Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-30 / 281. szám
1990. november 30., péntek o Útmutatás Moszkvából, avagy egy tanácskozás tapasztalatai (Folytatás az 1. oldalról) oldali erők megosztottsága nehezíti az együttműködést, a közös fellépést. Ügy gondolom, elsősorban azok érdekei szenvednek csorbát, akiknek a képviseletét a baloldali pártok felvállalták. Szeretnénk a jövőben szubjektív előítéletektől mentesen, ezeken felülemelkedve valamiféle összefogás felé haladni. Alapvető tétel, hogy baloldal nélkül nincs demokrácia és az is alapvető, miszerint a baloldal csak egységesen tud hatékony lenni. Nem vagyunk elvakultak, tudjuk, országainkban támogatni kell azokat a változásokat, amelyek a demokrácia kiszélesítését, az emberi jogok tiszteletben tartását szolgálják. — Véleményét hallgatva olyan benyomás alakult ki bennem, mintha nem vennék tudomásul a történelem ítéletét. A szocializmus, s így a marxizmus—leninizmus megbukott a gyakorlatban. — A kelet-közép-európai országok gazdasága igen komoly válsággal küzd. Közel áll az összeomláshoz. A részt vevő pártok aggodalommal szóltak erről. Felvetődött az infláció, a munka- nélküliség, a romló életszínvonal és az állampolgárok kilátástalan helyzetének kérdése. A fokozódó terhek magukban hordozzák egy nagymérvű jobbratolódás veszélyét, melynek első jele a nacionalizmus feléledése. Hazánkban, de a térség más országaiban, sokat beszélnek és óhajtják a nyugati tőke bejövetelét. Ez logikus, hiszen ezen országokban nincs mozgósítható anyagi tartalék. Mindazonáltal nem érdektelen megemlíteni — miként a német delegáció egyik tagja fogalmazott —, hogy Európa keleti felét a tőke vadászterületének és árupiacának tekinti a Nyugat. Gondoljunk csak arra, milyen kevés a beruházásra fordított külföldi tőkearány. Ilyenkor felvetődik bennem egy ókori bölcs gondolata: „Ahhoz, hogy másokra számíthass, elsődlegesen magadra számíts”. — Ilyen horderejű megbe-' szélések befejezésekor közös közleményt vagy kommünikét szoktak kiadni. Megtörtént-e ez Moszkvában, és ha igen. mit tartalmaz? — Több kérdésben egyetértésre jutottunk. Elhatároztuk, hogy a munkáspártoknak, vagy ha úgy tetszik, a kommunista pártoknak hosz- szú távon együtt kell működniük. Az együttműködés területeiként felvetődött a folyamatos kapcsolattartás, a két- és többoldalú tapasztalatcserék, a tudományos szakemberek együttműködése, közös elméleti kutatások és esetlegesen egy közös elméleti folyóirat létrehozása. Magam a korábbi találkozókat csák olvasmányaimból ismerem. Ám benyomásaim és tapasztalataim alapján ez a találkozó új szakaszt nyitott pártunk történelmében. Ezen a tanácskozáson már új pártok ültek a tárgyaló- asztal körül, vezetőik többségében 45 évnél fiatalabb politikusok. Szintén új keletű, hogy most nem került elfogadásra semmilyen kommüniké. A résztvevők egységre jutottak abban, hogy az országaikban kialakult politikai rendszer további elemzésére van szükség. Csák ennek megléte esetén tudunk objektív képet festeni jövőnkről. Papp János Kapargatunk? Kapargatunk! — Hol van Amerika? — Itt van Amerika! Itt van Amerika? — ijedek fel mostanában reggelente legszebb álmaimból erre a rádióreklámra. — A fene — mondom, miért ne próbálhatnám meg, hátha eljön hozzám Amerika? Előttem — megszámoltam — huszonhármán állnak a sorban az Amerika Money- ért. Soha életemben nem álltam még sorba semmiért, most meg? Nem igaz, hogy nem kacsint rám egyszer a szerencse! De igaz! Nem jött össze! Meg sem merem írni, menynyit költöttem arra, hogy elkiabálhassam : nyertem! Szóval, hozzám nem jött el ez a Money sem! * * * Zuhog az eső, mégis sokan állnak sorban Békéscsabán, az Univerzál Áruház előtt. Elegáns, bundás hölgy egy 500-ast tart a kezében. — Csak nem szánja rá az egészet? — szólítom meg. — Miért ne? Mit kap manapság 500-ért? Így legalább kipróbálhatom a szerencsémet ... Az idős férfi kopott kis kabátjában kirí a tömegből, ö vajon mennyit áldoz erre a szerencsejátékra? — ó, kedveském, csak egyet veszek. Húsz forintot még megengedhetek magamnak. Ügy veszem majd, mintha meglepném magamat Mikulásra — mondja és kesernyés mosolyfélére húzódik a -szája. Odaállok a szorgalmasan kapargatók közé. Megszállottan körmölnek. Munkás- ruhában két férfi versenyben vakargatja az 5 X 10 centis kis cetlit. — Összejött már valami? — kérdezem őket. — Ne is kérdezze! — legyint a fiatalabb —, kivakartam’ magamnak a tizenötből háromszor húsz forintot, ezzel kész, befejeztem. Mndhatnám, kapartam eleget, kaparjon csak más is. — Különben tudja, mit mondok én? Nem kellene nekünk olyan messziről beszerezni a kapamivalót, meg lehetne kaparni egymást itthon is, aztán egyből kiderülne. ki szerencsés, ki ügyes, ki tisztességes, ki meg csaló, ügyeskedő, politikai kalandor, meg törtető, meg helyezkedő, csak most nem elvtársnak nevezik, hanem úrnak. Az árát ennek is mi fizetjük, hát nem? Battyog velem szemben régi-régi jó ismerősöm. A szokásos „hogy vagy” után a sztereotip másodikat teszem fel: ,jhova mégy?” — Kaparásra! — mondja nemes egyszerűséggel. Elképedek, hiszen az ő korában, hogy is mondjam csak, nem szokás már ilyen problémával küszködni. Aztán leesik a húsz fillér. Jóízűt kacagunk a feltételezésemen ... — Szóval téged is megőrjített ez a lóz? — Rászánok egy százast! Azt mondják, százezreket lehet nyerni ... Nem ingatom meg' a hitében. Idős néni szatyorral a karján érkezik, és egyenesen az árushoz tipeg. — Vihetem, lelkem? — kérdezi és az igenlő válaszra összeszedegeti az eldobott, levitézlett, lekapargatott cetliket. — Mit tetszik kezdeni ezzel a több ezer papírfecnivel? — Egyedül élek, lelkem. Ráérek. Átböngészem, mert olyan felületesek a népek, hogy tegnap is összeböngésztem magamnak 160 forintot. Aztán meg, tudja, milyen jó tűzrevalónak? Az Univerzál előtti árusnál a napokban húzták ki a százezer forintot érő Amerika Moneyt, de beszélik, Békéscsabán volt már kétszáz- ezres nyeremény is... Hát ez azért még nem egészen Amerika! Béla Vali Fotó: Kovács Erzsébet „Menjen a dolgára!” A beszélgetést vagy inkább dörgedelmes hangú vitát (?) lezáró, azt egyoldalúan be- rekesztő felszólító mondatot a békéscsabai vasútállomáson kaptam egy egyenruhás vasutastól. Mivel eleddig nem tudom eldönteni, tanácsa inkább megfogadandó, egyénre szóló, bölcs intelem, vagy továbbgondolásra, mi több, nyilvánosságra alkalmas — inkább közreadom a történetet, amely megelőzte. Napjainkból való, noha hihető, és van rá remény, hogy kevesebb lesz belőle. (Ha már 40 évig vártuk, hogy az ilyen történetek gyomlálhatok, miért épp most legyünk szkeptikusak?!) Befut a pesti gyors a Viharsarok fővárosába, mint naponta mindig ugyanabban az időpontban, ugyanarra a vágányra, az ötödikre'. Azzal a különbséggel, hogy ezúttal zuhog az eső, szaporán. A két, csomagokkal teli fekete ruhás néni azonban csak most rémül meg igazán, hogy látják: 70 centi is lehet a magasság, amelyet a lépcsőtől a járdamagasságig le kell majd küzdeniük a leszálláskor. Segítek a csomagokat leemelni, de a nagyobb akadály nyilvánvalóan a leszállás. Az élet rendszerint önmaga a legjobb bizonyosság: hiába fogom az elsőként lekászálódó néni kezét is, majdhogynem a nyakamba zuhan. Azért szerencsére megússzuk, nekik különben sincs idejük bosszankodni (eleget), sietnek átszállni. Jómagam azonban megkockáztatom a máskor dőre ötletnek is felfogható utánajárást, és a kézenfekvő kérdést: ha már egyszer annak idején, a mi megyeszékhelyünk vasútállomását is átépítették magas rámpára, miért a kiáltó ellenállás? Miért nem „húzza be” az egész szerelvényt az a derék mozdonyvezető a magas placcos részre? A vonatot az árkádok alatt fogadó szőke forgalmista hölgy nem lepődik meg a kérdésen, úgy látszik, máskor is megkapta már. Készen is a válasszal, nem is logikátlan: „Ha felhúz a vonat a híd alá, akkor azért szidnak bennünket! Mert sokat kell visszagyalogolni." Elismerem, ez sem lebecsülendő érv, de azért tovább győzködjük egymást ... a balesetveszély mégis figyelmeztető, talán eldöntené: melyik bosszúság a kisebb? Nos, ekkor érkezik a műanyag sipkái, zászlós vasutas kolléga: — Mi a probléma?! — köszöntéssel. Jószerivel egyszerre mondjuk el az eddigi párbeszéd főbb információit. Jellemző és mellbevágó az újabb érvelés: „A végéről, az étkezőkocsiból úgyis a fröccsösök szállnak le ...” Szóval értsem úgy, azoknak kijózanítónak sem utolsó, ha négylépcsős magasságból érkeznek a csabai anyaföldre. Aztán még hozzáteszi: a magas rámpás placc csak nyolc kocsit bír el. A többi tehát kilóg, nem fér a képbe, az élet túljárt a tervező eszén — teszem hozzá már én, még mindig bizakodva, hogy elhiszik: bizony nem jól van ez így, ha eddig (sokáig) így is volt. — Szóvá teszem Valkó kartársnak! Nem létezik, hogy ezzel semmit sem lehet kezdeni, a vonalfőnöknek tudnia kell... — mondom. „Tudja mi van őrá bízva?" — reccsen vissza a zászlós, és hiába mutatkozom be, hogy tudja meg, igazán nem kekeckedő, kákán is csomót kereső utasról van szó, hajthatatlan marad. Az meg csak tovább bosszantja, hogy „elárulom", egész famíliám vasutascsaládból való, valahol együttérzek ezzel a szörnyű sok gonddal küszködő mamutvállalattal. Erre meg azt mondja, „azok a legrosszabbak..." Mármint a vasutasféle okoskodók. Hát jó, bizonyára eleget hallgatott szakmabeli társaitól az idők folyamán. Csak az útra bocsátó üzenettel nem tudok mit kezdeni: „Most már menjen a dolgára!" Hogyne mennék, sietek én is, mint a többi utas. Ha közösen is csak eddig tudunk jutni, akkor megfogadom a tanácsot. Megyek! Igazán nem akartam okve- tetlenkedni". (fábián) Gazdaságvezetők a főiskolán Szakmai vita a csödtörvénytervezetröl Tegnap kétnapos, országos szakmai értekezlet kezdődött a Békéscsabai Tanítóképző Főiskolán. Hagyomány, hogy évente a Művelődési és Közoktatási Minisztérium tájékoztatja a pedagógusképző főiskolák gazdasági igazgatóit, szakembereit az.időszerű, oktatási feltételeket biztosító kérdésekről. Békéscsaba először ad otthont a rendezvénynek, melyet a házigazda főiskola nevében Virág Ferenc gazdasági igazgató nyitott meg. Ezután a mintegy 70 résztvevő dr. Földesi Béla megbízott főigazgató tájékoztatóját hallgatta meg a békéscsabai főiskola helyzetéről, s elképzeléseikről. A továbbiakban minisztériumi tájékoztatók hangzottak el, többek között a kormány hároméves programjáról, a jövő évi állami költségvetés- tervezetről, a felsőoktatás jelenlegi finanszírozásáról, a várható változásokról, valamint szó volt az 1991-es beruházásokról is. Ma az újabb beszámolók után egy-egy felsőoktatási intézmény gondjait, az időszerű gazdasági problémákat konzultáció keretében vitatják meg a résztvevők. Elkészült a csődtörvény tervezetének az a változata, amelyet immár szakmai vitára bocsátott a Pénzügyminisztérium. Mint Dobrocsi Gábor, a Pénzügyminisztérium munkatársa az MTI-nek elmondta: az új jogszabály egyszerűbbé, rugalmasabbá teszi a csődeljárás folyamatát. A törvénytervezet a fizetésképtelenség négy esetét határozza meg, s ezzel egyértelművé teszi azt a most legtöbbet vitatott fogalmat. Az egyik legnagyobb változást a tervek szerint az öncsőd intézményének pontos szabályozása jelenti. A jogszabálytervezet szerint a csődeljárást az adós kérheti maga ellen, pontosabban az eljárás megindítása egy esetben kötelező; ezt maga a törvény határozza meg. Az adós köteles öncsődöt bejelenteni, ha tartozásait az esedékességet követő bizonyos időn belül nem tudja kiegyenlíteni. Az öncsőd lényege, hogy az adós némi haladékot kap, ezzel reménytelen helyzetén változtathat. öncsőd esetén ugyanis a gazdálkodó minden fizetési kötelezettsége alól három hónapig felmentést kap, arra haladékot élvez, ez alól csupán a munkabér, és a bérjellegű juttatások képeznek kivételt. A már említett három hónap alatt kell megegyeznie az adósnak hitelezőivel. Ha az egyezség létrejön, a csődeljárás befejeződik. A visszaélések elkerülésére ezzel háromévenként egy alkalommal élhetnek majd a gazdálkodó szervezetek. A törvénytervezet másik jelentős vonása, hogy kiiktatja az állami szanálás jog- intézményét, és helyette a tulajdonosi szerep vállalására ad az eddigieknél nagyobb lehetőséget. Ugyancsak változik a tervezet szerint a mostani jogszabályhoz képest a tartozáskielégítés sorrendje. A Pénzügyminisztérium javaslata szerint a költségvetés, a társadalom- biztosítás és a közüzemi szolgáltató vállalatok előbbre kerülnének azon a sorrendiséget meghatározó listán, amely alapján az adósgazdálkodó szervezet felszámolásaikor a tartozásokat kiegyenlítik. Megtetszett az igazgató úrnak... (Folytatás az 1. oldalról) — A magas vérnyomástól kezdve egy csomó betegségem volt. Egy éve rábeszéltek, próbáljak lemondani a húsról és az _ állati termékekről. Azóta teljesen gyógyszermentesen élek, s ezt fantasztikus eredménynek tartom. — De ez az üzlet most nyílt... — Korábban az OTP-nél, egész más munkakörben dolgoztam, de már ott, szűkebb környezetemben igyekeztem másokat is megnyerni ennek az ügynek. — Az eredmény? — Volt, aki megfogadta tanácsaimat. Itt nap, mint nap kerülök ilyen helyzetbe. Ez mi, az mi? — kérdezik. Tegnap egy fiatalember fél órán keresztül vallatott, hogy mit, hogyan lehet elkészíteni? Szóval itt aztán van lehetőségem a reformkonyhára rábírni az embereket. — Hogyan jött létre ez a kis natura üzlet? Eddig itt büfé volt, ha jól emlékszem. — Valóban, de az igazgató úr valahol látott egy ilyen boltot, megtetszett neki és szerette volna, ha nyílik egy hasonló ebben a könyvtárban is. Több pályázat közül az enyémet fogadták el, és most itt vagyok. — Megérte pályát módosítani? — Ha anyagilag kérdezi, még nem tudom, hiszen csak október 1-jétől vagyok itt. Az már biztos, hogy nagyon szeretem ezt a munkát.. *. Csak az áru beszerzése nemenne ilyen nehezen! Szerencsére a szendvicseket, a salátákat magam 'készítem. Nincs kedve megkóstolni a szójasalátát? — Nem minftha bizalmatlan lennék, de előbb meg szeretném tudni, mi van benne? — Este megfőztem a szóját, a reszelt zöldséget — karalábét, káposztát, mikor mi van —, páclébe tettem. Ma ezt összeöntöttem, aztán kis tejföllel, mustárral, majonézzel, kefirrel összekavartam, fűszereztem... Megkóstoltam, bár korántsem vagyok vegetáriánus. Túléltem. Sőt! Nem is volt olyan rossz. Ha jól meggondolom, kimondottan ízlett. N. A.
