Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-03 / 258. szám
1990. november 3., szombat o Másfajta útlevéllel, de egy fészekaljból „Ha meglátom a három tornyot, megdobban a szívem...” — mondja Szőke Páter, amikor Königsteinből hazaérkezik Olyan időket élünk, hogy az újratalálkozásoknak észrevétlenül erősödik a jelentősége. Most, hogy a csorvási parókia vendégszobájában Páter Szőke Jánossal beszélgetünk, óhatat- • lan, hogy elsőül közösen fel ne idézzük a két évvel ezelőtti római találkozást. Annak a felejthetetlen hétnek a történéseit, amelynek egyik meghitt órájában, a St. Domitilla katakombában a páter történelmi pillanatnak nevezte, hogy a második világégés óta ennyien nem találkoztak a határon túli magyarok közül. Hozzá kívánkozik: a Szent István zarándoklatra itthonról sem indultak útnak soha annyian, mint 1988 nyarán. □ Akkor, az Európai Magyar Papi Szenátus elnökeként tisztelhettük. Azóta újfent a nyugati világban élő magyarság püspökének a helynöke. Most, a csorvási baráti társaság „rendes évi közgyűlésére” látogatott haza. Milyen megszólítással értene egyet? □ Azt hiszem, a legegyszerűbbel. Atyaként, barátként jöttem, minden más funkció lényegtelen mellette. Innen származó testvérként szeretném segíteni a legszűkebb haza boldogulását. Ami pedig római beszélgetéseinket illeti, elhiheti, hogy bennem is gyakorta felidéződnek. Banális klisé immár azt mondani, hogy még sejteni sem lehetett akkor, milyen óriási politikai változások küszöbén állunk, s még egy kicsit be is húztam a nyakam, mint kezdeményező, külföldi magyar. A rendezvénysorozaton azonban diplomatikusan, baráti módon sikerült elérni, hogy egyenlöségi alapon jutott ott szóhoz kinti és itthoni magyar, és talán ezáltal is mindannyian éreztük, hogy, bár másfajta útlevéllel jöttünk, egy fészekaljához tartozók vagyunk. Akkoriban — megint csak költőinek tűnhet a gondolat — szóba sem igen kerülhetett itthonra vállalt társadalmi munka, a pátria nyilvános segítése. Közvetlen példát is tudnék, de lehet, hogy félreérthető lenne... Aligha! Csorváson ugyanis jószerivel közszájon forog egy történet — egy kályháról. Pár évvel ezelőtt, a helyi tornacsarnok építése- átadása idején lehetőség nyílt volna ingyen biztosítani egy termek fűtésére alkalmas kályhát, a kelet-európai egyházak működését segítő szervezet révén. Hiába volt azonban nyilvánvaló mindenki számára a haszna, a nagyközség vezetése kerek perec visszautasította. Hogy tette ezt az akkori állampárt szemöldök összevonásának hatására, vagy más meggondolásból, ma már kevéssé érdekes. Legfeljebb az, hogy ugyanilyen kályha a katolikus híveket azóta is melegíti, s talán nem csak a belőle kiáradó hőjével. Neve: Kirche in Not Ostpriesterhilfe □ Jóllehet, különösen a romániai forradalom óta többször is beszélt a nyilvánosság előtt a szervezetükről, egyre szélesebb és mind többeket érintő munkájuk, sokak előtt — főleg a híveken kívüliek körében — mégsem eléggé ismert. □ Immár tizenötödik éve állok a Kirche in Not Ostpriesterhilfe, egy nemzetközi katolikus segélyszervezet élén, amelyet leginkább egyházakat segítő egyesületként ismertek meg. Az alapitó Weren Fried Van Stratten, akit Speck (Szalonna) Páternek hívtak, mert a legínségesebb időkben mindig oda vitt élelmiszert, ahol legnagyobb szükség volt rá. Mi sohasem politikai küldetést teljesítettünk, s ha tevékenységünknek kétségkívül volt is ilyen hatása, azt hiszem, sokáig azért akadályozták munkánkat, mert afféle nyugati kémszervezetet láttak bennünk. És nehéz volt elhitetni, hogy az élelmiszercsomagok, orvosság-készletek fejében nem akarunk románellenes adatot kapni. Kezdettől fogva kizárólag a segíteni akarás vezetett bennünket, s ha románokkal találkoztunk, velük szemben is ugyanez a szándék motiválta „küldötteinket”. Gondolom, sokaknak valóban újat mondok: 1975-től kezdve a Szovjetunió, a Cseh és Szlovák Köztársaság, Bulgária, Jugoszlávia, Lengyelország és Magyarország katolikus részén lelkipásztori munkát támogató segítséget vállaltunk, olyan anyagi lehetőségeket is biztosítva, amellyel az egyház jelenlétét, erejét is képesek voltak demonstrálni a helyiek. Rendkívül nehéz volt a kapcsolatteremtés, ráadásul nekem, magyarnak, arra is kellett vigyáznom, nehogy irredenta megnyilvánulásként hasson az „elcsatolt” jelzővel illetett területeken tevékenykedni. A teljes kiszolgáltatottság érzésével, titokban léptünk ezekre a területekre, s ha nem jelentkezünk bizonyos ideig, csak sejthették volna, hol vagyunk... Elég sokáig, feketelistán voltam Magyarországon is, s amikor 1976-ban, 27 év után visszajöttem, a bonni követségen igencsak útirányt szabtak. A szervezet azonban viszonylag hamar ismert lett céljairól. Az is felismeréssé vált itthon, évi egy-két millió dollárt hagyunk itt egyházi segítség céljára. □ Az ám, a szervezet alapvetően mégiscsak anyagi jellegű segítségre, szolgáltatásra vállalkozott. Honnan teremtették meg ehhez a pénzt! Kisemberek filléradományaiból □ Biztos meglepő, amit mondok: sem egyházi, sem állami támogatási intézmény nem áll mögöttünk. Annál inkább mindig számíthatunk arra a mintegy 700—750 ezer jótevőnkre, a nyugateurópai országokban, illet\’e Ausztráliában, az Egyesült Államokban és Kanadában. Kéthavonta megjelenik a-Belgiumban nyomott folyóiratunk, a Szeretet Visszhangja, ezen keresztül kap hangot, hol, milyen segítségre van szükség? A lapot Achenbe hozva postázzák a világ minden részébe, így olcsóbb. Szóval, azt is mondhatnám, hogy kis emberek filléradományáiból építkezünk. Tartalékunk nincs, ami összegyűlik, azt abban az évben el is költjük, csupán a kisszámú alkalmazott bérét biztosítjuk, de azt is csak egy hónapra. Frankfurt mellett, Königsteinben, a Taunus hegység lábánál van a központ. A' szervezet struktúrája arra épül, hogy országonként nemzeti titkárságot tartunk fenn. □ Az nyilvánvaló, hogy tevékenységük sokban hasonlít a Máltai Magyar Szeretet Szolgálatéhoz. Talán még össze is tévesztik a két szervezetet. □ Örülök, hogy ez szóba került, legalább tisztázhatunk valamit. Minden szervezetnek van egy jellegzetes célkitűzése. A szeretet szolgálat humánus alapon, mindenkit támogat, mi azonban csak lelkipásztori vonalon nyújtunk támogatást, tehát papokat, papi intézményeket. Elsősorban! Szervezetünk ugyanis 1948-ban, a menekültáradat megindulásakor alakult, s minden országúton ismertté vált, amikor nem tett, nem tehetett különbséget pap és nem pap között. Mindez máig érvényre jut, hiszen például a romániai forradalom során elsőként, december 24-én ott voltunk Aradon! Fontos azonban hangsúlyoznom, hogy karöltve, összhangban dolgozunk a Máltai Magyar Szeretet Szolgálattal, vezetőjüket, Kozma atyát régóta ismerem, már vidéki plébánosként is többször megfordult Königsteinben. □ Amely tehát hosszú évek óta otthona. Vagy, a csorvási levegő újra más, meg a megyéé is. Ezért az újravonzódás ? Bárhogy is van, aligha egyetlen ugrással teremtődnek bármely korszakban is az Önéhez hasonló életutak?! Kőhalmi tanár úr szelleme □ Tudja, erre én hirtelenjében csak azt válaszolhatom, hogy újra erősebben dobban a szívem, amikor meglátom a három csorvási templomtornyot. És mindannyiszor eszembe jutnak Kőhalmi tanító úr jótanácsai, egész gondolkodásmódja, az a szellem, amellyel az elemi iskolából útnak indított bennünket. Negyvennyolc őszén — amikor Olaszországba útra keltem —, a rettenetesen sötét felhők gyülekezése közben persze meg sem fordult a fejemben, hogy belátható időn belül méltó keretek között visszatérhetek. Azt követően hol keresetlen szavakkal, hol diplomáciai nyelven hozták tudomásomra, hogy legjobb, ha ott maradok, ahol vagyok... Hogy hol is? A genovai és torinói egyetemi évek után Alassio városában találtam helyet magamnak a Szalézi Rendben, nevelőtanárként. Aztán Ausztriában, majd Svédországban voltam 14-15 ezer szórvány magyar lelkipásztora, de nemcsak imádkoztunk, hanem a-kul- túrális élet gondozói is voltunk. Mindennek akkor igen nagy jelentősége volt, hiszen az itthoniakkal nehezebb volt kapcsolatot tartani. 1965-ben véletlenül találkoztam dr. Ádám György, főlelkésszel, akinek révén jobb körülmények közütt Stuttgartban dolgozhattam tovább. Tíz évig ott sem volt más feladatom, mint megtartani a kinti magyarok magyarságát; könyvtárral, kultúr- és tánccsoporttal. A hónap négy vasárnapján négy helyen miséztem. Sokan mondták azóta, véletlenül, én azonban, lévén keresztyén lélek, az Isteni Gondviselésnek tudom be, hogy kapcsolatba kerültem a szervezettel. Egy vasárnap délután Strindberg-darabot játszott a svéd színjátszó csoport. Érdekelt, de mégis lekéstem, s helyette belecsöppentem egy magyar rendezvényre, ahol Avar Imre esseni mérnök tartott előadást, az erdélyi árvízkárosultak megsegítéséről. Ott vetődött fel, hogy a kísérő hiányzik a két, Romániába induló teherautó-rakományhoz. Vállaltam, s ezzel kerültem a segélyszervezet közelébe, melynek nevét talán így fordíthatnám: A szükségben lévő egyház és a-keleti papokat támogató szervezet. Azóta szinte teljes energiámat leköti, bár mint látja, egyre többször térek haza Csorvásra is, mert immár igényt tartanak a segítségre, a távolkerülte- kére is. És, ez jólesik, még akkor is, ha jól tudom, nemcsak eszmei támogatást igényelnek a helybenlakók. Valahol azonban mindig úgy érzem, közös, mindenki által egyformán élvezhető gyümölcse lesz, ha adni tudunk. És bárhol járok a világban, gyakorta eszembe jut, ami Köln mellett, egy, a római időkből hátramaradt útjelzőn olvasható: Pro patrie consumare — vagyis, A hazáéit áldozom fel magam. Fábián István A szerző felvétele Az idő sürget Mostanában sokszor eszembe jut Dénes Zsófia, akiről 90. születésnapján A fiatalság titka címmel írtam egy meg nem jelent megemlékezést. Hogy mi nem tetszett az akkori főnöknek, azt csak ő tudta, én viszont akkor és most is tudatában vagyok annak, hogy mint a megtörhetetlen embert joggal állítottam példaképül. Azt a Dénes Zsófiát, akinek ifjúságától kezdve életeleme volt az újságírás, és 70 évesen is szellemi és fizikai ereje teljében volt, amikor a munkalehetőségtől fosztották meg. Sehova és senkinek, még kiadóhivatali munkára sem" kellett ez a jó tollú és nagy műveltségű asszony, ám ez a megalázó sorscsapás nem törte meg. Mikor látta, hogy minden ajtó bezárult előtte, új utat nyitott magának. Regényíráshoz kezdett. Könyvtárakat bújt, elmerült a történelemben, s kötetei egymás után láttak napvilágot. Lenyűgözött ez az élni akaró munkába menekülés, s egyáltalán az, hogy oly idős korban is képes volt az újrakezdésre. Magyarán az, hogy nem hagyta magát. Azért sem! A bajokra különbözőképpen reagálnak az emberek. Ki megadja magát a sorsnak, ki szembeszáll vele, harcol és nyer. így van ez a népek életében is, akkor szükséges a legnagyobb akarat, amikor legnagyobb a veszély. És most az van. Ezért is jut eszembe annyiszor Dénes Zsófia, aki biztosan nem volt egyedül, hisz sokan kerültek az elmúlt évtizedek során az övéhez hasonló helyzetbe, s akár csak ő, nem hagyták eltiporni magukat. Nem adták fel a reményt, élni akartak. Mint az a beteg, elesett ember, akit a lelkierő tart életben, vagy segít át minden reménytelenségen. Veszélyben, bajban élünk, szinte minden rossz összejött egyszerre. Az ország máról holnapra él, s mint a szegény embert, még az ág — például az öbölválság — is húzza. Eközben igazán még annak sem tudunk örülni, hogy békés átmenettel sikerült a diktatúrából átjutni a demokráciába, holott ha valamit meg kellene becsülni: ez, az. Felmérhetetlen a jelentősége. Igaz, annak is, ám ellenkező előjellel, hogy az anyagi lét és a gazdaság állapota egyre válságosabb, és józanul látni kell, pár éven belül jobbra nem is számíthatunk. Csak keserves napokra, a nép nagy többsége legalábbis. Azok, akik mindig az igát húzzák, akik nélkül nem megy a verkli, az anyagi •javak termelése. S akikbe lelket önteni oly fontos volna. De mivel? S ez nem költői kérdés, hanem véres valóság. Kiben és miben higgyenek az emberek, hogy tartósan elviselhessék az egyre nehezebb nehézségeket. ígéretekkel régen teli már a padlás. Tettekre van szükség, mégpedig olyanokra, amelyek, ha pillanatnyilag nem is teszik — mert nem tehetik — jobbá az életet, de majd ahhoz segítenek, mert megvetik az alapját a jövőnek. Ehhez viszont olyan személyek kellenek, akik tudják, mit kell cselekedni, és azt meg is merik tenni, s nem olyan összevissza tűzoltómunkát végeznek, amitől leég az egész ház. Hiteles és felelős személyekre van szükség, kiváló szakmai tudással és politikai érzékkel. A jók közül a legjobbak - ra. Vannak ilyenek? Bizonyára. Csak eddig édeskeveset láttunk belőlük. Pedig azt mondja a szólásmondás: nagy időt, nagy emberek. Talán túl kevés volt a szabad politikai élet ideje ahhoz, hogy kiválasztódjanak, kiemelkedjenek. S arra is, hogy a régiek közül a megfelelőkről ne mondjunk le. Az idő ugyanakkor sürget, még napokat sem lehet elvesztegetni, kicsinyes pártharcokkal elfecsérelni. A tét óriási: talpra állunk-e, vagy a világ perifériájára kerülünk, ahonnan újra feltömi évtizedek alatt sem lehet. A tét a feladat nagyságát is jelzi, s egyben azt is, hogy aki vezető ehhez, még jószándékkal sem tud felnőni, ne kísérletezzen tovább, hiszen az az országra nézve életveszélyes lehet. Az emberek, a nép normális helyzetben elképzelhetetlen nehézségeket kibír, ha rákényszerül, ha ez az életben maradás ára. Ezzel azonban nem lehet, nem szabad visszaélni. Vass Márta Napi kilencvenhat pohár víz Egy amerikai katona sohasem veszhet el, még a sivatagban sem — idézte a szaúdi homoktengerben táborozó „fiúk” egyik hadnagya a kincstári szöveget, majd hozzátette: A baj az, hogy olykor fogalmunk sincs, hogy hol vagyunk... Az Arabfélszigetre szállított tengerész- gyalogosok első nagy élménye ugyanis az volt, hogy elavultak a frissen kiosztott térképek. Pedig tíz éve készíttette őket a Pentagon. Közben azonban Rijadban sem tétlenkedtek: betonutakat, repülőtereket építettek, olajve-, zetékeket fektettek. így hát nem volt mit tenni, műholdfelvételek alapján új térképeket kellett rajzoltatni. De az is igaz, hogy otthon is kelendő portéka a térkép. Ha lenne. Kiderült, hogy az öböl válság kezdete óta elfogyott minden atlasz, amely a térségről információt szolgáltat. „A nica- raguai válság idején minden tíz amerikai közül csak egy tudta, hol van ez az ország. Képzelhetik, mit tudnák Kuvaitról...” — nyilatkozta az egyik geográfiai szaküzlet vezetője. Az utánpótlást tehát éjjelnappal pótolják, mint ahogy a sivatagba is özönlik a víz — légi úton. Egy átlag amerikai otthon 8 pohár folyadékot (víz, coca- cola, kávé) iszik, az 50 fokos hőségben lévő tengerészgyalogos viszont állandóan szomjas; ez az átlag amerikai 96 pohárral iszik 24 óra alatt. Egy francia cég fölfedezte a nagy üzlet lehetőségét, így aztán a szállítógépek folyamatosan hordják az Eviani-vizet. S mindezt még meg is mutatta a televízió az otthon maradottaknak. És ettől kapott dührohamot Rick Scovil- le, az egyik texasi ásványvíz- konszern elnöke. „Mi az, hogy francia vizet isznak az amerikai katonák?! — tört ki belőle a hazafi és az üzletember., -— Ha George Bushnak és a Fehér Háznak megfelel az Artesia Waters, miért nem jó ez a fiúknak?” Pusztába — azaz, hogy sivatagba — kiáltott szavak voltak. Vagy mégsem? A texasi katonák ugyanis hazai vizet ihatnak. Ha kell, napi 96 pohárral is.
