Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-23 / 275. szám
1990. november 23., péntek Tolnai barangolások Kell-e Paksnak sport, avagy „irigykedés” egy pohár szekszárdi vörösbor mellett Sokévtizedes szokás lassan, hogy évente egy alkalommal ösz- szegyülnek az ország minden részéből a sporthoz leginkább kötődő toliforgatók. Mondhatnánk, hogy továbbképzésre, de a szó immár (de legalábbis most éppen) riasztó, meg aztán, különben sem fedné a lényeget, jobban illik erre a három napra a találkozó kifejezés. Olykor harminc, máskor nyolcvan újságíró cserél véleményt, jut számos új információhoz, no meg — ez sem lebecsülendő, a helyi kollegák segítségére támaszkodó főszervező, az újságíró szövetség sportszekciójának vezetősége terveiben — egy-egv vidéki régió megismerése, persze elsősorban a sport szemüvegén keresztül. Az idén Szekszárd, tágabb értelemben Tolna Megye látott vendégül bennünket. A program, ahogy illő a ritka látogatásokkor, természetesen zsúfolt volt, úgy is lehetne jellemezni, hogy az atomerőműtől a vörösborig, sokmindenre futotta az időből. Találkoztunk a magyar sport elsőszámú és helyi vezetőivel, beszélgettünk a reklámról, no és végezetül saját szakmánk dolgai sem maradtak ki, mert hogy forr az élet az írógép körül is... Nem elegáns szálloda-hali. Ez is a paksi sportcentrum része »Könnyű nekik !« - mondják gyakorta, ha Paksról esik szó. Az atomváros már építése idején is élvezte a különc minden előnyét. A sportban is, természetesen. Igaz, a nulláról indulva így sem volt könnyű, jóllehet, az 1982-ben 90 milliárd forintért elkészült beruházásnál a pénz egyharmadát a biztonsági berendezések építésére fordították. Ez, ugye mond valamit arról, hogy aki itt dolgozik, többet, mást érdemel! Infrastrukturális vonatkozásokban is, ahogy ezt hivatalos jelentésekben fogalmaznák. Tehát az életkörülmények megteremtéséhez szorosan hozzáfűzték a sportot is. Még erős alkonyatban is remekül mutat a sporttelep, a mellette épült sportcsarnok, a tekepályával, sörözővel együtt. Hát még a szomszédos klubház, étterem, közösségi ház, nevezhetjük sokféleképpen - egyremegy. Talán még Makovecz Imre is csettinte- ne, ha körbejártatná tetintetét az emeleti étteremben. Itt mondja Kiss Ernő, az Atomerőmű Sportegyesület ügyvezető elnöke, hogy mi mindenre telik, illetve kell, hogy teljen a negyvenmilliós sportköltségvetésből. Mindenesetre ökölvívóikat, kosárlabdázóikat, labdarúgóikat szá- montartják, s nem csak hazai berkekben. Egy-egy hamis hang ugyan belevegyül a megítélésbe, hogy »minek ide élsport ?«, dehát istenem, kekeckedők mindenütt vannak, lehet, hogy azok között is, akik a leglelkesebbek, amikor pátriájuk csapatának győzelméről hallanak. Velük mindig, minden helyi vezetőnek számolni kell, hívják klubelnöknek, polgármesternek, vagy éppen sportmecénás vállalkozónak. A fontos, hogy győzzön a józan ész, ennek vezérgondolata Paks esetében úgy festett: milyenjó lenne elérni, hogy a mindenfelől verbuválódott, szinte őslakos nélküli .földből kinőtt városban hétvégeken helyben is találjanak szórakozási lehetőséget az emberek. Egy-egy forró hangulatú boxmeccsen, vagy focirangadón megszabadulva, mondjuk a négyes blokk lélekriasztó terhétől, a zajról most nem is beszélve. No és, nem mellékes az sem, hogy az új, nagyon ifjú generáció sem maradjon program nélkül. Remélhetően nem csak a látogatáshoz illőek a szép adatok arról, hogy hány iskolás gyerek sportol, mennyien találnak kikapcsolódást a pompás sportlétesítményekben délutánonként és esténként. Eközben pedig egészen merész terveket is szövögetnek, mint például ilyet: meg; pályázzák a soronkövetkező cselgáncs Európa-bajnokság rendezését. S akkor bizonyára még vonzóbbak lesznek majd Tuncsik József iskolai különórái, noha az egykori bajnok így is sikeresen terjeszti a judot Pakson. Bemutatkozik a vidék Mintahogy Szekszárdon is úgy látják: néha nem árt belevágni valamilyen nagyobb esemény rendezésébe is, hogy hírét vigyék a városnak. Az idén a főiskolás asztaliteniszezők világbajnokságát látták erre alkalmasnak, s egészen biztos, hogy elérték a célt. Éppen e sorok nyomdába adásakor jött a hír, hogy a nemzetközi súlyemelő szövetség Szekszárd városának ítélte az 1992. évi Európa-bajnokság rendezési jogát. Amely, újabb bemutatkozási alkalom a vidéknek, az ottani értékek megmutatására. Jól emlékszem, 1988-ban Moszkvában például milyen szeretettel emlékezett a békéscsabai motoros műrepülő világbajnokságra Vjacseszlav Gavrilin, a sportújságírók világszervezetének akkori alelnö- ke. Még arra is, hogy Mezőtúr után milyen szép búzatáblák között autóztak idáig... Meglehet, apróság, de annyit már magam is jártam-keltem a világban, hogy érzékeljem, igenis jelentősége van, ha egy-egy kevéssé ismert tájék megmutathatja magát a világnak. De ne kalandozzunk el ennyire... A szekszárdi városi sportcsarnokot amúgy mellesleg mindenkinek a figyelmébe ajánlanánk. Azt mondhatnánk csak egyszerűen: pazar! Kívül is, belül is. Isten ments, hogy oda akarjunk kilyukadni, lám ehhez képest a békéscsabai, ilyen, meg olyan. Nagyon szép és értékes a mienk is, de a szekszárdinak a nézőterét inkább közelítené meg tízszer egy nyugdíjas, mint egyszer is emezt...,Elismerésre méltó a hagyományok tisztelete Babits városában. Márványtábla hirdeti az előcsarnokban, kikre és miért is kell büszkének lenniük a helyieknek. Náluk is tekintélyes, hosszú a névsor, ott olvasható benne a tragikus sorsú ejtőernyős világbajnok, Gyulai György (1958), aztán az ökölvívó Orbán László, aki 1969-ben nyert Európa-bajnoki címet, a legfrissebben bevésett világbajnok neve pedig Weisz Lászlóé, tavaly vívta ki rádiózásban a büszke címet. Négymilliós saiát bevétel No, azért a szekszárdi csarnok sem csettintésre készült el, öt év és 145 millió forint kellett hozzá, amíg tavaly felavathatták, de fő, hogy készen áll, és otthona a kosarasoknak, súlyemelőknek, asztaliteniszezőknek. Meg sokszáz terítékes vacsoráknak, báláknak, mivel — kell-e mondani? — az „egyéb” rendezvények is fontosak a bevétel szempontjából, ehhez jelent pluszt a két autóbusz is, miként a tekepályával egybeA nagyszerű paksi sportcsarnok épített söröző. Érdekes, amit a gazdálkodásról megtudunk: az idén négymillió fölötti saját bevétellel számolnak, eddig minden várakozásukat felülmúlja, hogy úgymond időarányosan 112 százaléknál tartanak. Nem érdemelne külön szót mindez, ha nem esne napjainkban annyi szó az önálló gazdálkodásról — a sportban is. Sze-gény edzők (is), lassan már nem a csapat soronkövetkező mérkőzésének taktikáján törik a fejüket a legtöbbet, hanem egy másfajta taktikán, nevezetesen, hogy miként lehetne a jövő hónapra is feszesebbre formálni a szakosztály pénztárcáját. Oldják meg helyben Pénz, pénz... megint előbukkan, s ezen semmi csodálkozni való sincs, hiszen sem élsportot, sem szabadidő-programokat anyagiak híján nem lehet szervezni. Vannak területek, ahol többre van szükség, másutt kevesebbre, de elengedhetetlen. „Oldják meg helyben” — hangzik mostanában gyakorta a válasz odaföntről, címezve az ön- kormányzatoknak, azok pedig alighanem jó visszhang módjára ismétlik — továbbadva a kluboknak, szakosztályoknak. Lévén, hogy iskola-meszelésre sincs, meg sokminden másra sem. Azonban, ezzel együtt is tévedés azt súlykolni magunkba, hogy az állam ezután „kivonul” a sport támogatásából. Sajnos, számos jel mutat arra, hogy — 11 szöuli aranyérem ide, rendkívül előkelő helyezés a nemzetek pontversenyében oda, —még az egyértelmű elvi támogatás mellett sem voksolnak az arra leginkább illetékesek. És ezzel már el is érkeztünk Gallov Rezső államtitkár-helyettesnek, az OTSH elnökének tájékozató- jához. Az egykcfri kolléga, az egyik (ha nem a legjobb) spotri- port-könyv (Amerikai arénák) szerzője az örök optimisták közül való — igaz, mint mondta újólag, másképpen el sem vállalta volna a felelősségteljes feladatot. Természetesen első akciója neki is a pénzszerzéshez kapcsolódott, azonban — a hír bejárta a sajtót annak idején —, nem túl sikeres volt, s ha közzé- tennénk ennek részleteit, még- inkább fokozódna a sportbarátok bizalmatlansága. No, nem az elnök iránt... Gallovék persze nem adták fel, túl azon, hogy bíznak a társadalom sportszere- tetében, megpróbálja elérni 75 Gallov Rezső bizakodik tagú stábjával, hogy az egyik szerencsejáték kizárólag a sport támogatását szolgálja. Szeretnék elérni, hogy a sport teljesen önálló fejezete legyen a költség- vetésnek, a sportági szakszövetségek kapjanak használati jogot a létesítményekre. A tájékoztatót követő élénk vitában szóba kerültünk mi is. Pálinkás István, a Szekszárdi Szövetkezeti SE társadalmi elnöke felvetette, hogyan kérjen támogatást, keressen szponzort olyan versenyekhez, amelyeknek a sajtó néhány sort sem szentel. Rímel némileg ehhez a gondolathoz, amiről egy másik, igen érdekes eszmecserén szólt Nagy Gábor, a Terimpex egyik vezetője. Szerinte alapos átértékelés szükséges a szponzorkeresők részéről (is), mert az olvashatatlan, bolhabetűs reklámoknak a cégek részéről semmi értelme sincs — ezentúl ez luxus! Dilemma előtt állnak a lapok is. A maguk módján támogatnák' a sportot, de egy-egy viadal olyanfajta reklámozására aligha lesz lehetőségük, hogy a tudósítás a szponzorok felsorolásával kezdődjön (vagy végződjön). Illetve, ha ebből az újság is profitál! Úgy tűnik, a közös érdek menetközben egyezséget szül. Lesz-e miről írnunk? Mindenesetre, akárcsak a legtöbb megyei napilap, sajátos lépésváltás előtt állunk. Fokozatosan modernebb technika között készül, a várható terjedelembővülés pedig jótékonyan érinti a sportszekciókat is. Megnyugtató volt hallani a tengelici volt megyei tanács (a cégtáblán még ez szerepelt) oktatási központjában zárult találkozón, hogy erre a szerkesztőségek vezetői „nyitottak”. Most már csak az a kérdés, vajon lesz-e miről írnunk a jövőben? Pontosabban fogalmazva, a sportmozgalom válsága meddig tart ? Lesz-e mit tenni akirakatba? Remélhetőleg a kérdőjel mihamarabb eltűnik. Fábián István A szerző felvételei Borkóstoló az ALISCAVIN-nél Ki tudja miért, ha borvidékeinkről esik szó, csak legfeljebb harmadikként említik a szekszárdi dombvidék nemes kadarkáját. Pedig, mint Módos Ernő, a Szekszárdi Borászati Közös Vállalat, az ALISCAVIN ügyvezető igazgatója mondta, az idén hétezer tonna szőlőt dolgoztak fel, ebből 51 ezer hektó bort (amelynek hatvanöt százaléka kékszőlőből készült, vagyis vöröset) szűrtek le, melynek egyharmadát exportálják, főként német nyelvterületekre. Dr.Töttös Gábor írja a tolnai borvidék történetéről: már a kelták alapította Alisca egyik lakójának szarkofágját kettős kehelyből ágazó termő szőlő díszíti, a leghosszabb útra pedig üvegpolcot és poharat is adtak a halottnak. Cselebi, jeles török utazó is dicsérte a rózsaligetes baranyai szőlőket, Tolnán pedig mindig vásároltak hazafelé menet a domb levéből. Szóval bősége a helyi borok dicséretének története. Mondják azt is, hogy Schubert Pisztráng ötösét is ihlette, jutott belőle Pius pápának is, itta Halié Szelasszié etióp császár is, jogos tehát Bodnár István helyi költő mostani dicsérete: ,A szekszárdi! bikavér! orvosságnál többet éri aki issza, hátig él." Mindezt bizonyítandó, az asztalon három pohár, elsőként egy világosfajta, 87-es évjáratú fehér — Souvignon Blanc. Nevéből eredően francia, ebből eredően nem annyira ismert itthon. Zamatos, száraz, fűszeres, tüzes—egy kicsit a krumplivirágra emlékeztet az illata... — de sültekhez, pisztrángra így is alighanem kiválóan csúszik. Nálunk tíz éve honos, mert kedveli a pannon löszt. Mögötte kékfrankos csillog a pohárban, mégha Sopron is az atyja. Illik tudni róla azt is, hogy Napoleon katonái fizetőeszközként is használták... Színe pompás, a vidék uralója lassan, alkoholtartalma 11 és fél százalék, leginkább vörös húsokhoz, paprikás ételekhez dukál. Nem különben szolgál dicséretre a harmadik pohárban fénylő óvörös is, három bor házasításából „keverték ki”, és érdekessége, hogy esztendőnként különböző a receptje..., attól függően, milyen évet élt meg a kékfrankos, a kadarka és a kabernet. Fontos, hogy legalább a fele többévi érlelésű legyen. Innen az ászolt íz”—így mondja ezt nem akármilyen szakszerűséggel koccintás közben Módos Ernő, arra is figyelmeztetve az újságírókból álló hallgatóságot, hogy a valamit is magára adó borivó ujjával alátámasztva fogja a poharat, és nem egyből húzza le az egészet. Az is fontos még, hogy szemével, nyelvével és fülével is igyon az ember, utóbbival arra utalva, hogy a koccintás csilingelő hangja is a kóstoló része. Miként egy népi, kissé bizarr versike (vagy csasztuska- féle) is, szóla emígyen: „Poharat, hogy csengjen,/Szép asz- szonyt, hogy nevessen,/Alulról kell megfogni.” Persze, komolyabb szóval is dicsérte Tolna kincsét Garay János költő. Búcsúzzunk ezzel a szekszárdi pincétől: Töltsd pohárba és csodát látsz! Színe, mint a bikavér, S mégis a gyöngy, mely belőle Fölragyog, mint hó, fehér. És a tőke, melyen termett. Nemde oly zöld, mint a rét? Hol leled fel szebben együtt Szép hazánk három színét?
