgy, rengeteg élmény érinti, gazdagítja az embert. Augusztus óta sokan kérdezték: kikkel találkoztam, s mi tette a legmélyebb benyomást? Mindig gondolkodás nélkül válaszoltam; Michael Lowe újságíró jut eszembe elsőre. Találkozásunkhoz „természetesen” a véletlen szerencse segített hozzá, mint annyi mindenhez a krónikást életében. M.ár összekészítettem bőröndjeimet, amikor kinti kedves ismerősöm, Steve Bo- hus telefonált. (Róla annyit érdemes tudni, hogy annak idején azért választotta Londont egy országos szerv instruktoraként, mert úgy vélte, a szovjetek ölelő karjaitól sohasem lesz módunk elszakadni.) Mr. -Bohus egy találkozóra invitált, ismerkedjek meg egy érdekes, általa is respektált mozgalommal, méghozzá angol kollégám segítségével. Egy számunkra szokatlan, az ottaniaknak azonban abszolút természetes helyen, nevezetesen a Maida Vale földalatti-állomás közelében, egy húszemeletes bérház tövében elterülő park közepén ültünk le. Talán mondanom sem kell, a pázsitra. Nyugodtan tehettük, mert az angolok azt is komolyan veszik, hogy a parkba kutyával bemenni tilos ... Bekapcsoltam a magnót, Michael pedig mesélni kezdett. — Talán találkoztál már ezzel a fogalommal, vagy inkább jelmondattal: For a change, vagyis Egy változásért. Ennek a mozgalomnak az a lényege, hogy az ember egyedül is képes tenni a világért, annak saját képére történő változtatásáért. Minden embernek van egy küldetése, s előbb-utóbb találkozik a pillanattal, amikor rájön, hogy a természe- . tes és közönséges földi teendők mellett másra is hivatott. Valami többre, minőségibbre. A legtöbben'ezt a vallás segítségével találják meg, de jómagam úgy vélem, nem biztos, hogy különben nem fordul az illető a kelleténél jobban egy más világ felé. Én tizenöt éves koromban jöttem rá, hogy okvetlenül közelebb kell kerülnöm, pontosabb nevén, a Moral Rearmament mozgalommal. Ne gondoljon valamiféle megfoghatatlan, misztikus eszmerendszerre, mert tulajdonképpen . nagyon is gyakorlati értékekről van szó. Európa olyan, mint egy keresztrejtvény, amelyen akad néhány kitöltetlen kocka. — Bizonyára megalapozták ezt a hagyományok. — Mondok is egy példát. Eléggé közismert, hogy a második világháború után a németek és a franciák egymáshoz való közeledésének elősegítésében jelentékeny szerepet vállalt a mozgalom, még azt is merném mondani, hegy összebékítésében. Aztán említhetném Zimbabwe esetét, ahol a békés átmenethez sikerült hozzájárulni a magunk módján. Különben a mozgalom valóban építhet hagyományaira. „Feltalálója” Frank Buchmann lutheránus tiszteletes, aki amerikai állampolgár, de igazából világpolgár. Számomra azért is hatott erősen e rendszer központi gondolata, mert, szemben más eszmékkel, működőképes és cselekvésre ösztönzi az embereket. — Figyelemre méltó és izgalmas, amit mond, de valahogy a mi gondolkodásmódunk szerint mégis nehézen képes, úgymond szelet csapni maga körül.. . például milyen -kommunikációs rendszer mozgatja? — Csak azért véli így, mert keveset tud róla. Az állandó kapcsolattartást a Moral Rearmament Magazin biztosítja, mellesleg ennek a lapnak a hírrovatát szerkesztem. Havonta jelenik meg, többnyelvű, nyolcezer példányban készül, és száznál is több országba jut el. Feltétlenül és szenvedélyesen hiszek az egységes Európában Készül Közép-Európában is. itt van nálam például ez az orosz nyelvű kiadvány. Csak néhány címet olvasok fel belőle: „Állampolgári diplomácia”, „Családi élet”, „Hogy tetszik a belépés?” Űjságlevélnek is nevezhető ez a kapcsolat. Azt nem mondom, hogy ideális forma, éppen ezért még sokat •kell tennünk azért, hogy előbbre jussunk, főként az úgynevezett nagyvárosi gondokkal szemben vagyunk majdhogynem tehetetlenek. Bizonyára tudja, mire gondolok: a faji viszonyokra, a kábítószer-problémára, a lakáshelyzetre. Azonban bizakodással tölt el bennünket, hogy sokan vannak, akik képesek összefogni, és szorosan együttműködni. Valójában az újság legtöbb cikke azzal foglalkozik, hogy bemutasson követendő példákat, jó cselekedeteket. Ilyen szempontból egyébként igencsak eltérünk a mai, napi újságírástól, igazán nem a szenzációkat keressük... De van itt még valami! MaMichael Lowe: „Higgyenek önmagukban!” A szerző felvétele gammal hoztam egy másik újságcikket, amelyben Howard Grace tanár számol be sajátos vállalkozásának tapasztalatairól. Ő Newburyben él, és egy évre felhagyott a tanítással, alkalmi felolvasócsoportot szervezett, ás nyakába vette az Egyesült.Királyságot. Hatodik osztályos diákok között tartottak előadásokat a mozgalom eszméit nemesítve-szélesítve. Negyvenhat helyen járt, s eközben előadták saját egy- felvonásos darabját is, amelynek megírására a Moral Rearmament eszméiből származó felismerés késztette ... Körülményeit tekintve nem volt egy weekand Howard számára, családját kényszerült otthagyni a misszió miatt, jelentős kölcsönökkel, de úgy érezte, a felismerés nyomán vissza- tarthatatlan. Viszont cserébe hallatlanul érdekes tapasztalatokat szerzett. Jóval később levelet kapott például gyerekektől, akik megköszönve a találkozást, három órán át beszélgettek az előadás után, életük céljáról, amit a nagyszerű, az ő fogalmazásukkal, hitkaland váltott ki belőlük. Újfajta gondolkodásra késztette őket, felkavaró érzés lett úrrá rajtuk. Hogy mit is tudnának hasznosabban tenni ezentúl...! Egy New Cast- le-i, matematikát tanító osztályfőnök reagálása: „Az előadás utáni vita fogott meg különösen, s ennek nyomán gondolkodtam el a feleségemmel, vajh, a kiegyensúlyozott családi élet, tisztes foglalkozás, a megélhetés elegendő-e, hogy elmondhassuk — értelmesen éltünk?!” Nos, én magamnak az egészből azt szűrtem le, hogy ennek a Grace-féle előadás- sorozatnak milyen erős perspektívabővítő hatása volt. Ilyen témájú cikkek alkotják lapunkat, de szeretném újólag hangsúlyozni, hogy ne képzelje valamiféle zárt szervezetnek a mienket, tagnyilvántartással, egyéb formális jegyekkel, költségvetéssel, noha egyházi eredetű anyagi alappal rendelkezünk. Ez segített például megszervezni azt a nemzetközi találkozónkat is, amelyet a Ayár közepén a svájci Gauxban tartottunk. — Michael! Rendkívül kíváncsi lennék arra, mit tud Magyarországról! — Nemrég jártam Budapesten, igyekeztem tovább ismerkedni az Önök szép hazájával, de ahhoz túl keveset tudok még, hogy most megbízható véleményt alkothassak. Azért, bizonyos benyomások természetesen engem sem hagytak hidegen. Például megfigyeltem, hogy íhilyen bátrak az emberek, de ugyanakkor mennyire fáradtak és gondterheltek. Véleményem szerint nagyon nagy szükségük lenne mások barátságára, segítségére, úgy értem a nyugat-európai- népek támogatására. A kapitalizmus az emberekben való változás nélkül nem lesz Jobb, mint a kommunizmus. És nagyon fontos, hogy higgyenek önmagukban! Én feltétlenül és szenvedélyesen hiszek a kontinensegységben. Egyelőre azonban Európa olyan, mint egy keresztrejtvény, amelyen néhány kocka kitöltetlen. Mellesleg akad aggodalmam is a kis Magyarországgal szemben. _ 7 — Túlságosan is nyugatra tekintenek, azt hiszik, a kapitalizmus választ ad minden problémára. Figyelembe kell venni, hogy a kapitalizmus erős erkölcsi keretek között működik, ám ez a keret 'szétesőben van nyugaton is. Ha megnézi egy kicsit közelebbről Londont, akkor nyomban rájön-, mire is gondolok. Michaelnek igaza van. Miként abban is, hogy nem pusztán a vallási keretek felelnek meg egyedül arra, hogy új felismerésekre jusson az ember. Különben is, el kell fogadni a kereszténység egyik alapeszményét, miszerint .valahogy mindenképp megtalálja az ember Isten vezérlő erejét az életben. Lehet, hogy Krisztusnak képzelve magát, szónoklat közben, hokedlin állva a Hyde parkban, de lehet, hogy éppenséggel a Morál Rearmament mozgalom révén. Tulajdonképpen egyedül az a fontos, hogy általa job- buljon a világ. Fábián IstvánPolitikai töprengés Nem nagy öröm, legfeljebb elégtétel- ha azt, amit mondott, vagy gondolt „a kisember” az egyszerű állampolgár, később „a nagyok”, a vezetők is megismétlik. Vagyis rájönnek arra — csak általában már későn —, mit hogyan kellett volna értékelni vagy tenni. Az utóbbi 10-20 esztendő erre bőven szolgál példákkal. Hogy csak kettőt említsek a múltból: az 1973-as olajárrobbanást és Nagymarost. Az emberek tömegének más volt a véleménye, mint a hivatalos. Nem azért, mert okosabb politikusok vagy közgazdászok lettek volna- mint az illetékesek, pusztán a józan ész okán. A történelem őket igazolta. Sorra- rendre nekik lett igazuk — sőt káruk — a politikai vaksággal szemben. Hogy semmire sem mentek vele, hogy a csődtömeg az ő nyakukba szakadt — az más kérdés. A politikai rendszerváltás azt a reményt is hozta, hogy vége lesz az említett ,-kettős látásnak”. Hogy akik most •vezető szerephez jutottak, jól ítélik meg az adott helyzetet, s cselekvéseiket ehhez igazítják, s nem kell újból megélni azt, hogy létfontosságú dolgokat másként látunk mi, és másként látnak ők. Sajnos azonban a történelem ismétli önmagát. Nem kevesen mondhatják most, amikor a kormányfő, de egyes pártok vezetői is hajlanak a tényleges nemzeti összefogásra- hogy hiszen én már az első perctől kezdve ezt akartam, ezt szerettem volna. Igen, ezt mondják azok, akik oly nagynak látták a veszélyt, a bajt, hogy az nem bírja el a pártviszálykodást, és az új Parlamenttől és kormánytól azt várták el, hogy ha elhárítani nem is tudja, de csökkenteni képes lesz. Ehelyett a kormánykoalíció és az ellenzék hevesnél hevesebb, olykor gusztustalan „vitáit” láttuk, az összefogás legcsekélyebb jele nélkül. Azzal a jelszóval, hogy a demokrácia úgy demokrácia, ha váltógazdaságra épül, vagyis hol az egyik, hol a másik nagy párt kormányozhat. Az állampolgárok józanul gondolkodó része — és mégiscsak ez a többség — másként vélekedett. Tudta, vagy sejtette, hogy mi nem egy több száz éves demokráciában élünk, mint az angolok, sőt még több évtized sem áll a hátunk mögött, mint a nyugatnémeteknek, csupán a kezdő. lépéseket tettük meg méghozzá elképesztően keserves körülmények között. A helyzet tehát rendkívüli, s ennek megfelelően kellene rá reagálni: minden tisztességes erő összefogásával hozzálátni a gazdaság rendbetételéhez. Elkészíteni az alapokat: megteremteni a kereteit az állami tulajdon lebontásának, ami bár nem megy máról holnapra, de ha nem fogunk hozzá, vagy csak felemásan, később sem lesz belőle semmi. Pedig ezen áll vagy bukik minden, az egész létünk, mert az igazi rendszerváltás: a gazdasági. Nem szemrehányás akar ez lenni — bár joggal lehetne —, hanem csak annak érzékeltetése, hogy furcsamódon megismétlődött a múlt: másként láttunk lent- mint fent. A különbség pusztán csak annyi volt, hogy míg régen csak otthon vagy megbízható baráti társaságban mondhatták el véleményüket az emberek, a közelmúltban és most lehet beszélni, sőt írni is bármiről. Ha a foganatja el is marad. Mert elmaradt például a Szovjetunióval szembeni viselkedés tekintetében is, holott nem egy külföldi magyar, ’56-os és régebbi emigránsok is figyelmeztettek: nem lehet úgy megsérteni egy szomszédos óriási országot ereje gyengültén sem, ahogy az sorozatban történt. Érzelmi indokok ugyan bőven adtak rá okot, ám ez a politikában, a hivatalos kapcsolatok terén rossz tanácsadó^ Abban, felelős személyek legalábbis, csak a józan megítélésre hagyatkozhatnak, itt elsősorban arra- hogy ha tetszik, ha nem, közvetlen szomszédok vagyunk és maradunk. S arra még, hogy egy ekkora nagyságú kereskedelmi partnerről nem mondhatunk le, inkább megfelelő módot kell keresni és találni hozzá. Most már, főleg az olajproblémák hatására, fent is kezdik kapizsgál- ni ennek az igazát, s változni látszanak a kapcsolatok. Az elmondottakhoz — a fent és lent aszinkronjához — az is hozzákívánkozik a sejthető, igazság kedvéért, hogy más valamit látni és más cselekedni. Hogy a múlt és a közelmúlt ballépéseit feltehetően nem a látásvakság okozta- hanem a cselekvési önkorlátozás. Ez a kádárt időkben a magyar állampárt feltétlen alárendelését, de legalábbis igazodását jelentette a szovjet egypárthoz: demokráciánk kezdetén pedig a több párt vetélkedési kényszerét. Az egymás utáni választásokon való jó szereplést, megerősödést. Ez ugyan nem mentség, csak magyarázat, s talán remény arra, hogy most már a lényegre fognak koncentrálni. Vass Márta Bukaresti tiltakozás magyar iskola ellen Szerdától nem látogatják Bukarestben az Ady Endre Líceumot a magyar nemzetiségi tanulók. Erről az iskola szülői közössége döntött, mert az iskolában nem biztosítják az oktatás zavartalan menetét. November 5-én a líceum két román tannyelvű osztályának fiataljai elbarikádoz- ták az iskola bejáratait, meggátolták, hogy a magyar nemzetiségi tanulók és tanárok belépjenek az épületbe. A közzétett nyilatkozatban a szülői testület leszögezi — az illetékes fórumokhoz, tanfelügyelőséghez, az Oktatási Minisztériumhoz, a képviselőházhoz és szenátushoz, sőt románia elnökéhez eljuttatott valamennyi felhívásunkat és beadványunkat .közönnyel fogadták,- megnyugtató intézkedéseket nem hoztak az illetékes szervek. A bukaresti magyar tannyelvű iskolával összefüggő kérdések «már túlléptek az oktatás tárgykörén, s ezért indokoltnak tartjuk, hogy a helyzet rendezésére felhívással forduljunk a román kormányhoz, a hazai és külföldi demokratikus szervezetekhez. A magyar tahulók a kialakult helyzetben arra kényszerültek, hogy az egyik belvárosi református templomban keressenek menedéket. Ott' gyülekeznek, és tanáraikkal együtt órarend szerinti iskolai foglalkozásokat tartanak.
