Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-27 / 252. szám
1990. október 27., szombat Csak a tanító a „nemzetiségi felelős”? Négyen beszélgettünk erről a tétkomlési szlovák iskolában Mély falusi csend veszi körül a század elején épült tótkomlósa szlovák iskolát. A bejáratnál egy idős asz- szony és egy tanárnő beszélgetnek halkan, szlovákul. Tőlük kapjuk az útbaigazítást, hiszen mindenekelőtt Majoros Jánost, az iskola igazgatóját keressük. Kicsit várnunk kell — mondják a. kollégák —, nincs az irodájában. Megérkezéséig két helyettese, Majláth lmréné és Istvánná Racskó Anna a szíves beszélgetőpartner. Tőlük tudjuk meg, hogy intézményükhöz négy óvoda, egy 115 tanulót számláló általános iskola és egy 1987 óta működő zeneiskola tartozik. Tótkomlóson köztudottan magas a szlovák ajkú lakosság száma. A legutóbbi népszámláláskor több mint 2 ezren vallották magukat szlováknak a csaknem 9 ezer lakos közül. Nem véletlen tehát, hogy az államosítás után szlovák tannyelvű oktatási intézmény létesült a faluban. (Magyar- országon Tótkomlóst is beleértve öit ilyen intézmény létezik — a szerk.) A magukat szlováknak vallókon kívül valójában sokkal többen beszélik, vagy legalábbis értik ezt a nyelvet — hallottam több helyen is a községben. Ehhez képest kicsit kévéséi lem a 115-ös tanulólétszámot — mondom a vezetőhelyetteseknek. — Ennek mi sem örülünk — válaszolja Istvánná Racskó Anna,, majd újabb megdöbbentő számokat sorolnak. Tavaly csak 9, az idén 14 elsős gyereket írattak be iskolájukba. A legnagyobb osztályban is csupán 18 tanuló van. Természetesen ezek olyan ideális osztálylétszámok, amelyeket bármely más iskola megirigyelhetne, de ez esetben, sajnos, ennél többről van szó: a szlovák nemzetiségi fennmaradásáról. Az alsó tagozat demográfiai hullámvölgyén kívül vajon mi okozhatja ezt a csökkenő érdeklődést? Talán a kényelmesség? Hiszen — ahogy hallani — a magyar iskola körül több fiatal él, és mert a szlovák iskola messzebbre esik, egyszerűbb a közelebbi intézményt választani. Talán. Majláth Iim- rénének azonban inkább az a véleménye, hogy a fiatalabb szülök már nemigen használják otthon a szlovák nyelvet, így nem is igénylik gyermekeik számára a nemzetiségi iskolát. Az időközben megérkező Majoros János igazgató szerint azonban az a probléma, hogy a szlovák családok nem érdekeltek abban, hogy ezt az iskolát válasszák. A szlovák általános iskola ugyanis főként azok számára előnyös, akik a szlovák nyelvvel az iskola befejezése után is foglalkozni szeretnének. Akik szakmát tanulnak, vagy magyar szakközépiskolába mennek (és ők vannak többségben), azoknak csupán egy plusz teher, hogy még a szlovákot is tanulni kell, sőt, hogy a különféle tantárgyakat szlovákul kell tanulni. — Hogy idáig jutottunk, az véleményem szerint nem (vagy nem csak) a szlovák tannyelvű iskolák hibája — mondja az igazgató. — Valahogy összezsugorodott az emberekben a nemzeti hovatartozás érzése. A kormány szerintem nagyon sokat tehetne például azért, hogy a nemzetiségi szülőket, fiatalokat érdekeltté tegye a nemzetiségi oktatásban. Ha nyolcadik után lehetősége lenne a gyerekeknek (mondjuk) cserealapon Szlovákiában továbbtanulni, az nagyot lendítene az ügyön. Deez csak egy ötlet. Sok mindent lehetne még tenni! Sajnos ma úgy néz ki, hogy megbukott a nemzetiségi oktatás, mert a nemzetiségi jelleget nem tudtuk megtartani ... Az intézményhez tartozó négy óvoda 12 csoportja közül hétben van nemzetiségi nyelvoktatás. Az általános iskolában ettől a tanévtől kezdve — hogy vonzóbb legyen az iskola a szülők számára — eltörölték a minden tantárgy szlovák nyelven való tanítását. — Az elsőbe kerülő gyermek szlovák szókincse még olyan kicsiny, hogy arra építeni nagyon nehéz — magyarázza Majláthné, aki egyébként az óvodákért felelős. — Még egy herényi német tannyelvű gimnáziumban is egy év nyelvtanulás után kezdenek csak a komolyabb munkához, akkor belátható, hogy milyen mély víz egy hatéves gyermek számára minden tárgyat egyből szlovákul tanulni. Természetes, hogy a szülők félnek, ezért is döntöttünk úgy, hogy az idei elsősöknek már csupán idegen nyelvként tanítjuk a szlovákot, remélve, hogy harmadik-negyedik osztályra eljutnák a társalgási szintre. Beszélgetőtársaink csak halkan jegyzik meg, hogy ez tulajdonképpen visszalépés a korábbiakhoz képest, de hát csak így lehet megtartani az iskolát. Sőt, ezenkívül is számos újítást kezdeményeztek. Ilyen például az énekzene tagozat, vagy az alapfokú szlovák nyelvvizsga szervezése a továbbtanulni nem kívánó, nyolcadikos gyerekek számára. Tavaly fejeződött be a Rákóczi utcai óvodában egy kísérlet, ahol a többi csoporttól eltérően, már az óvodába kerülés pillanatától kezdve oktatják a szlovák nyelvet. Terveikben ennek a programnak a továbbfolytatása szerepel. Elképzeléseik között persze olyanok is vannak, amelyeken talán csak egy jó tündér tudna segíteni. Szabódnak is rajta, mondják-e. Jó lenne például, ha megoldódna a szlovák szakos tanítók képzése Békés megyében. . — Legalábbis annyira — mondja elgondolkodva az igazgató —, hogy a három megyei szlovák tannyelvű oktatási intézményt (Szarvast, Békéscsabát és Tótkomlóst) ellátnák tanítókkal. Pillanatnyilag Esztergomban folyik csupán ilyen képzés, ami túlságosan messze van, s nem biztos, hogy onnan nézve mindenkinek Békés megye az álma. Aztán: jó lenne, ha az ön- kormányzat a szlovák iskolának ítélné a volt MSZMP- székházat, mert így lenne a zeneiskolának hangverseny- terme, az általánosnak meg tornaterme. Nem ártana az sem, ha egyszer egy diákotthon is kerekedne valahonnan, hiszen így bátrabban hívnának vendégeket. — Sajnos az anyagiak miatt a gyerekeinknek ma már egyáltalán nincs lehetőségük arra, hogy az ország másik négy szlovák iskolájának a tanulóival találkozhassanak — mondja az igazgató. — Csúzán Szlovákiából jönnek néha gyerekek ide cserealapon. A barátkozás és a nyelvtanulás szempontjából ez nagyon hasznos dolog. Am ilyenkor mindig a szállás szervezésével megy el a legtöbb idő és energia. Szerencsére eddig még mindig sikerült megoldani, hiszen a családok szívesen vállalkoztak vendégfogadásra. — No persze, csak a diákotthon hiánya legyen mindig a legnagyobb bajunk! — mosolyodik el Majoros János. — Sajnos ennél komolyabb kérdések aggasztanak bennünket — folytatja témát váltva, majd mintegy összegezve az eddigieket, a következőket mondja: — Jó lenne, ha az emberek belátnák, a szlovák nemzetiség, kultúra fennmaradásáért nemcsak az iskola felelős, hanem mindenki, aki szlovák. Ügy is mondhatnánk: ne csak a tanító legyen a „nemzetiségi felelős”! Magyar Mária Az idei elsősöknek már nem kell minden tárgyat szlovákul tanulni Randevú önmagunk tükörképével... Tessenek mondani! A múzeumokkal mi lesz? Akár örömmel is nyugtázhatnánk: a Képzőművészeti Kiadó megjelentette új békéscsabai képeslapját. Rajta a katolikus templom, a Kn/er Nyomda, a Gabonamúzeum büszke szélmalma ... És két ikon. A Munkácsy Mihály Múzeum tulajdona. Hogy kik, mikor fotózták le? Rejtély. Az viszont nem az, hogy mennyi szerzői jogdíjat kapott az intézmény a két ikon felhasználásáért: egy fillért sem. Még csak a lap hátlapján sem tüntették fel, hol látható, kinek a tulajdonában van e két mestermunka ... Mert iiyen világot élünk. Fizetünk mindenért, olykor még azért is, ami értéktelen. Ugyanakkor elvárjuk, hogy a kultúra igazi hordozói a semmiből gazdálkodjanak, mondván : ilyen nehéz gazdasági helyzetben... Ugye nem is kell folytatnunk a jól ismert mondatot? Csakhogy észre kellene vennünk: ha magukra hagyjuk ezeket az intézményeket — bár akaratunkon kívül, de saját kultúránkat lopjuk meg. És így, el- veszejtett múltunkkal, akár a jövőbe vetett hitünket is sutba vethetjük ... Kis pénzből sok munkát... A Békés Megyei Múzeumi Szervezet még próbál megállni a sodrásban. Nap-nap után megkísérlik átvészelni e minden ízében változó, alakuló — akár drámainak is nevezhető — időszakot, melyben még az olyan klasszikus, kulturális értékhordozó intézmények léte is kétségessé válik, mint a múzeumok ... Eddig minden hónapban megkapták a szokásos megyei finanszírozást, mely éppen hogy fedezi intézményeik fenntartását. Minimális bevételük van a kiadványok árusításából, s a néhány forintos belépőkből is. De ahogy múlik az idő, ahogy növekednek az árak, s velük együtt kiadásaik, úgy egyre nagyobb szükségük van külső támogatókra. Nehezebb lenne a régészek munkája, ha időnként emberrel, géppel, fuvarral nem segítenének az állami gazdaságok, a szövetkezetek. Néha még némi készpénz is csurran-cseppen a nemes cél — múltunk emlékeinek feltárása — érdekében. Persze a külső támogatók korántsem tudnak any- nyit segíteni, amennyi megoldaná az égető gondokat... Állandó felújításra, karbantartásra szorul mind a 16 épületük. Árajánlatokat kérnek, versenytárgyalásokat hirdetnek minden ilyen munkálat előtt, hogy kis pénzből, sok munkát tudjanak elvégeztetni. Kiállítások- megrendelésre Persze a múzeumi szervezet nem csak a „markát tartja”, adni is tud — s még többet tudna —, ha igény lenne szolgáltatásaira. A biztosítótársaságokkal és a gazdálkodó szervekkel nemegyszer leülnek tárgyalni. Így találnak szponzorokra a múzeumi kiadványok, s így kerülnek a múzeumi szórólapokra a gazdasági egységek ... Persze — mondhatná az olvasó —, mindig így kellett volna! Csakhogy a hőn áhított piacgazdaság a kultúrában még úgy sem működött mostanáig, mint másutt. Olyannyira nem, hogy senkinek eszébe nem jutott egy megrendelt kiállítást forintokkal megfizetni, pedig akadt ilyen jócskán, ha akarták a múzeumok, ha nem. Még csak találgatják, hogyan alakul a sorsuk az új önkormányzatok életbe lépésével. Egy biztos. Ha a múzeumok a helyi önkormányzatok, kezébe kerülnek, támogatásukról is gondoskodniuk kell. Ha ezen túl igénylik mondjuk egy kiállítás megszervezését? Nos, természetesen a jövőben ez sem megy ingyen. Sőt. Magánszemélyek is fordulhatnak hozzájuk hasonló kéréssel, természetesen akkor, ha a tárlat, bemutató, jellegében közel áll hozzájuk. Olyanok, akár egy pulóver... A sokféle lehetőség adott, ám, hogy mégsem sikeredett bizakodó hangulatúvá ez az írás, az ok egyszerű: minden gondolatcsokrot „de” szószalaggal kellett átkötnünk, s ez bizony nem túl megnyugtató. Mert... Vállalnának bárkinek kiállításrendezést, „de” a kiállításrendezők így is túlterheltek. Szívesen vennének át, mutatnának be családi relikviákat, képzőművészeti alkotásokat, „de” nincs hol tárolni a gyűjtemény eddig összejött darabjait sem. Persze nem csak „de” szócskából, kérdőjelekből is akad bőven. A legnagyobb — s természetesen a megyei múzeumi szervezetben dolgozókat leginkább nyugtalanító — kérdés: hogyan tovább? Egyáltalán: lesz-e tovább? Vagy szétszabdalják településenként az egyes kiállítóhelyeket? Mondják, olyan egy megyei szervezet, mint egy pulóver, ha egyetlen szem leesik, bomlik az egész. Ha szétszabdalnák a települések kiállítóhelyeit, az egyes múzeumokba embereket (jóval többet, mintahány szakember van) — restaurátort, asztalost, régészt, kiállításrendezőt... — kellene felvenni. Félő — talán nem így lesz — ha ez az egység nem marad fenn, a helyi önkormányzatok pénz híján nem törekszenek majd a múzeumok megtartására. Akkor pedig . . . Ne is folytassuk e gondolatot! Inkább vegyük kézbe az 1984 (!)-ben életbe lépett — tinédzser korúnak a legjobb szándékkal sem mondható — múzeumi törvényt. Várják a kistestvért, nagyon várják. Legalább annyira, mint az államháztartási törvényt, melytől gazdasági biztonságukat remélik. Ki (izet, miért és kinek? ... Mert most — úgy tűnik — minden a feje tetejére állt. Itt ez a békéscsabai képeslap. Nyugaton ezért csakúgy, mint azért, ha egy utazási1 iroda programfüzetében szerepel a múzeum, fizetnek. A múzeumnak fizetnek! Ha szakértői véleményt adnak a munkatársak (ma még), ingyen adják. (Talán ez a gyakorlat is felelős a kultúra leértékelődéséért?) Aztán itt a békéscsabai múzeum hatalmas pincerendszere ... Jelenleg a polgárvédelem használja, ingyen. Ugyanakkor ők másutt fizetnek, hogy legyen hol tárolniuk (nem éppen ideális körülmények között) gyűjteményük darabjait. Hát igen. „Ilyen világot élünk” — fogalmaztunk így ez írás kezdetén. És most, e riport végefelé járván, hamar hozzátesz- szük: remélhetően nem sokáig! Jó lenne, ha mielőbb eldőlne, végül is, milyen működtetésre számíthatnak — központira? önkormányzatira? —, hogy aszerint irányítsák tovább a munkájukat. Egy biztos. A várva-várt törvényektől azt remélik. hogy a jövőben hatósági feladatokat is elláthatnak. Szabott árakkal, törvény által meghatározott formában. Hogy ne lehessen szakemberek véleményének kikérése nélkül épületeket lebontani. Hogy ne kallódjanak el értékes műkincsek. Hogy ne fektessenek le mondjuk kőolajvezetéket, ásatási terepbejárás nélkül.. . Mert esetleg helyrehozhatatlan lesz a kár. Nagy Ágnes A Diófa utcai óvodából vajon hányán jelentkeznek jövőre a szlovák iskolába? Fotó: Gál Edit
