Békés Megyei Népújság, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-15 / 242. szám
1990. október 15., hétfő o Hz ismétlésben: döntött a kisebbség Orosháza Én már voltam, most menjen mást? — -Elmenjek? Ne menjek? Sarkad Hálapénz helyett — sokak fejében megfogalmazódtak ezek a kérdések Orosházán a helyhatósági választások második fordulóján. — Inkább kirándulok. A múlt'ko* voksoltam, most szavazzon más! — utasít el egy fiatalasszony, mielőtt még „belemelegednénk” a beszélgetésbe. Az újságpavilon elárusítója viszont úgy határoz, hogy ő bizony nem hagyja ki az alkalmat, ha letelik a műszak, elmegy választani. A meszeléssel foglalatoskodó iparos ember is szaporázza a munkát, hogy délután letehesse voksát. Aggályai azonban vannak. — Tartok tőle, hogy az orosháziak többsége nem megy el szavazni. Kiben és miben bízhatnának akkor, amikor csak a mocskolódást, az alaptalan ígérgetéseket hallották?! Az emberek elfásultak az elmúlt néhány hónap csatározásai közben. Az evangélikus templom előtt két nénivel találkozunk, akiket jóízű beszélgetés közben zavarunk meg. Juhász Istvánná 77 éves. ma már szavazott. —• Számomra nem volt kérdéses, hogy elmenjek vagy távolmaradjak a szavazástól. A döntés sem okozott -nehézségeket, hisz vallásos ember vagyok, tudom, mi a dolgom. Hogy mit várok az új önkormányzattól? őszintén megmondom, én már semmit. De vannak unokáim, dédunokáim, nekik legyen könnyebb, azt szeretném. Sajnos a választásokat megelőző napon az SZDSZ és a Fidesz orosházi szervezeteinek és.a tagoknak a dilemmát nem a menni vagy maradni kérdés jelentette, hanem azok a festékkel befújt plakátok, amelyekre vandál kezek fekete horogkeresztet és „koszos zsidó” feliratot pingáltak. A két párt feljelentést tett az orosházi rendőrkapitányságon. hálavoks? Jobbra-balra bámészkodó tyúkokkal a hónuk alatt érkeznek az emberek a sarka- di 9-es választókerület szavazóhelyisége elé. A cigány- lakosság döntő része itt voksol. A Független Cigány Etnikum két jelöltet is állított. Értesülésem szerint egyikük szinte általános bizalmat élvez. Kevesen tudnak olvasni, így elkél a bizottság technikai segítsége. De a telepiek már eleve úgy jönnek, hogy tudják, mit akarnak, így a listára szavazás is egyértelműnek látszik. — Arra szavazunk, amelyiken a tanácselnök és a doktornő van — mondja Farkas Jánosné, s meg is magyarázza: — Egyiktől mindig kaptunk segélyt, a másik pedig meggyógyított bennünket. Dobi Imrénétől, a szavazatszedő bizottság egyik tagjától megtudjuk: — Szerencsére piac van a városban, így menetben-jövetben — ha leginkább személyi igazolvány nélkül is, benéznek hozzájuk a választásra jogosultak. Szarvas „Jó időben a parasztnak dolgozni kell” Gyula Ismerős előnyben A gyulai 18-as szavazókor a román tanítási nyelvű gimnáziumban várta az állampolgárokat. Eleinte alig- jönnek, majd megpezsdül az élet. Van, aki elvétette a szavazókört, más a személyi igazolványát hagyta otthon. Klub Jánosné viszont gyorsan és gyakorlottan esik túl a procedúrán. — Eddig még mindig eljöttem — mondja. — Szavazok, mert nagyon szeretném, ha valami jó is lenne már! Nem annyira magamnak kívánom, inkább a családomnak. Ezt sirattam meg az éjszaka is. Ha valaki megszenvedte az életét, én a két gyerekkel igen... A mostani jelölteket mind ismerem: csak arra szavaz az ember, akit ismer, igaz? Szarvas külterületén, a 21. szavazókor közelében megrakott lovaskocsit • előzünk meg. Megállítjuk a kocsist, s kérdezzük az idős embertől: — Merre van a 21-es szavazókor? — Itt van a közelben, de én nem mentem el szavazni. — Miért nem? — Hordjuk a fiammal a szárat, ilyen jó időben a parasztnak dolgozni kell, nem szavazgatni. — De hát a maga voksára is szükség lenne! — Mit ér itt néhány ember szavazata? Nem törődnek ezek a pártok a szegény emberrel, mindegyik csak ígérni tud. Ott az Országházban is, láttam a tévében, hogy csak civakodnak. Hát nekem ilyen emberek ne mondják meg, mit kell tenni. Ezzel gondolataink nyomatékéül nagyot csap ostorával a két ló közé, s már indul is a szárkévékkel megrakott gumis kocsi. Mihály István, a 21-es szavazókor választási bizottságának elnöke elmondta, hogy körzetükben 703 szavazópolgárt tartanak nyilván a névjegyzékben, s közülük 26 százalék szavazott délelőtt. Ebben a körzetben nagyon sok az idős ember, 70 lakoshoz kellett kivinni a mozgó- urnát. Akik szavazás helyett a munkát választották ... Kertészsziget, Szeghalom A nyugdíj nem lesz több? A kertészszigetiek polgár- mestert és öt képviselőt választottak. Mivel a faluban egyetlen párt sem működik, függetlenként indult a két polgármester — és az öt képviselőjelölt. Két héttel korábban három szavazat híján, 39,25 százalékos részvételi aránnyal eredménytelen lett az első forduló. Tegnap délelőtt Szilágyi Józseftől, a szavazatszámláló bizottság elnökétől telefonon megtudtuk, hogy a községben már korábban is valamiféle kiábrándultságot tapasztalt, az érdektelenséget azzal is magyarázta, hogy a jelöltek semmiféle agitációt nem folytattak, önmaguknak nem akartak kampányt szervezni. Szeghalmon szeptember 30-án a tíz körzet közül háromban született végeredmény. A városban összesen a szavazók közel 36 százaléka adta le voksát, így a listás szavazást valamennyi körzetben meg kellett ismételni. Szeptember 30-án az újtelepi általános iskolában a 10-es számú választókört a 630 szavazó közül csak 134- en keresték fel, tehát még a 18 százalékuk sem jelent meg. Kovács Imrénétől az urna előtt érdeklődtünk, hogy szomszédai, ismerősei miért nem jöttek el. — Ügy vannak vele, hiába szavaznak, az árak úgyis emelkednek, a nyugdíj pedig kevés. Az enyém például 4700 forint. Ha eljövök, attól több lesz, tessék mondani? — Az emberek még most is úgy érzik — magyarázta az asztal mögül Csordás Károly, a szavazatszámláló bizottság elnöke, aki már 1954 óta segíti a választások lebonyolítását —, hogy nincs rájuk bízva semmi, a döntésekbe nem szólhatnak bele. Másrészt az alacsony részvételhez az is hozzájárul, hogy az Üjtelep a város pereme, itt az emberek egy része nem tájékozott, nem néznek televíziót, nem olvasnak újságot, viszonylag sok az analfabéta. A választási tudósításokat készítették: Csete Ilona, Halasi Mária, Kiss A. János, László Erzsébet, Molnár Lajos és Papp János. Fotóriporter: Fazekas Ferenc. Mától: Éjszakai takarítás az állomáson Zsibvásár avagy „vámszabad” terület — Férfi a női mosdéban — Beles megmutatja a szekrényét (Folytatás az 1. oldalról) A női WC-ből egy bajuszos, barna férfi baktat ki, műanyag szatyorral a kezében. — Maga szívesebben jár a női mosdóba? — szólítom meg, fölkészülve arra is, hogy melegebb éghajlatra küld. De nem! Meglepődve hallgatom kulturált mondatait, készséges válaszait: — Ismerem a WC-s hölgyet és ha figyelte volna, csak az előcsarnokig jutottam el. Nem szeretnék csúnyát látni, ezért hát nem is merészkedem beljebb — veszi a témát humorosra. Aztán vált: — Hajléktalan vagyok magam is. Az ittlakók 90 százaléka családi problémák miatt jutott odáig, hogy az állomáson lakjon. Az én feleségem például 18 boldog év után adta be a válópert. Minden nála maradt. Pedig nem álltunk anyagilag rosz- szul. Egyszer már gyűjtöttem vagyont, hogy mindenünk meglegyen, most nem vagyak hajlandó mást, csak üres üvegeket gyűjteni. Inkább, minthogy lopjak. De meglátja, találkoznak itt csövesekkel, meg olyannal is, akinek gyönyörű lakása van, csakhogy nem tudja a felesége kötekedéseit elviselni. Itt meg senki nem zaklatja. Vannak, akiknek a börtönből egyenesen ide vezet az útjuk, mert nincs hova menniük... — és meséli korábbi, szebb életét, meg azt, hogy főiskolát végzett, és esze ágában sincs ellopott személyi igazolványa helyett újat csináltatni. — Hegyes, hogy bezárják az állomást — folytatja —, ideje rendet csinálni. A kormány is hibás, hogy beenged az országba boldog-boldogtalant, börtöntölteléket, bűnözőt — summázza búcsúzóul. Ekkor fiatal, jóképű „Rejtő”-figura csapódik hozzánk. — Szólhatok én is? — kérdezi kölcsönös bemutatkozás után. — Hívjon csak Belesnek — mosolyog nemes egyszerűséggel. — Haliom, arról beszélnek, hogy bírjuk a külföldieket? Hát nehezen! Higgye el, ez az állomás egy csendes, nyugodt, szolid kis hely volt, ahol jókat aludhattunk. Most meg? Kilopják a fejem alól azt a kevés kis értékemet, ami van. Beles hátán egy terepszínű hátizsák. — Mindenem itt van. A pizsamám, az alsóneműim, az ébresztőórám ... — Mi baja van a külföldiekkel? — kanyarodok visz- sza beszélgetésünk elejére. — Büdösek. Nem lehet levegőt kapni tőlük. Egy párszor kipakoltam őket, de mostanira annyian vannak, hogy azt már egy kommandóbrigád sem .bírná szétcsapni. — Tudja, hogy október 15- től éjszakára bezárják a „szállásukat”? , — Jézus Mária! Hol fogok én aludni? — kap a fejéhez, ijedtség bujkál a hangjában. Belessel még találkozunk, ígérte, elkísér minket a buszpályaudvar aluljárójába. Mi újra végigsétálunk a kapitánnyal és az állomásfő- nökke.1 a csarnokon. Elmúlt 21 óra. Egyre többen szenderednek el, kemény párnának használva a falat és a követ. Elő-előka- pom a fényképezőgépet, hogy megörökítsem a békésen alvókat és a zsibongó árusokat. — Kért engedélyt arra, bogy fotózzon? — kérdezi harciasán egy idősebb férfi. — És önnek van arra engedélye, hogy ezt kérdezze? — dobom vissza a labdát. — Nincs. Én csak egy kisnyugdíjas vagyak, Virág Ferenc — mutatkozik be udvariasan. — A kérdésem csak kérdés marad, semmi rossz szándék nem volt benne. Sétálgatok itt, hogy olcsón hozzájussak egy-egy alsónadrághoz vagy cipőhöz, mert a hatezer forintos nyugdíjamból nem futja 2500 forintos topogóra. Ezeknek meg itt — mutat körbe —, jobb lenne, ha a menekülttáborban adnának helyet. Fiatal, viszonylag jólöltözött, barna asszonyka kapja arca elé a kezeit. Románul kiált felém valamit. Nem . mérges, inkább félelem bujkál a szavaiban. Alkalmi tolmács fordítja, amit mond: — A tévében bemutatnak minket? Megnyugtatom, tévéről szó sincs! Beles és a főiskolát végzett bajuszos férfi kísérnek le a buszpályaudvarra. Rend, csend és nyugalom fogad itt. Egy szerelmes pár összegabalyodva lesi, kik lehetünk és vajon mit akarunk? Pár utas újságot olvas, a kép békésebb itt lent, mint odafent! Beles nyaka „kettényiszál- va”. Heg mutatja, hogy valaha, valaki itt a fejet el akarta választani a nyakától. — Kislányügy, ugye? — Honnan tudja? Az hát, elég nagy szamár voltam. Így huszonegy éves fejjel már nem csinálnám, de ami- , kor öngyilkosságot kíséreltem meg, még csak 18 voltam. A fentinél humorosabb sztorikat mesél, és a legjobb közönsége saját maga. Nagyokat derül. Pedig amióta megszűnt állami gondozott lenni, talán vetett ágyra alig-alig hajtotta le görög szobrokra emlékeztető, göndör-barna hajú fejét. Irigylem jókedélyét, ahogy felfogja az életét. Közben elhajlít egy fém burkolólapot és mutatja, ez alatt a hajléktalanak «zekrénye található. Arrébb ismét meglazítja a méternyi burkolót, és szemünk elé egy szobányi terem tárul. — Ha kiüldöznek bennünket, majd alszunk itt — mutatja. De ha itt se, van elég hely a város lépcsőházaiban ... Hosszú nyakú, Modigliani- képen látható, szép, karcsú kislány telepszik le mellénk a padra. — Te is hajléktalan vagy? — kérdezem attól félve, hogy igen lesz a válasza. — Nem, én a szüleimmel élek, általában. —• Hogy érted, hogy általában? — Ügy, hogy a mamám kedveli a fiúkat, akikkel itt szoktam találkozni az állomáson, rájuk bíz, velük maradhatok. — Azt akarod mondani, a mamád nem tudja, hol szoktad tölteni az időt? — De, tudja. És nincs ellene kifogásai 23 óra. A dohányfüst ködként szállja meg az állomás- csarnokot. A legtöbben már alszanak, így várják a reggelt, hogy a piacra vigyék szegényes kis árujukat. * * * Dr. Hajdú Antal: — Senki ne tételezze fel ellenőrzéseinkről az idegenellenes- séget. Szeretnénk végre megakadályozni az állomás épületében a csencselést, kiszűrni a kétes, veszélyes elemeiket, hogy a város lakói nyugodtan aludhassanak. Azt akarjuk akcióinkkal elérni, hogy megszűnjenek — különösen a keddi, pénteki napra megszaporodott — kocsi-, kirakat- és lépcsőházi betörések. Béla Vali Megszokott, hétköznapi kép a békéscsabai vasútállomás előtt
