Békés Megyei Népújság, 1990. nonvember (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-17 / 270. szám
1990. november 17., szombat IRODALOM-MŰVÉSZET ■Köröstáj Amit most elmesélek, régen történt. No, azért nem olyan régen, mint amilyen régen a csillagok születtek az égre, de jó néhány esztendeje már. Késő délután volt. Falusi Tata éppen a kertben kapált. Falusi Mama a konyhában tett-vett Odakünn nagy forróság perzselte a tájat. A Nap is tö- rölgette homlokát az égen, oly meleg volt. Szívesen megfürdött volna egy kis nyári záporban. De így volt ezzel a falu minden füve, fája, állata is. Mintha meghallották volna a felhők ezt a kívánságot: néhány pillanat alatt összegyűltek a falu felett annyian, amennyien csak odafértek. Sűrű, fekete felhők voltak. — Ennek fele sem tréfa! — mondta Falusi Tata, s megtisztította kapáját. Talán csak megszokásból tette, mert bizony azon egy szem föld sem volt. Olyan száraz, porhanyós volt a kert, hogy minden lepergett a kapáról. Kívánta is a föld nagyon a vizet, de ennyi sötét felhő láttán megijedt kicsit, s titokban úgy tett, mintha jót ivott volna valamelyik közeli forrásból. Falusi Tata beballagott a konyhába Falusi Mama mellé, s az ablakon keresztül leste a közelgő vihart. Nem sokáig kellett várnia. A felhők, mint óriás medvék, brummogni kezdtek, azután pedig, mint a megvadult oroszlánok, morogtak, vicsorogtak a növényekre, állatokra, emberekre — az egész falura. Ügy viselkedtek, mintha bántotta volna őket valaki. Lehet, hogy volt is a faluban egy-két_ gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, Falusi Mama és Falusi Tata azonban nyugodt volt, egyikük lelkiismeretét sem nyomta gonosz vagy csúf dolog. Kiss Ottó: A vihar Egy óra is eltelt azóta, hogy eleredt az eső, amikor — váratlanul — félénk kopogás hallatszott a bejárati ajtó felől. Falusi Mama odasietett, kitekintett az ajtó üvegén keresztül az udvarra, de nem látott senkit. Éppen megfordult már, amikor ismét hallatszott a kopogás. Erre már Falusi Tata is az ajtóhoz lépett, s kíváncsian kitárta azt. — Kérlek benneteket, engedjetek be! — mondta oda- kintről egy elázott kisfiú. Falusi Mama Falusi Tatára nézett, majd betessékelte a fiút a szobába. Ruháját levette, helyette szárazát adott rá. — Így ni! — mondta Falusi Tata, amikor mindez megvolt. — Most pedig meséld el szépen, ki vagy, és azt, hogy hogyan kerültél ide! — szólt Falusi Mama, és a fiú kezébe nyomott egy bögre friss tejet, egy meleg kalács kíséretében. A kisfiú néhány percig hallgatott, aztán szipogva bemutatkozott, s nagyot kortyolt a meleg tejből. — Az igazat mondjam? — kérdezte. Falusi Mama és Falusi Tata bólogatott. A fiú is tudta, hogy mindig. mindenkinek az igazat kell mondania. Nem is azért kérdezte. Inkább csak azért, mert nehéz volt belekezdenie, szégyellt* magát, szégyelltek tettét. Am összegyűjtötte erejét, és elhatározta — gondoljon róla bármit is Falusi Mama és Falusi Tata —. ha már így történt, ő bizony vállalja, és elmondja a teljes igazságot. — Az úgy kezdődött — szólt, hogy édesanyám vásárolni indult a városi boltba, s meghagyta, sehová se mozduljak el otthonról. Azt mondta, hogy nagyon igyekszik majd haza. Amint kilépett a házból — folytatta a fiú, fejét lehajtva —, kinyitottam az ablakot, kimásztam rajta, s futni kezdtem az erdő felé. Odaérve, a kis patak hídjára álltam, és onnan néztem az áttetsző víztükröt. Pókok szaladgáltak a víz tetején, a vízben pedig apró halak úszkáltak csoportostól. Sokáig néztem őket. Amikor meguntam, otthagytam a hidat, és elindultam az erdő közepe felé. Sokáig kóboroltam. Az az igazság, már féltem egy kicsit, s a lelki ismeretem is gyötört, úgy gondoltam, elindulok visszafelé. Ám altkor, hirtelen egy medvét hallottam brummogni a hátam mögött. Gyorsan futásnak eredtem, nem is mertem hátranézni. mert akkor már a vicsorgó oroszlánok is üldözőbe vettek. Végre kiértem egy tisztásra, felnéztem az égre, láttam a sűrű, fekete felhőket, megértettem, hogy azok morognak és vicsorognak. Akkor, sírVa elindultam visz- szafelé, de eltévedtem. Nem tudtam, mit tegyek. Végül behunytam a szemem, és szaladni kezdtem egyenesen. Mindig csak egyenesen. Hosz- szú ideje futottam már, amikor eleredt az eső. A fák, bokrok összekarcolták a kezem, de nem figyeltem rájuk. Nagyon féltem. Már majdnem kiértem az erdőből, amikor megbotlottam egy farönkben. Kinyitottam a szemem, és nem messze tőlem, megpillantottam ezt a házikót. Hát így történt! — "mondta a fiú, és nagyot sóhajtott, olyat, akár a felnőttek. Falusi Tata ekkor felállt a székről és azt mondta: — Ezért hát a hirtelen támadt vihar! — Ha már így esett, nem tudunk változtatni rajta — tette hozzá Falusi Mama —, csupán reménykedünk, hogy máskor nem fog előfordulni. A fiú megértette, miért gyűltek a falu fölé a fellegek, s hogy miért is morogtak rá olyan rosszallóan. Falusi Mamának és Falusi Tatának ugyan nem mondott semmit, de magában megfogadta, hogy nem fog többé otthonról elszökni. Ez minden szónál többet ért. Abban a pillanatban, ahogy őszintén megbánta tettét, a vihar elcsendesedett. Mire mindhárman kiértek a konyhába s kitekintettek az ablakon, már éppen csepergett az eső. — Ennyi elég is volt a földnek — mondta Falusi Tata. A fiú pedig felvette időközben megszáradt ruháját, illedelmesen megköszönte a vendéglátást, s jókedvűen indult hazafelé. Elhatározta, hogy édesanyjának is bevall mindent, töviről hegyire. Abban is biztos volt, hogy soha többé nem tesz ilyet, örült, hogy elmúlt a vihar kinn a földeken, de mindennél jobban annak, hogy bent a lelkében is. Boldogan tekintett az előbújó Napra, s a távolodó fellegekre, akik talán egy másik falu fölé igyekeznek, oda, ahol még rosszak a gyerekek. Sass Ervin: „Éljen a haza!” kiáltott vagy suttogott csak éljen a haza! a bitó alá lépett (lökték?) szivarját oldalra dobta egy sáros fűcsomó alá. a bakó hívta a következőt, tábornok úrnak nevezve Leiningent. Nagysándor József arca kisimult, a harangok zúgását hallotta már. Leiningen százados (!) beszédbe kezdett, hangját elnyomta a dobpergés. Haynau éppen aga- rászott. 'nagyúri szokás, gyógyír a kimúlt lelkiismeretre. Aulich és Damjanich kínját csak Vécsey látta, aztán a nép elöntötte a mezőt, most is ott állnak és a semmibe néznek, szeretnének mögéje látni. 1990. október 9. Fehér József versei: Legenda Itt lenni: felhalmozott jövő, bár idehallik némi csatornazaj. Mintegy átleng a termékeny pillanat kétértelmű titokzatossága, egy fűkasza elmetszi a csend torkát. A köröndön felizzanak a halogének. Aztán semmi. Már megint az. A mindenkori rövid jelennek kell számot adnia arról a (mindenkori rövid jelennek ami volt, s ami lehet. — Indóház út, sétatér, sülő szemét, cizellált nyomor. Az apró történések, idomulások később majd kegyetlenül véredet követelik. Füttyszó a megálló felől: a játszma vége. Hamlet bolyong Földöntúli vihar kavarja a fákat. Hamlet bolyong az ősi parkban, magát egyetlen mondatnak feszíti: „Furcsa átalakulás foly itt; ha beléláthatnánk ...”. (Meghal.) A környék tizenhét eszelőse pő — a tetem fölött csutkaszárral vinak. Ragadd ki, mennyei sár, lábuk holnapi nyomát az iszapmederből, s vezesd őket a vizeken túlra! Arany János v amnesztiát kér Egy-egy diktátor taszédülése a politika színpadáról nem jelent mindjárt felhőtlen demokráciát. A frissen reflektorfénybe kerülitek általában szintén ki szeretnék termelni a maguk számára a hatalom monopóliumát. Az új vezetők szerepük megtartása érdekében gyakran akár a volt diktátor húzásaitól sem riadnak vissza, csakhogy letakarják országuk belső gondjait. így van ez Romániában is, ahol a Nemzeti Megmentés! Front a választáson még rózsával indullt; ám ma a román "társadalomban sehol sem találni virágokat, csak Itiescuék- nak nyíló összevisszaságot. A Ceausescu-rezsim alatt rengeteg atrocitás érte az erdélyi magyar kultúrát, vele jelentős magyar személyiségek utóéletébe gázoltak a diktatúra acélléptei. A múltban, Nagyszalontán Arany János makulátlan emlékét is megbolygatta a hatalom. 1977-ben „főállású elvtársak” jelentek "meg az Arany János Emlékmúzeumnál, és több, mint száz, Arany Jánossal kapcsolatos eredeti levelet vittek el a Csonkatoronyból. A levelek többsége Arany János jegyzősége idejéből való dokumentum, melyek legnagyobb epikus költőnk alaáírásával vannak ellátva» de található köztük olyan levél is, melyet Arany Nagyszalontáról való távozása után, szülővárosában maradt rokonainak, ismerőseinek fogalmazott. Állítólag ezek a dokumentumok Nagyváradra, a megyei irattár raktárába kerültek. Mindenesetre hiányukkal jelentős veszteség érte a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum gyűjteményét. Már lassan egy évvel vagyunk túl a román diktátor korszakán, ám a Csonkatorony tövében továbbra 1« csak az ezerkilencszázhetvenhét februárjában keltezett átvétteli elismervény magyarázza, hogy ezeknek a leveleknek a nagyszalontai múzeumnál volna a helyük még akkor is, ha belőlük akaratlanul is Nagyszalonta magyar múltja olvasható ki. Ennél, a felsőbb utasításra történt „meglopásnál” is nagyobb sérelem érte a költőt, amikor ezerkllencszáz- nyolcvanhatban a nagyszalontai Arany János Líceum névtáblájáról leemelték a súlyosnak tűnő Arany Jánost A hatalom úgy döntött, nagy költőnk, aki műveivel évszázadok határain át újabb és újabb nemzedékeket a magyar nyelv sajátos gazdagságára oktat, nem érdemelne meg annyit, hogy szülővárosában (ahol tanult és tanított) egy oktatási intézmény az ő nevét viselhesse. A decemberi fordulat után, egy ideig ismét visszakapta eredeti nevét a nagyszalontai líceum, aztán, ahogy a forradalom mítosza kilépett a valóságból, az Arany Jánost rögzítő névtáblát is újra leemelték. A szalontaiak azt szeretnék, ha városuk nagy szülöttének neve a líceum feliratára ismét kikerüljön. Az Arany János név melletti érvelés fő szervezője a nagyszalontai MIDESZ (Magyar Ifjak Demokratikus Szövetsége) helyi szervezete. Tehát az Arany János szellemét csorbító hatalmi intézkedések még orvoslásra várnak Nagyszalontán. Nagyváradon a megyei irattárból több mint száz levél a Csonkatorony tövébe hazavágyik; Nagyszalontán több* ezer ember a líceum feliratára Arany János nevét kívánja. Arany János tehát amnesztiát kér; s higgyük: megkapja! Magyar! Barna Benyó Judit: Meztelenül, lobogó hajjal Meztelenül, lobogó hajjal állok a szobában és várlak. Üjra szüllek téged, én dajkállak minden titkos éjszakán, holdfény vibrál homlokodon; a bölcsesség keresése közben találtam rád — madárlábú lányok énekelnek a hegyek mögött, bennünket köszöntenek, mint a legszebb párt. Lázasak vagyunk már hónapok óta és szerelmesek, a tüzet okádó bikák ránk leheltek, és nem csillapodik le sehogysem a vágyunk. 1999. Katona Judit: Ősz előtt í A lámpa benn, mint macskaszem világit és kormos jeleket ír az égre a csípős ízű füst, ha tűz parázslik. Utcákat róva ténfereg sokáig ki magányos s annak sírni kéne, ki bársony csöndet, békességet áhit. És borzong a kert, mint lázas nagybeteg, révetegen, vállait leejtve, s az akácok megint •sírni kezdenek.
